Ritkán mondok ilyet, de úgy érzem, a film jobban sikerült. Örülök, hogy előbb láttam, mint olvastam, mert így sokkal jobban magam elé tudtam képzelni a helyszíneket, a ruhákat meg a sok szép indiai cuccot. Kettős érzéseim vannak, mert egyrészt nagyon tetszik, hogy az írónő felhasználta az eredeti dokumentumokat és sok részletet idéz a levelekből és naplókból, másrészt néha kicsit száraznak éreztem, jót tett volna neki egy-két párbeszéd vagy leírás. A képek is sokat dobnak rajta, jó volt látni pl. Abdul naplóját.
Ennyi intrikát szerintem a Trónok harca óta nem láttam, a végére be is sokalltam tőle. Őszintén szólva én eléggé eltúlzottnak éreztem az udvar ellenérzéseit, és nagyon ellenszenves volt, ahogy a végén már minden kis hülyeséget előrángattak és felhoztak a munsi ellen. Biztos még nem heverték ki John Brownt, és alacsony volt a ingerküszöbük. Nagyon sajnáltam a királynőt, amiért folyamatosan a pocskondiázó levelekkel és ármánykodással kellett foglalkoznia, és még a saját gyerekei is őrültnek nevezték. Persze nyilván Abdul sem volt szent, neki is volt olyan húzása, ami nem tetszett, de Viktóriának igaza volt, amikor előítéletesnek és rasszistának nevezte a családját. Elvégre is, ahogy ő is említi, számtalan példa van az angol történelemben egy alacsony származású ember felemelkedésére, csak annyi a különbség, hogy Abdul indiai volt és muszlim. Szerintem természetes, hogy megszédítette a villámgyors felemelkedése (kit nem?), de emellett rengeteget köszönhettek neki, amit észre sem vettek. Azzal, hogy megismertette a királynőt az indiai kultúrával és az urdu nyelvvel, sokat javított azon, ahogy Indiában Viktóriához viszonyultak. És látszik, mennyire megváltozott a helyzet, miután a fia kezdett uralkodni.
Sajnáltam, hogy a rengeteg pletyka ellenére is a háttérben maradt Abdul alakja – tulajdonképpen úgy kellett kihámozni alóluk –, de a naplóbejegyzéseiből is látszik, hogy mennyire szerette a királynőt, milyen hálás volt neki, és csak őt akarta szolgálni. Pici kőszívemet megérintette a barátságuk.
Érdekes, hogy mennyire különbözött Viktória és az udvar tagjainak a világnézete: amíg a királynő izgalmasnak és vonzónak találta az egzotikus indiai hagyományokat és szívesen vette körül magát indiai előkelőségekkel vagy szolgákkal, addig a többiek gyanakvással vagy félelemmel tekintettek rá. Persze nem kell ilyen messzire menni, mert John Brownt is utálták, pedig ő „csak” skót volt. Vicces, hogy egy hetvenen túli idős asszony merészebb volt, mint a gyerekei vagy az unokái.
Összességében tetszett, mert érdekes és szép történet, és ami a legfontosabb, igaz, de szívem szerint úgy a fele sunnyogást kihagytam volna. A végén egészen kiakadtam, nagyon gáz volt, ahogy Bertie… akarom mondani, VII. Edward és társai Abdul minden nyomát el akarták törölni, és még a halála után is zaklatták a családját a levelek miatt. Érdekes, hogy Brown „fennmaradhatott”, pedig az ő kapcsolatuk botrányosabbnak tűnhet, de kinek a pap, kinek a paplan.
És ami a legfontosabb; elmondhatom, hogy van legalább egy közös vonásom Viktória királynővel: én is imádom a curryt. :D