„Do you ever wish you could write your own story?”
Nem esne rosszul a lelkemnek, ha hamarosan arról értesülnék, hogy valamelyik magyar kiadó lecsapott a kiadási jogokra. A The Totally True Story of Gracie Byrne abszolút „felsőpolcos”, műfajában kiemelkedő olvasmány (és itt nem a hype beszél belőlem). Sok helyütt enyhe Stranger Things (mínusz Vecna) beütésű, 1987-ben játszódó, mágikus realizmussal dolgozó, megnyerő stílusú, az érzelmek széles skáláját felvonultató YA fikció, amire az olvasó sokáig fog emlékezni. (:
Gracie Byrne a történet kezdetén mintha még a saját életében is mellékszereplő lenne. Elképzelhetetlenül félénk, visszahúzódó, „socially awkward”, gyakorlatilag egy kívülálló, akinek a saját „furasága” mellett a szülei válásával, és a nagymamája Alzheimer-kórjával is küzdenie kell. (Egyébként ahogy olvastam, sokszor eszembe jutott, hogy hajszálra pontosan ugyanilyen voltam én is. Amit most, felnőttként egyáltalán nem értek. Pedig annyira könnyű, annyira egyszerű odamenni ahhoz az asztalhoz, és megkérdezni, leülhetek-e, mit kell ezen napokig szerencsétlenkedni? Ha meg nem ülhetek le, így jártatok, szevasztok. És miért olyan nehéz azt a srácot elhívni a szomszéd utcában arra a bálra?!? Na mindegy, én ezt már sosem fogom megérteni…minden korosztálynak megvannak a prioritásai, de a könyv azon része, ami ezeket ábrázolja Gracie szemén keresztül, az mellbevágó, és elgondolkodtató.)
Szóval ez a leányzó egyik nap talál a nagymamája szekrényében egy teljesen üres naplót – és „már úgyis teljesen mindegy” alapon kitalálja, hogy mi lenne, ha ebbe a naplóba alkotna egy olyan világot, amiben ő maga a főszereplő. Ahol nem bukik meg a matekteszten. Ahol még az osztály leghelyesebb fiúja is róla álmodik. Ahol tulajdonképpen ő az „istenkirálycsászár”.
És elkezdődik Gracie Byrne totálisan igaz története.
Ugyanis amit Gracie leírt abba a naplóba, az hamarosan megtörténik a valóságban is. Iskolában röpködő, elvileg éjszakai állatoktól kezdve egészen addig, hogy hirtelen Norvégiában találja magát…és ha valami nem úgy megy, ahogy kell, egyszerűen csak ki kell tépni azt a bizonyos lapot, ezzel törölve mindenki memóriáját (HOPPÁ!) is. Itt azonban, józaneszű ember felszisszen. Ha belegondolunk, ezzel a módszerrel elvileg még olyan hatalmas, világszintű problémákat is meg lehet oldani, mint a rák. Volt, nincs. Huss. Elvileg.
Az azonban nem véletlen, hogy az időt, a teret, a világot, az univerzumot, a jóistent ilyen egyszerű, „sumák”, „primitív hipertrükkökkel” nem lehet manipulálni. Mindenki fantáziájára bízom, mit okozna, ha ezt az egyszerű ember is megtehetné. (Segítek: totális káosz, és akkor még finom voltam.) Gracie Byrne megpróbálja. De vajon időben rájön, mit tett egy egyszerű(nek tűnő) naplóval, meg egy ceruzával? Mivel jár, ha valaki megpróbálja kijátszani a valóság szabályait, az univerzumot? És miért pont egy Alzheimer-kóros fejében rejtőznek a legnagyobb titkok? Valaki adja vissza a leveleit, amiket állandóan keres mindenkin…
Abszolút TBR-listára való, aki teheti, gyorsan olvassa el!
