Emma ​meg én (Emma meg én I.) 92% 299 csillagozás

Egy olvasási válság kellős közepén kaptam ajándékba ezt a könyvet, pont azzal a céllal, hogy majd kihúz belőle.
Mindig is érdekelt, hogyan boldogulnak a mindennapokban a látássérült emberek.
Nos, Sheila Hocken látókat megszégyenítően inspiráló életet élt.
Bámulatos, ahogy az életre nevelték a szülei, akik szintén gyengénlátók voltak.
És Emma. ♥ Annyi mindent megtudtam egy vakvezető kutyáról, illetve a vele való kapcsolatról. Sokszor elérzékenyülve, majd a végén jókat kuncogva olvastam a kettejük történetét.
Szívből tudom ajánlani ezt a könyvet mindenkinek. ♥♥♥

Imádtam ezt a könyvet, a helyesírási hibák, és a néhol tapasztalható elképesztően magyartalanul fordított mondatok ellenére is.
Kutyásként mindig is csodáltam a vakvezető kutyákat. Eszméletlen, hogy mikre képesek, hogy gazdájukat segítsék a mindennapokban.
Ez a könyv bepillantást enged a képzésükbe, a mindennapjaikba.
Csodás történet volt, egy vak lány, Sheila és vakvezető kutyája, Emma kapcsolatáról.
A happy end pedig a műtét, ami után Sheila, visszanyerte a látását.
Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra.
Végezetül pedig egy idézet, amit Byron írt a saját kutyusáról, és ami azt gondolom az összes kutyára igaz :
„Szépség hiúság nélkül, bátorság kegyetlenség nélkül és minden emberi erény az emberi gonoszság nélkül”

Egyetlen egy dolog nem tetszett benne, és az szerintem a fordítás volt. Gyakran találkoztam olyan furcsa fogalmazásmódokkal, ami nem hiszem, hogy a Sheila sajátja lenne. (Ha mégis, hát elnézést kérve megkövetem). Mivel hangosan olvastam (Kincsemnek, 12), ezért még inkább zavaró volt (bár fejcsóválva túltettem maga rajta, vagy nemritkán menet közben javítottam a fogalmazáson, hogy érthetőbb legyen).
A történet maga egy Kincs! Őszinte és megható! Gyönyörű és vicces! Határtalan szeretet lakik benne. Ajánlom sok-sok szeretettel!
Érzékenyítésnek (is) kiváló!

Nagyon aranyos történet, amiben, ha akarnék sem igazán tudnék kivetnivalót találni – pláne azért, mert valós történet, azokba meg ugyebár nem illik belekötni. :D Nem is akarok. :) Kedves történet, rövid fejezetekkel, gyorsan lehet haladni vele. Függőséget nem okoz, cserébe viszont nem kell hozzá külön hangulat – két mondat után Emma ott ült mellettem, nekem pedig folytonos ingerenciám volt, hogy megsimogassam. :)) Mindezek mellett pedig betekintést kapunk kicsit abba, hogyan élik meg a hétköznapokat a vakok – soha nem gondoltam bele, hogy a tájékozódáshoz például az utcasarkokat számolják. :)

Az év első legmeghatóbb könyve.
Az elején Emma miatt bőgtem, aztàn Sheila spoiler miatt.
Gyönyörű törtènet.
A könyv hibáit lásd a többi értèkelésben.

Nagyon szeretem a kutyákat, értelmesek, hűségesek, imádnivalók. Ebben a történetben igazi támasza a gazdájának. Nagyon szép történet, főleg, hogy tudjuk, hogy igaz is.

A kutyás történetek engem (szinte) mindig megvesznek kilóra, ez most sem volt másképp. Ráadásul ez valós történet, ugyanis a szerző meséli el, miként élte meg a vakságát, és mennyit segített az, amikor vakvezető kutyát kapott. Egyébként valóban lenyűgöző, mennyire okosak ezek az állatok, de szerintem itt kissé el van túlozva a dolog. A kötet inkább a szerző személyes érzelmeire fókuszál, nem az ismeretterjesztésre, de azért kapunk némi információt a kutyák és gazdáik kiképzéséről is. Többnyire inkább vicces szituációkkal találkozunk, mint szomorúakkal. Nagyon egyszerűen fogalmazott szöveg, gyorsan lehet vele haladni. Kedves, szívmelengető történet volt!

