Anya ​nélkül soha 90% 111 csillagozás

Hát el lehet felejteni egy szederízű csókot? Nem:)

„Ne ítélj meg senkit, amíg nem sétáltál két holdat a mokaszinjában!”

Mikor regisztráltam a molyon, ez volt az első szerencsesütimben. A könyvet rögtön várólistára tettem, noha nem én vagyok a célkorosztály. VISZONT! Nagyon örültem ennek a könyvnek, gyönyörű történetet kaptam, én az ilyen típusú könyveket, amik ennyit adnak nekem „lélekpillangónak” hívom.
Remélem, hogy lesz kislányom, és biztosan a kezébe fogom adni, mert ezt mindenkinek ismerni kell. Megható, kendőzetlen történet az anyaságról, a gyerekkorról, az érettségről.
Nagyon tetszett a hangnem, hogy hitelesen volt elénk vetítve a gyermeki gondolkodás, önzőség, hogy nem egy idilli, hanem egy tipikusan hétköznapi problémákkal teli világot rajzoltak elén. Egy olyan „ez velünk is megtörtént” sztori volt.
Érzékenyebb időszakomban olvastam, sokszor voltam a sírás határán közben.
Imádtam Phoebe-t, sokszor görbe tükör volt számomra az ő karaktere. Talán a nagyszülők viselkedése volt számomra „kicsit túlzó”, de összességében őket is nagyon szerettem.
És az értékelésemben szereplő idézet akkora örökigazság, hogy ha minden egyes ember szem előtt tartaná ezt a mondatot, hiszem, hogy sokkal jobb hely lenne a világ.
Ajánlom minden tinédszernek, minden nőnek, minden lánynak, minden anyukának, leendő anyukának, mert sok mindent segít megérteni, másképp látni egy kamaszlány szavai tükrében.
Azoknak a fiúknak, apukáknak, leendő apukákban, férfiaknak, akik szeretnék jobban megérteni az édesanyjukat, kislányukat, feleségüket, illetve a környezetükben élő nőket.

Néhány oldallal a vége előttig teljesen sablonos, átlagos lányregény volt, folyamatosan vártam a könnyeket, a meghatódást, de elmaradt.
A nagyapa végig Öreg Johnra emlékeztetett, aki szobát és eget meszelt, a nagymama kicsit fantasztikus nagynénis volt.
Vagyis minden olyan sablonos és kiszámítható.
A történetek amúgy nem rosszak, valószínűleg az a baj velük, hogy nem egy ilyen kivénhedt csatalónak valók, aki már száz meg egy hasonló könyvet olvasott. Anno biztos én is elromantikáztam volna rajta.
Ami igazán tetszett, az a faölelgetés volt, a fára adott puszikkal együtt. Az szép történet, talán az volt az egyetlen, amely még az én megkövesedett lelkemet is megremegtette.
Viszont nagyon nem tetszett ahogyan egyszercsak, minden átmenet nélkül ott-termettünk a busz mellett, nem értettem, hogy most hogy is, mint is kerültünk oda. Nem találtam az átvezető utat, aztán meg minden olyan hirtelen véget ért.
Na ja, és a cím. Nem találtam azt sem megfelelőnek, hiszen nem azonosítható a történettel, sőt.
De mondom, nem a könyvvel, velem van a baj, ezért is maradtam a négy csillagnál.

Nagyon érdekes történet volt ez.Nem mondom, hogy a kedvencem lett, de mélyen elgondolkoztatott.néha zavarosnak gondoltam az egészet, de egy idő után megértettem, és érdekelt, hogy mi lesz a követvkező fejezetben. Pheobe története jobban érdekelt, de közben a kislányt elég irritálónak gondoltam. Sajnáltam, hogy Salamancának ilyen szomorú befejezés jutott, mert szerintem, ő egy nagyon szeretre méltó kislány volt. A történet vége nagyon szíven ütött. nem is tudom, hogy tudta a kislány feldolgozni, hogy spoiler
mindenesetre ez a történet segítettátértékelni bennem a dolgokat. Szerintem ezt a könyvet mindenkinek elkéne olvasnia, és nem azért mert ez lesz a kedvenc könyve, hanem azért, mert nagyon elgondolkodtató, és megrázó történet. Még pár könny csepp is kicsordult olvasás közben.

