Anasztázia 93% 51 csillagozás

Ha az ember birkaként viselkedik, ne csodálkozzon, ha megeszi a farkas, gondoltam.

Nem először olvasok a Romanovok történetéről szóló könyvet, de minden alkalommal egy mély szomorúság tör felszínre bennem. Nagyon nehéz elvonatkoztatnom a tragédia árnyékáról és csak arra a szereplőre fókuszálnom, akiről éppen szól az adott regény.
A mostani kiadványt egy kedves barátnőmtől kaptam kölcsön, amit itt is szeretnék megköszönni. Ugyanis egy kihívás miatt, hirtelen szükségessé vált cár címkével olvasnom éppen.

Sharon Stewart: Anasztázia című könyve 2001-ben jelent meg a Móra Kiadó gondozásában. A kötet egy igazi ifjúsági regény, amely remek kikapcsolódást ígér leendő olvasójának. Persze a témaválasztás már kevésbé hálás, mégis elmondható, hogy szívet melengető a maga kategóriájában.

Történetünk első szakaszában inkább Dunya személyét ismerhetjük meg, sem mint a kötet címét is képező személlyel. Először nem tagadom, hogy kicsit értetlenül fogadtam a becsapós címválasztást, később viszont megértettem ennek okát.

A karakterek közötti ellentét vagy éppen feszültség mindig sokal mélyebb háttér eseményekkel magyarázható, mint azt elsőre gondolnánk. Bennem is felmerült Dunya cselekedetei mögött meghúzódó valós szándék, főleg annak fényében, hogy milyen kimenetele lett mindennek.

Érdekes és kissé fájdalmas volt olvasni ezt a könyvet, de egyáltalán nem bántam meg, hogy kézbe vettem.

Nem igazán értettem, hogy miért Anasztázia a könyv címe, mivel nem kimondottan ő a főszereplő, hanem Dunya. off Persze a későbbiekben nagyobb szerepet kap a történetben, a kezdetben negatív személy – számomra –, később pedig már egészen megkedveltem.
Nem kifejezetten ismerem részletesen a Romanovok történetét, ezért élveztem a könyvet. Valószínűnek tartom, hogy fogok még róluk olvasni. A vége nagyon meghatóra sikeredett, Dunyát nagyon sajnáltam.

Először is, nem értem, hogy miért Anasztázia a címe. Fontos szereplő a regényben, de nem a legfontosabb. A történet nem igazán ifjúsági regénybe való, viszont a nyelvezete igen. Tetszett, a történelmi hátteret hitelesnek éreztem. Örülök, hogy még egy könyvet sikerült találnom a Romanov család életéről egy másik szemszögből, egy kis parasztlány szemszögéből.

Csodás könyv!

Megrendítő történet több szempontból is. A történelmi rész abszolút hiteles, bár a könyv születése után még számos dolog történt a nyomozások eredményeként. Így is teljesen rendjén van a regény befejezésének nyitott titokzatossága.
A főszereplő a kis parasztlány, Dunya; ezért jogos a címre való rácsodálkozás, ám a befejezés olvastán már nem csodálkozunk ezen.
Hogy ifjúsági regény, egyértelmű, hiszen Dunya egyes szám első személyben meséli el az egész történetet; viszont komoly és reális történelmi tartalma miatt inkább csíkos könyvként lenne optimálisabb.
Lényeg, hogy magával ragadó, lendületes, érdekes, izgalmas történet remekül megírva – lenyűgöző volt számomra.

Először, amikor Anasztázia gonoszkodott, azt nem igazán kedveltem. Nem így képzeltem el egy nagyhercegnőt, és sokszor nem is értettem, hogyan lehet, hogy egy kis parasztlány, mint Dunya, ennyire beférkőzzön a cári családba.
Persze komolyabb mű, talán tizenegy év alatt nem is ajánlott. Érdekes volt a kor leírása, hogyan élt a cári család, és szomorú a sorsuk.

A történelem során a Romanov család története erősen megmaradt bennem. Mindig is érdekelt, hogy ennek a kedves családnak, hogyan végződhetett az élete ilyen tragédiával.
Ez a könyv, igen jól mutatta be, hogy milyen is volt Oroszország az 1900-as években. Ahogy olvashatjuk, az elején még szinte a elködösít minket a boldogság és jókedv, hogy Dunya álma miként válik igazzá. Közben, ahogy jobban belemerülünk, észrevehetjük, hogy nem minden mese végződik boldog befejeződéssel.Az elkerülhetetlent én sem tudtam figyelmen kívül hagyni, így a történetet végigizgulva amolyan szomorkás hangulat uralkodott rajtam.
Azzal nem értettem egyet, hogy miért Anasztázia lett a címe a könyvnek, sem azzal, hogy ezt a könyvet a gyerekrészlegen tartják számon. Ahhoz szerintem ez a történet túl megrázó egy gyermek számára, hogy odakerüljön.
Meg kell, hogy mondjam; faltam az oldalakat. Lehet, hogy abban rejlik a varázsa, hogy mindent olyan egyszerűen írt le az írónő és magaménak éreztem a szereplőket? Meglehet, azt biztosra tudom, hogy szeretném még visszaolvasni ezt tragikus történetet!

