„a gonoszságnak nincs határa”
A sachsenhauseni koncentrációs tábor orvosának lánya, Inge előtt apja emberiség ellen elkövetett borzalmas tettei mindaddig rejtve maradnak, míg a szovjetek el nem érik Berlint, és az addigi biztonságos élete darabjaira nem hullik. A káosz perceiben nem csupán menekülnie kell és küzdenie az életben maradásért, hanem megbirkózni azzal, hogy amit addig igaznak hitt, nincs többé. Ingét igazságérzetéből fakadó dühe hajtja, hogy megtalálja a szökésben lévő apját és igazságot szolgáltasson. Egy zsidó segélyszervezet segítségével eljut az államokba, ahol nyomozni kezd, miközben a súlyos sérülést szenvedett egyetlen túlélő hozzátartozójáról, a barátnőjéről is gondoskodik.
Több háborús témájú könyv elolvasása után úgy éreztem, hogy a lelkem nem bír többet ebből a szörnyűségből, így egy ideig kerültem a témát. Azonban Sharon Cameron legutóbbi könyve több ízben felkeltette az érdeklődésemet. A barna pasztell árnyalatai és az erős tintakék színek szemet gyönyörködtető kompozíciója levett a lábamról. Emellett a fülszöveg is csupa jóval kecsegtetett, egy történettel az érem másik oldaláról. A romok felett kivirágzó szerelemmel vegyített detektívtörténetet ígért, izgalmakat, sok nem várt fordulatot.
Annyira csalódott vagyok…
Már az első oldalaknál éreztem, valami nem stimmel.
A táviratokra jellemző, rövid tőmondatokban fogalmazó stílusban írt történet, kellemetlen érzetű, katonás feszességű, E/3 személyű elbeszélése számomra túlságosan steril volt, hiányzott belőle az élet íze, illata. Végig úgy éreztem, mintha egy film cselekménysorát „hallanám” egy unott, mogorva öreg úr narrációjában.
Nem tudtam élvezni a történetet.
Maximálisan tisztelem az írónő munkáját,
és bármilyen élményeket is ad egy könyv, mindig törekszem az erényeit kiemelni. Itt sajnos a stílus olyan mély negatív lenyomatot hagyott bennem, hogy napok múltán sem vagyok képes elvonatkoztatni tőle, és ezt szívből sajnálom, mert a történet alapötlete nagyon klassz.
Sajnos ez most nálam nem működött.