Csodálatos könyv! Bölcs, finom és érzékeny. Lenyűgözött az írónő a stílusával, a regényből áradó határtalan emberszeretetével, és azzal, ahogy minden mondatából sugárzott, mennyire ismeri-megérti-szereti a kamaszok lelkivilágának minden rezdülését. Látszólag egy kedves és izgalmas történet a 13 éves Sal elmesélésében a barátnőjéről, a szomszédokról, az első szerelemről, miközben az édesanyjához utazva végigautózza a nagyszüleivel Észak-Amerikát… De hamar kiderül, hogy ennél sokkal többről van szó, és a nagymama azért is mesélteti Phoebe sztoriját az unokájával, hogy eközben Sal ráeszméljen, a barátnője története mögött ott van a sajátja, az édesanyjáé, a nagyszüleié… tele vidámsággal, fájdalommal, szeretettel.
Ez a regény a tucatnyi könyv között volt, amit polctehermentesítés miatt kiválogattam tegnap, hogy a jövő héten bevigyem a sulikönyvtárba. Nem is emlékeztem mikor vettem, de most valamiért megszólított és gondoltam előtte elolvasom… Naná, hogy marad!

    A moly nem igazolja, de valójában legalább negyedszerre olvastam ezt az ifjúsági könyvet, ami megkockáztatom, hogy az egyik, ha nem a legjobb, amit valaha olvastam. Emlékszem, hogy 13 éves voltam, amikor a magyartanárnőm ajánlotta, és annyira tetszett, hogy olvasás után ezt kértem ajándékba. A blokk tanúsága alapján ezév utolsó napján lesz 10 éve, hogy a birtokomba került; jubileumi újraolvasás.
     Sharon Creech-nek van szeme a szépre és az emberekre is. Az egyetlen, amit nem értek, hogy miért nem olvastam tőle semmi mást. Persze magyarul csak egy kötet jött ki ezen kívül, de egy jó ideje tudok angolul is olvasni minden probléma nélkül, ráadásul az ifjúsági irodalom könnyebb nyelvezetű is… Visszatérve a könyvre: egy remekül megkomponált történet, amiben sok mindenről esik szó, mégsem túl telített. Minden olyan emberi benne, még ha esetenként egy hajszálnyit eltúlzott is. Salamanca, a 13 éves lány mesél a nagyszüleinek egy hosszú autóúton. Végigkövetjük az autóutat is, ami az USA pár szépségét tárja elénk, illetve megismerjük Nagypapi és Nagyi történetét is. Emellett magát a történetet is végigkövetjük, ahol terítékre kerül barátság, élénk fantázia, családi minták, boldogság, boldogtalanság, szerelem, naplók, szeder (és Szeder), bölcsességek – ami csak szem-szájnak ingere. Ráadásul minden összefügg mindennel, pont úgy, ahogy a valóságban is, egyik dologról eszünkbe jut a másik. És pont az újramesélés útján válik igazi tükörré a mesélő számára sok helyzet. Ehhez társul még egy a sajátomat eléggé hűen tükröző humor, és kész is a(z egyik) kedvenc könyvem.
    spoiler
    Nem állítom, hogy minden egyes eleme hűen tükrözi a valóságot. Főleg a végefele van pár inkább kicsit meseinek tűnő elem. De csak olyan dózisban, ami egyáltalán nem zavart.
    Van egy olyan érzésem, hogy ezt a könyvet még sokszor el fogom olvasni. Nagyon örülök, hogy azon kevés könyvek egyike, amiket azértis megvettem kamaszként (akkor még nem nagyon vettem könyveket, anyagiak miatt sem, meg rengeteg könyv van így is itthon, nem férnek el…)

Hmm.. ennek a történetnek nehezen indultam, neki, de aztán le sem tettem.
Szívszorító, sokkoló.