Leginkább azzal tudnám jellemezni, hogy ez egy nagyon keserésed történet.
Először megismerjük Dunyát. Bevallom eleinte én nem nagyon kedveltem. Előszőr sajnáltam, majd csöppet ellenszenvessé vált, és ezután rájöttem, hogy ő csak szeretet szeretne kapni, amit legutóbb az édesanyja által adatott meg neki.
Anasztáziánál már az elején sejtettem, hogy mi zavarhatja, és sejtésem be is igazolódott. Ugyan nem róla szól a történet, de a könyv közepe fele rájövünk, hogy miért is az ő neve szerepel a borítón. A cárt nagyon kedveltem, és nagyon sajnáltam, ahogyan megfosztották a hatalmától.
Összeségében megérte elolvasni egy kihívás miatt, így örülök, hogy rávettem magam.

Olvasás közben fontolgattam magamban, hogy vajon hány éves kortól adnám ezt a könyvet gyerek kezébe, mivel az írásmód könnyen emészthető, valóban az ifjúságnak való, ami kicsit ellentétben áll a regény témájával. Bár történelmi háttértudás nem feltétlenül kell hozzá, sőt, talán felkelti az érdeklődést a múlt század ezen szakasza iránt, s meglehetősen valósághűen követi is azt.

Amit nem értettem, az a címválasztás. Emiatt kicsit hatásvadásznak tartom, mivel semmivel sem szólt jobban a nevezett hercegnőről, mint a család többi tagjáról.

Ettől eltekintve nagyon is szívhez szóló, kedves kis történet, az ifjúsági regények között is kiemelkedőnek tartom, keserédes szomorúsággal, hiszen nem kell mindig boldogság és szerelem. Szép történet hűségről, küzdésről, s ami fontos: rávilágít, hogy az életben nem minden fekete és fehér, „ami jó a macskának, az nem jó az egérnek”.
Bár nem kimondottan fektetett hangsúlyt az író a korábrázolásra, valahogy mégis átjön a lapokról az orosz hangulat.

Istenem. Hát ismét összetört a szívem! Hogy én hányszor, de hányszor sirattam már meg ezt a családot! S, még fogom is őket siratni eleget, abban biztos vagyok. Főleg a nagyhercegnőket és a cárevicset. Sajnos a szüleik tényleg buták voltak és rossz döntéseket hoztak. Egyiküknek se volt való az uralkodás. Na, de térjünk rá a könyvre!
Minden egyes oldalát élveztem és nagy érdeklődéssel olvastam. Szinte ittam a szavakat. Nem volt olyan oldal sőt, mondat, amit untam volna. Mivel nagyon sokat tudok az utolsó cári családról, semmi sem okozott meglepetést. Inkább érdeklődve figyeltem, hogy mennyire jól és részletesen lett leírva minden. A Nagyhercegnők és a cárevics személyisége, -habár kétlem, hogy Anasztázia ennyire kis utálatos lett volna. Muszáj megvédenem a kis drágát. Szerintem az nagyon el lett túlozva. Egy igazi eleven kis rosszaság volt, de semmiképp se gonosz.:)
-minden történelmi esemény és minden rossz, ami velük történt. Grigorij Raszputyin és az a kettősség, ami őt jellemzi. Nem tudjuk valóban jó volt-e vagy rossz. Vagy egyáltalán miféle hatalma volt neki. Hogyan tudta meggyógyítani mindig a cárevicset és hogyan látta előre a dolgokat? Persze észrevettem, hogy ki maradt egy-két dolog és természetesen, mivel a főszereplő csak egy kitalált karakter, így jó néhány esemény meg sem történt a valóságban. Nekem izgalmas volt megfigyelni, hogyan szőtte össze az író a valóságot és a saját kitalált történetét egy ilyen csodálatos regénnyé. Plusz, mindig megmosolyogtam azt a néhány rajzocskát, ami időnként felbukkant a lapok között. Íme egy újabb könyvecske, amit szeretek. Olyan emberekről, akik az én szívemben is tovább élnek. <3