Pinky 65 csillagozás

Sepsi László: Pinky

Sepsi ​László mindent tud a krimiről, noirról, horrorról és az urban fantasyról, de nem esik kétségbe akkor sem, ha az úgynevezett magasirodalom ködbevesző elefántcsonttornyának nyirkos lépcsőházaiban kell eltájékozódnia. De ami ennél sokkal fontosabb, hogy nem csak az emberi és a nem-emberi lélek működésével van tisztában, hanem arról is pontos fogalmai vannak, aminek talán még lelke sincs.

Új regényében olyan világot alkotott, ami bár minden oldalon újabb és újabb meglepetéssel szolgál, egészében véve mégis kényelmetlenül otthonos. Mert bár magunknak is nehezen valljuk be, nagyonis jól ismerjük a mindent átszövő korrupció csatornabűzét az orrunkban, a városlakók mellére esténként sötét démonként telepedő kilátástalanságot, de a beláthatatlan pusztulás apró réseiből elő-előbukkanó szépséget és csodákat is, amik miatt mégis, mindennek ellenére felkelünk reggelente.

A Pinky című regény éppen olyan, mint a címében szereplő különös, rózsaszín és kegyetlen ital: amilyen… (tovább)

>!
Libri, Budapest, 2016
360 oldal · ISBN: 9789633109274
>!
Libri, Budapest, 2016
360 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633108178

Enciklopédia 1


Kedvencelte 7

Most olvassa 8

Várólistára tette 55

Kívánságlistára tette 42

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Sepsi László: Pinky

Férfiasan bevallom, azt hittem, rosszabb lesz. Talán a borító miatt, de én egy Bartók Imre-féle vér és bél regényt vártam, ám Sepsi műve ha durva is, nem hivalkodóan az: teljesen a zsáner lehetőségein belül marad. (Ez azért a fogyasztóvédelem nyelvére lefordítva még bőven 18+.) A Pinky egy krimi noir, ami a jelenkorra áthangolt, brutális és végtelenül vigasztalan Gyűrűk ura díszletben játszódik. Amiből az fakad, hogy az etnikai feszültségekkel és a toleranciával kapcsolatos kérdések nem szírek vagy romák, hanem tündérek, trollok és likantrópok viszonylatában vetődnek fel*. Izgalmas és instabil, jól megkonstruált párhuzamos dimenzió a végeredmény, ráadásul Sepsi elég ravasz ahhoz, hogy fokozatosan csöpögtesse bele a könyvbe az információkat, így az olvasó tulajdonképpen hand made rakja össze a saját fiktív regényterét, nagyobb kötődést hozva így létre mű és műélvező között.

Ha van feketeleves, az bizony a krimi-szál. A könyv elbeszélő-főhőse igazi Marlowe-utód, a bepöccent, hiperkeserű fajtából: Grál-lovag**, aki egyedül (majdnem egyedül) áll szemben egy ellenséges, velejéig romlott világgal. Ez teljesen rendben van, nehéz is másmilyen típust elképzelni egy ilyen regényben. Még az is rendben van, hogy időnként túl direkten kapjuk arcunkba férfinyavalygásait. Maga a nyomozati szál viszont elég fantáziátlannak tűnik: a szokásos lépcsőzetes módszerről van szó, amikor a szereplők az egyik gyanúsítottat látogatják meg a másik után, fokozatosan újabb információmorzsákra bukkanva egészen addig, amíg végre valamelyik gyanúsított meg nem próbálja kinyírni őket – na, akkor örülnek, mert az a forró nyom. (Ostoba gyanúsított – ha nyugton maradt volna, a szereplők még e percben is tanácstalanul keringenének ide-oda a regény lapjain.) Gondolom, azért van ez így, mert úgysem a gyilkos személye a lényeg, hanem hogy az egymást követő szinteken alkalma nyíljon a szerzőnek egyre jobban kibontania az atmoszférát. Csak hát ha az atmoszférateremtés befejeződött, viszont a végkifejlet még hátra van, akkor a kifutás gyakran esetlegesre, összecsapottra sikeredik – én magam kicsit el is veszítettem az érdeklődésemet a végére. spoiler

Érdemes volt azért elolvasni, értékes munka valahonnan az urban fantasy és a posztmodern irodalom határterületéről. Sajna az ilyesminek igen kevés respektje van egyelőre a hazai könyvpiacon: a zsánerhez képest túl sok a posztmodern eszköz, a posztmodernhez képest meg túl sok a zsáner. De azért drukkolok neki.