Régen nagyon szerettem ezt a történetet, még a könyvtárból kölcsönöztem ki. A vírushelyzet előtt jött szembe a könyvszekérnél, és végül hazajött velem nosztalgiázni. Hamar el is olvastam, nehéz volt abbahagynom, annyira jólesett a lelkemnek ez a könnyed, tinédzser stílus, a felnőtté válás, első szerelem izgalmának emlékét is felidézte. A vége ismeretével teljesen más szemmel láttam az apróbb utalásokat a kötetben, amik mind a végkifejletre utalnak, és ahogy érzed, itt valami sokkal mélyrehatóbb dologról van szó. Tetszett nagyon a párhuzam a falba rejtett kandallóval és a történet mögé rejtett történetekkel. Fájdalmas is volt az apróbb részleteket, célzásokat olvasni, és nem értettem, ezt mások miért nem veszik észre? spoiler
A történetek közül nem is a főszál, a mélyben húzódó, Sal és édesanyjának története fájt igazán, hanem a nagyszülőké. Annyira szép és varázslatos lehetett az ő életük. Phoebe sztorija csak kendőzte a valóságot, egy szórakoztató, mégis komolyabb témákat feszegető ifjúsági regénybe burkolta a legfontosabb üzenetet, háttérbe szorította a kimondatlan, fájdalmas igazságot, az elfogadását annak, ami történt. Tetszett, ahogy ezt az írónő végigvitte, ahogy telerakta visszaemlékezésekkel, üzenetekkel (mai napig szeretem a „Ne ítélj meg senkit, amíg nem sétáltál két holdat a mokaszinjában!” tanácsot) ezt a történetet. A kedvencem a szedercsók volt. Legközelebb én is megcsókolok egy fát, hátha érezni fogom a szeder ízét.
Sajnos negatívumot is tudok mondani, bár ez a magyar kiadást érinti. Néhol csapnivaló volt a fordítás, a leírás, kimaradt az alany, érthetetlen volt a megfogalmazás, mintha gyorsan összecsapták csak volna ezt a kötetet. A címe pedig nem adja át igazán azt, amiről ez szól, azt, hogy két holdat sétálsz más mokaszinjában, hogy utazol, végigjárod az államokat másnak a nyomán, aki nagyon fontos neked azokkal, akiket nagyon szeretsz, eközben felnőtté válsz, végigveszed az életben, az életkorodban fontos állomásokat, amik mind tehozzád tesznek hozzá. Ahogy a mélyre ásol, egy belső utazást is teszel az elfogadás, a megértés felé és várod a folytatását a saját történetednek, amit te alakítasz és közben nem felejtesz. Elvégre egy szederízű csókot hogyan is lehetne?

Egy régiségpiacon találtam rá, mikor elolvastam a tartalmát a jó öreg klasszikus „mokaszín” idézettel meg is vettem.
Több szálon fut ez a tanulságos elgondolkodtató ifjúsági regény.
Salamanca utazása a nagyszülőkkel, közben mesél az édesanyjáról, az apjáról, a barátnőjéről, az első szerelemről, ami mögött mind mind ott van a saját története is.
Család, szülők, nagyszülők, barátok, utazás, titkos levelek bölcseletekkel, gyász.
Sírtam, nevettem, elgondolkoztam. Felnőtt fejjel (is) el kell olvasni!

Anno emiatt a könyv miatt találtam rá a Molyra. Még egy olvasóversenyre kellett pár éve. Jó volt újraolvasni, mert rengeteget felejtettem. Nagyon aranyos kis történet. Phoebe nagyon idegesített, tudom, hogy történt, ami történt, de még egy ilyen karót nyelt, kötekedős kiscsajt mint ő… De általában véve jól megírt történet, szerethető karakterekkel.