Nos, igen… Szerintem ha nagyon megerőltetném magamat, sem tudnék még egy olyan szépirodalmi művet mondani, mutatni, aminek hatása annyira erőteljes lenne, mint a Büszkeség és balítéleté. Ha végigbogarásszuk, hányan és hányszor próbáltak már több-kevesebb sikerrel ilyen-olyan minőségben emléket állítani saját Mr. Darcyjuknak és a regénynek köszönhető élménycsomagnak, plusz Colin Firth ugye, alapos sor jönne össze tinilányoknak szóló habkönnyű komédiától Bridget Jones naplóján át az elképzelt folytatásokig. Az ilyen jellegű bőrlenyúzások belőlem rendre ellenérzéseket váltanak ki, ez esetben pedig azt sem tudom mondani, hogy pszichológiai szempontból érdekesnek tekinthető vállalkozások – pedig hogy miért és milyen könyvet vesz az ember, igazából mindig felvet kérdéseket, amikre tágra nyílt szemekkel hallgatnám a válaszokat –, sokkal inkább arról szólhat az ügy, hogyan húzkodjuk meg minél jobban az Austen-rajongók pénztárcáját (és tegyünk rá egy sok millió hölgy által kedvelt férfi színészt a borítóra.)
Ebből a szempontból nagyon is előítéletes voltam a könyvvel kapcsolatban, mert tulajdonképpen nem magamnak vettem, ajándék lesz nemsokára, sorra is csak egy véletlenszerű – de nagyon is hasznos – választásnak köszönhetően került. Viszont kellemesen csalódtam benne, mert közel sem volt olyan agyzsibbasztó és tragikusan rossz, mint vártam. Persze egy könnyed kikapcsolódásnak megfelelő, jobb esetben akár egy délután és este alatt kiolvasható limonádétól, melynek főszereplőjét Jane-nek hívják és több hetet tölt egy 1800-as évekbeli birtokon színészek társaságában, ne várjunk óriási megmondásokat vagy Nobel-díj várományos meghökkenéseket… Még annak ellenére is jól szórakoztam, hogy egy JA-regényt sem olvastam eddig, így is működtek annyira az utalások, hogy egy pillanatig sem éreztem kényelmetlennek a körítést, ráadásul az Írónő alaposan ismeri azokat a műveket, amikkel kapcsolatban párhuzamokat von, éppen ezért jól ülnek az esetleges poénok. Nekem mondjuk ilyen téren más az ingerküszöböm, a chick-lit érezhetően nem nekem lett kitalálva, de rá tudom sütni az aranyos bélyeget, tényleg nem volt ez olyan rossz.
Ha nagyon szemtelen lennék, a vége miatt még egy felet lazán vonhattam volna, annyira sablonos és kiszámíthatató volt, hogy ennyi erővel minden oldal sarkába elhelyezhettek volna egy kis emberkét ábrázoló grafikát, amint éppen útjelző táblát tart az intenzív inzulinkómát okozó, cukormázban való tocsogás felé. De ezzel együtt is egy kellemes, laza olvasmány volt, amivel jól esett kikapcsolni, mivel nagyon nem ebben a zsánerben mozgom, ellenben mindig jó, ha értékre lelek, legyen szó bármiről is. Lehet, hogy nem a legragyogóbb gyémánt, de néha az ilyen is belefér.