* Hogy ez a párhuzam szándékosan lett-e beleírva a könyve, vagy csak úgy ott van, értelmezésemben nem lényeges kérdés. Ezek az urban fantasy-k így működnek: az író abból dolgozik, amit maga körül lát, én meg azt veszem ki belőlük, amit én látok magam körül. Jól van ez így.
** Vö.: http://moly.hu/idezetek/639901

>!
vicomte P
Sepsi László: Pinky

Noir-fantasy bűnregény, ami elsősorban a hangulat, és nem a fő történetszál miatt marad majd számomra emlékezetes.
Sepsi László nagyon nagy fába vágta a fejszéjét, s nem azért, mert írt egy urban fantasy, noir krimi hibridet – olyat azért láttunk már, nem is egyet –, hanem, mert ennek örve és leple alatt egy kortárs, generációs regény került ki a kezei közül. Valami olyasmi, mint amivel Grossman próbálkozott a Varázslókban, csakhogy vele ellentétben a magyar kollégája nem lövi tökön a saját koncepcióját a cselekménnyel.
Csak lábon.
Mert az elvi fő cselekményszál: annak kiderítése – és ezt nem véletlenül nem hívom nyomozásnak –, hogy az egyre szaporodó gyilkosságok mögött ki áll, és miért kezdett ebbe a véres leszámolásba, igencsak sántikálva halad előre. S bár van három csavar is a történetben, az elsőt spoiler még talán nevezhetjük meglepőnek, de a másodikat spoiler kb. a harmincadik oldalnál kitaláltam, és nagyon meglepődnék, ha valaki nem, a harmadik csavarra pedig csak vállat vontam. spoiler
De még így is – ha véresen, szitkozódva és bicegve is – Sepsi célba ér, nem úgy, mint Grossman, aki csak nyavalyogva vergődik az önsajnálat dágványában, és nem képes szembesíteni a hőseit azzal, hogy mi a $@!% csesztek el, és mitől üres az életük.

Mert az elsődleges cselekményen túl szerintem valahol mindkét könyv arról szól, hogy milyen könnyű elveszíteni a hitet, amit az ember saját magába vetett, a reményt, hogy bárminek is van jelentősége az életben, végül pedig magukat az álmokat is, és beleszürkülni abba a vakító semmibe, amit életnek hívnak.
Hogy milyen könnyű rászokni azokra a pótlékokra, amelyekért az embernek a saját lelkét kell, hogy feláldozza.
S mindezt miért?
Csak hogy elmenekülhessen az önmagával való szembenézés elől.
Sepsi pedig mindent megtesz, hogy a főszereplője a regény végére már ne tudjon se rejtőzni, se menekülni ez elől a szembesítés elől.

A regény nagyon könnyen felismerhető allúziókkal dolgozik. A legnyilvánvalóbb a Pán Péter, és nem csak a Csingilinget idéző tündérek miatt. spoiler De ezen kívül is volt egy sornyi olyan utalás, ami számomra a legkülönbözőbb viktoriánus kori meséket és rémtörténeteket idézte meg, kezdve az Alice Csodaországbannal, a Drakulával és Dr. Jekyll és Mr. Hyde-dal, hogy csak az általam felfedezni vélteket említsem.
Mert bármennyire is modern urban fantasynek is tűnik a zsáner első látásra, számomra mégsem az volt, hanem félig-meddig XXI. századi díszletek között játszódó neogótikus horror, ahol nem a nyilvánvaló bűneseten van a hangsúly, hanem azon, hogy ki és miért válik bűnössé, és képes-e megbirkózni azzal a teherrel, amit a saját gyengeségének felismerése okoz.