Így jutottam el a mostani 3. vagy 4. újraolvasásomhoz:
Fordítottam kuytás dolgokat. A vadászkutyáknál előjött, hogy használják őket vakvezető és segítőkutyaként, amiről eszmbe jutott ez a könyv és azonnal kedvet kaptam az újraolvasáshoz, mindegy mennyi kötelezőm és sürgősebben olvasandó könyvem van, a nem olvasnivaló teendők mellett. Másnap ki is olvastam gyorsan, nagyon kis rövid, meg egyébként is imádom.
Őszintén nem tudom anno miért tetszett ez meg nekem annyira, ez volt az első könyv, amit vakokről olvastam, azóta érdekelnek a velük kapcsolatos dolgok. Még tesóm vette nekem szülinapomra, de tényleg nem tudom mi volt az amiért ez azonnal a kedvencem lett. Mindegy is, hogy azóta is rendületlenül imádom.
Nagyon nagyon érdekes. Megismerni az életét, hogy hogyan old meg dolgokat.
Tele van nehéz dolgokkal mégis az egész reményteli és van egy ilyen boldog kisugárzása. Sheila Hockennek nagyszerű stílusa van sugároz belőle a töretlen optimizmus.
A hangulata az ami minden alaklommal magával ragad. És ezt nem tudom megmondani, hogy ez honnan jön.
Egy gyönyörű, szívet melengető és aranyos történet, mindenkinek maximálisan ajánlom. Mondjuk miután már évek óta díszíti a kedvenc listámat, lehet elfogult vagyok :D
Kedvenc részeim: egy lány, aki más, mint a többi, vakvezető kutya központban, a verseny, Don, tanfolyamok, a kötés lekerül.
Még érdekesebbé teszi, hogy ráadásul nem is most játszódik, így egy kicsit a 20. századi Angliába is betekintést nyerhetek.
Ui.: Nagyon szeretem a borítót is. :D

Nagyon szeretek különleges emberek életéről szóló könyveket olvasni, és ha ez meg van spékelve egy állatos vonallal is, biztos, hogy én meg vagyok véve kilóra.
Sheila vak. Ráadásul az egész családja gyengénlátó, így otthon nem szenvedett hátrányt semmiben, megtanult a látása nélkül élni a mindennapokban. Azonban a látók világába, amit a látásra történő támaszkodás elsődleges használatára terveztek, nem igazán sikerült beilleszkednie. Itt jött képbe Emma.
Tetszettek azok a jelenetek, amelyek a vezetőkutyák képzéséről, mindennapi közreműködéséről szóltak. Érdekesek voltak, de nem utolsósorban hasznosak, hiszen egy különleges, de igen fontos világra nyitott nekünk egy ajtót, amin bepillanthattunk.
Anno az osztállyal látogattam el először a láthatatlan kiállításra, ami egy elég maradandó élménnyé vált számomra. Azóta ha szembe jön velem egy könyv/dokumentumfilm/sorozat, ami a vakok életéről szól, igyekszem beleásni magam. Egyszerűen lenyűgöző, mennyire erősek, ügyesek és leleményesek a mindennapi életben azok, akik nem tudnak a szemük világára támaszkodni.
A könyv stílusa kicsit hasonlított arra, mikor egy rég nem látott rokon elölről elkezdi elmesélni az egész életét, néha egy-egy sztorit kiragadva és részletesen elmesélve. Kicsit untam. Maga az írónő stílusa nem nyűgözött le, a legtöbb probléma ugyanazon fejezeten belül mesebeli csodával határos módon megoldódott. Mivel memoár, nyilván nem az írónő tehet erről, de talán jobb lett volna máshogy strukturálni a könyvet.
Összességében azért mindig jött egy-egy fejezet, amit cserébe faltam, annyira érdekelt, mi lesz annak a szituációnak a vége, így nem panaszkodhatok azért túlságosan. Sheila élete, legalábbis az a szelete, amivel ebben a könyvben megismerkedhettünk kalandos, inspiráló és mélyen megható volt, mindenképpen érdemes elolvasni!
A szerkesztéssel és fordítással számos problémám volt. A mondat közepén véletlenszerűen beütött pont, rossz, egyenesen magyartalan mondatok, nyakatekert megfogalmazás, és ahogy elnézem a többi értékelést, nem csak nekem szúrt ez szemet.

5/4

Sosem olvastam még könyvet vakokról, főleg nem vakvezetőkutyákról, így az egész történet újdonság volt számomra. Anyukám vette meg egyszer a húgom egyik kis barátnőjének a szülinapjára, akkor figyeltem fel rá és tettem fel a várólistámra. Aztán véletlenül rátaláltam és úgy gondoltam, éppen itt az ideje, hogy megismerkedjek vele. :)

Az Emma meg én egy olyan fantasztikus, kedves történet, amit csak túlcsorduló érzésekkel lehet olvasni. Megismerhetjük belőle, milyen egy vak kislány élete az iskolában, később hogyan boldogul a felnőttek világában, ahol meg kell küzdenie a mindennapos közlekedéssel, munkával és a háztartással is. Sheila folyamatosan bebizonyítja, hogy vaksága ellenére is tökéletesen teljes életet tud élni, pláne amikor belép az életébe Emma, ez a csupa szív, bolondos, csokoládészínű labrador. Csodás páros ők ketten, akik bármilyen akadályt le tudnak győzni. Időközben több olyan esemény is történik Sheila életében, amikor kicsit mi is aggódhatunk; hol érte, hol pedig Emmáért, de a vége mindenért kárpótol.

Nem csupán a vakok életébe nyerhettem bepillantást, hanem egyúttal megismerhettem, milyen lenyűgöző munkát is végeznek a vakvezetőkutyák minden egyes nap. Micsoda bizalom és kötelék alakul ki gazda és kutya között, jóformán a kutya a felelős a gazdija életéért. Ezt korábban sosem sejtettem, itt viszont majdnem minden kérdésem megválaszolásra került. Kb. a feléig könnyes szemmel olvastam, de a végére összeszedtem magam és együtt örültem Sheilával és Emmával. :) Alig várom, hogy folytassam a történetüket!