A regény erőssége a hangulat, a hangulat, ami Jynx visszaemlékezésein keresztül ragadja meg az olvasót. Ez nagyrészt a főszereplő hard boiled krimikből átemelt E/1-es narrációjának köszönhető, ami szerencsére pont annyira cinikus és kesernyés, ami még bőven a hitelesség határán belül tartja a szöveget. Bár akadt néhány kisebb ütemvesztés, de semmi komolyabb megbicsaklást nem éreztem olvasás közben, és különösen tetszett, hogy Jynx önreflexiói sem voltak túltolva, sem a vagány és laza, sem pedig a mérhetetlenül önmarcangoló irányba.
A világ, ahol a regény játszódik szintén nagyon erős hangulati elem. A város pont olyan antagonisztikus ellentmondásoktól gyötört, mint a főhős lelke. Roskadozó, ósdi épületek, lepukkant bárok, szomorú, magányos lelkek és a múltból ottragadt, a megváltozott körülményekhez úgy-ahogy alkalmazkodó, de így is anakronisztikusan idegen mágikus kreatúrák tanyáznak a város vadabbik, a főszerelő által bejárt felén. De felvillan a rendre vágyó, a másságot elutasító, sőt kiirtandónak tartó fanatizálható csőcselék képe és az őket irányító és manipuláló hatalmak képe is.
És az, hogy mekkora árat kell fizetni azért, ha valami az egyik oldalról át akar kerülni a másikra…

5 hozzászólás
>!
Csabi P
Sepsi László: Pinky

Megkísértett a gondolat, hogy @Kuszma, @giggs85, @makitra és @Dominik_Blasir értékeléseiből összeollózzam a magamét, mert nagyjából leírtak mindent, amit erről a könyvről gondolok. Kivéve talán, hogy én nem gondolom ezt a regényt kriminek, attól, hogy valaki keres valamit, és kérdezősködik, még nem lesz egy történet krimi.
Szóval nem ismételném az említett molyokat, inkább a műfaji keveredésen morfondíroznék egy kicsit.
Aki elolvassa Dunajcsik fülszövegét (nagyon elgurult a gyógyszere a fogadott vikingnek, de a fülszövegekről már kifejtettem többször a véleményemet), az kap az arcába mindenféle műfaji megnevezést. Lehet egy könyv ennyire sokrétű? Elsősorban gondolok a szépirodalom és a zsánerek (krimi, urban fantasy, noir, horror by Dunajcsik) egymásnak feszülésére. Az említett zsáner irodalmak elsősorban azokat részesítik örömeikben, akik nem annyira a valóság iránt érdeklődnek, mint inkább szeretnének meló után elmenekülni egy realitását vesztett világba (csakazért sem írom le, hogy eszképizmus), ezzel szemben a szépirodalom pont azoknak szól, akik a valóságot szeretnék megfejteni, és ebben néha pont a művészi eszközök homálya segít különös módon. Belátható, hogy ez a kettő elég erős ellentmondásban van egymással. Nem is könnyű ezeket párosítani úgy, hogy mindkét fél egyenlő esélyekkel részesüljön a hancúrozás örömeiből. Amiket pozitív példának tudok említeni, azok Csabai László Szindbád krimijei. A Pinkynél én nem látom ennek a fúziónak a sikerét, a zsáner (urban fantasy) uralkodik a történeten és a szövegen, a szépirodalom legfeljebb az igényesebb szövegalkotásban jelentkezik.
Az, hogy engem untatott a történet, az az én egyedi problémám, már rég elvesztettem az érdeklődésemet a fantasy iránt, de valamelyest azért annak is szerepe van benne, hogy SL szépirodalmi törekvései közben elengedte a fantasy szálat, a szereplők ide-oda mászkálása, a túl egyszerű konfliktusok és megoldások leültetik a sztorit, engem egy lövöldözős-mászkálós számítógépes játékra emlékeztetett az egész.

31 hozzászólás
>!
ViraMors P
Sepsi László: Pinky

Végy egy poharat, és kotord bele egy kifacsart vérnarancs húsát. Öntsd hozzá az éjszakát: az árnyakat, a rémeket, némi tündérszárnyat, tündérport, vérfarkast, Denevért, goblint, macskát, egy kis pizzát, pár csepp kávét, a múlt és a jelen sötét titkait…
Keverd össze.
Húzóra idd meg.
Vigyázz! Addiktív.

Tavalyi megjelenése óta kerülgettük egymást a Pinkyvel. Kell? Nem kell? Vegyem? Ne vegyem? A borító egyszerre vonzó és ijesztő. A fülszöveg noir-t és urban fantasy-t ígér, ami összességében lehet telitalálat vagy lehet katasztrófa. Végül mindig volt valami, ami jobban tetszett, valami, amiről sokkal biztosabban elhittem, hogy kell. Aztán @Roxa-tól és a többi kollégámtól megkaptam szülinapomra.

Őszintén? Kellett nekem ez a könyv, mint egy falat kenyér! Noir hangulatú dark urban fantasy, számomra tökéletes arányú koktélként keveri a hármat.

Pinky. Egy rózsaszín, vérnarancs ízű ital. Egyszerre varázslatos és kegyetlen. „Ki akarsz ma lenni…?” Ha tudod a választ, a pinky azzá változtat, akivé akarod.
Jynx. spoiler Három testvér közül a legidősebb. A legkisebbet rég elvesztették, a középsőt az első bekezdésben lőtték ki. Pinkyfüggő. A végletekig kiábrándult a világból, rejteget pár sötét titkot, folyamatosan dolgozik benne a harag és a bizalmatlanság.
Wendy. Tenyérnyi tündér, a történet kezdete előtt jó pár évvel érkezett a Városba, eltűnt testvéreit keresve. spoiler belebotlott Jynx-be, és nála ragadt. Kapcsolatuk több mint furcsa, de van benne valami elbűvölő.

Jynx, ha tehetné, kimaradna nagyjából mindenből. De amikor a könyv legelején lelövik az öccsét és nem sokkal később az öccse szeretőjét is, csak pillanatok kérdése, hogy az események sűrűjébe keveredjen. Tetszik, nem tetszik, felveszi a kesztyűt, és Wendy-vel a vállán kérdezősködni kezd. Természetesen a titkokkal együtt előásnak pár régi csontvázat is, és amit találnak, nem tetszik senkinek. A Város éjszakai életéért marakodó bizarrabbnál bizarrabb lényeknek, de nekik maguknak sem…

Olyan ez a regény, mint egy örvény. Ha egyszer elkapott, magával sodor, és nem ereszt el. Jynx E/1-ben mesél, stílusa fanyar, mint a fentebb emlegetett vérnarancs. Ide-oda kalandozik múlt és jelen között, apránként, de folyamatosan tárva fel a tényeket, miközben a kíméletlen, elkerülhetetlen végkifejlet felé halad.
Gyakorlatilag az első bekezdésben megfogott ez a stílus. Fanyar, cinikus, nekem való. Pár oldal után lenyűgözött a világa is. Sötét és kíméletlen, aki nem vigyáz, azt testestül lelkestül felzabálja. Annak ellenére, hogy vannak lényeges különbségek a kettő között, Jim Butcher Dresden sorozata jutott róla eszembe eleinte, de legalábbis a Storm Front.
A történet pont olyan, mint a könyv maga: kíméletlen. spoiler. Az ügyesen elszórt információmorzsákból sok mindent ki lehet sakkozni, de semmit nem tol az olvasó arcába.

A fentiek után tán nem is meglepő, hogy a végére kedvenc lett, és jár neki az öt csillag. Bár hozzá kell tennem, hogy nem tökéletes. Túl sok volt szerintem a szövegbe beszűrt zárójeles megjegyzés, és irritálóan sokszor említette meg a „pultost, akinek nem emlékszik a nevére.”
De ezek tényleg apróságok, mert a könyv jó, nagy jó. Olyan, mint egy szürke füstüveg pohárban felszolgált vodka-tonik. Sötét, fanyar és ütős. Nekem való.
Fiúk-lányok, tökéletes választás volt, még egyszer nagyon köszönöm :)

>!
pat P
Sepsi László: Pinky

Nagyon jót tudnék arról vitatkozni, hogy vajon azért kiégett, nem egészen fiatal, önsorsrontó, izolálódott, valamicsoda-ista férfi a főhős, mert ez egy noir történet, vagy csak mert kortársmagyar. (Nem mintha tudnám, melyik állásponton vagyok.) Mindenesetre egész jól kombinálható a kettő, úgy vettem észre.
További megállapításom, hogy kortársmagyarul is egészen jól lehet fantasyt mesélni – ráadásul nagyon kimunkált, precíz, érezhetően magasirodalmi, de szinte sosem túl modoros, vagy a történet fölé növő nyelvezettel.
Szóval, én meglepően élveztem. A várost is – annyira jó, hogy nincs túlmagyarázva az egész, és szerintem nagyon jól adagolja az újdonságokat, jó tempóban dobja be az új ötleteket és lényeket. És szerettem a jelen-múlt ritmikáját, a visszaemlékezéseket, a visszautazást, és mennyire jó név már az, hogy Hullazsák Hoskins?
Néha a cselekmény tempója kicsit leül, és a krimi része annyira nem egy nagy hűamindenit, de csomószor volt hányingerem az érzékletes leírásoktól meg a Pinkytől, és talán nem is nagy baj, hogy annyira azért nem tudott a könyv bevonni érzelmileg.

Megnyugodva látom, hogy talán még sincs annyira nagy szarban a magyar fantasztikum. Vagy a magyar szépirodalom nincs abban? Eh, mindegy, jó hír ez a könyv így is, úgy is.

14 hozzászólás
>!
giggs85 P
Sepsi László: Pinky

Sepsi László új regényének, a Pinkynek az olvasása előtt beszélgetve felmerült az a kérdés, hogy minek is kellene olvasni ezt a kötetet? Zsánerregény vagy szépirodalom? Számomra ez a kérdés azért is volt különösen fontos, mert a kortárs szépirodalomban otthon vagyok, de a zsánerregények (krimik, sci-fik, fantasyk) alapjáraton távol állnak tőlem. A könyvet befejezve végül arra jutottam, hogy a Pinky egy olyan különleges elegy, ami egyszerre mindkettő; ez egy „szépirodalmi igénnyel” megírt posztmodern krimi noir és urban fantasy keveréke. És ami még roppant fontos: elképesztő világteremtő erővel rendelkezik, és emellett rendkívül szórakoztató is.

Világteremtő erő: a Pinky világa bár bizarr, de rém ismerős. Egy furcsa, alternatív univerzum, egy olyan város és egy olyan vidék, ami első blikkre bárhol megtalálható (tipikus nagyváros és tipikus vidék – egyszerre hasonlít Budapestre vagy bármelyik más világvárosra, illetve az azt körülvevő elmaradottabb falusi környezetre). Ebben a lepukkant nagyvárosban még mindig a Nirvana vagy Billy Idol a király, az emberek magasról leszarják egymást, és különféle szubkultúrák élnek egymás mellett. Ugyanakkor akik (vagy amik) benne laknak, hiába különösek, mégis mind ismerősek: az emberek mellett tündérekkel, farkasemberekkel vagy éppen vámpírokkal találkozhatunk itt. Sepsi már ismert, és rengeteg helyen felhasznált lényekkel dolgozik (melyek legtöbbje semmiben sem tér el a szokásostól), ugyanakkor gondosan egyensúlyozik az információkkal; szép lassan egy új, élő és lélegző világot épít fel a szemünk előtt. Fokról fokra, kőről kőre.

Szórakoztató: Sepsi ebben az alapvetően krimi noir történetben nem akar semmi újat, különöset hozni. Nem akarja vele megváltani a világot, új alapkora helyezni a műfajt, csak végigvezet minket ezen a különös környezeten jól ismert sablonok segítségével, bebarangoljuk a kemény, hallgatag és a világtól megcsömörlött főhőssel, Jynx-szel (meg persze az elmaradhatatlan társnőjével, az alig arasznyi magas tündérrel, Wendyvel – hisz milyen noir az, amelyikben nincs egy jó nő a tökös férfi mellett?) ezt az idegenségében is oly otthonos teret, hogy lépésről lépésre megismerhessük azt, és eljussunk a „hentelős” végkifejletig, miközben hősünk számolatlanul dönti magába a címadóul szolgáló italt, melynek segítségével a fogyasztók néhány órára új személyiséget ölthetnek.

Ez az egész persze nem működne ilyen jól, ha nem lenne ennyire eltalálva a nyelvezet. Sepsi elbeszélője egy letisztult, keserű hangvételű, ugyanakkor rendkívül láttató erejű hangon szólal meg, amely egyszerre hiteles mind a belső monológok, mind az akciójelenetek leírásánál. Az egész történet filmre kívánkozik (persze fel kell kötnie a gatyáját, illetve bőségesen költenie a pénzét annak, aki egy ilyen látványos teremtményekkel és akcióval teli környezetet hitelesen meg akar jeleníteni). A Pinky tipikusan az a mű, ami elsősorban a hangulatával visz magával, leköt, szórakoztat és nem ereszt. Jóval több, mint egyszerű falnivaló nyári olvasmány. Egy kis gyöngyszem a posztmodern és a zsánerirodalom határvidékéről, és bár elsősorban a sablonos történet miatt nem mondanám rá, hogy remekmű, de mindenképpen érdemes elolvasni, a szerzőjére meg odafigyelni. Sepsi László már most több mint egy szimpla ígéret.

>!
Kelemen_Hanna P
Sepsi László: Pinky

Nagyon bírtam ezt a könyvet, egy pszichedelikus rémálom, kanyarog össze-vissza, tele van ötlettel és fantáziával.

>!
ponty
Sepsi László: Pinky

Bevallom, miután elmúltak a kezdeti bizonytalanságaim a könyvvel kapcsolatban, nagyon készültem rá, hogy majd én majd mennyire imádni fogom. Szerintem ugyanis ez egy igen klassz borító, én meg hagytam, hogy a nyilvánvalóan nagyot mondó fülszöveg miatt azt képzeljem mögé, amit olvasni szerettem volna. Mert persze a hívószavak és a címkék és az önző olvasói várakozások. Persze, hogy igazán mi is szeretne a Pinky lenni, azt én nem tudhatom, ezért azt sem ítélhetem meg, hogy sikerrel járt-e. Csak azt tudom, amit én éreztem olvasás közben.
Először is azt, hogy friss és vagány szövegnek indul, részemről elég jó stílussal, amit szívesen élveztem volna végig, de aztán a noir ezzel a főszereplővel nekem igen hamar csak amolyan napközis noir lett. Bár a szakzsargon nyilván nem használ ilyen kifejezést. Szóval értem én, hogy a narrátor nem hős, még csak nem is egy erős (tigris, aki mindig egy) jellem, de a jó kezdés után elkezdtem azt érezni, hogy árulás van. Hogy íróskodás zajlik, és az elbeszélői hang hamissá vált számomra az olyan apróságok miatt, hogy bizonygatni akarta nekem a trehányságát, a teszek mindenre hozzáállást. Mert ha nálam hatalmas kupi van (van) és az szerintem tök oké, akkor nem hajtogatom, hogy kupi van. Mert észre se veszem. Nem mondom, hogy felveszem a mocskos farmeremet, csak azt mondom, hogy felveszem a farmeremet, amiről nekem eszembe se jut, hogy mocskos, mert olyan nincs is. Farmert eleve nem mosunk, bazz!
Aztán Jynx ott veszített el engem végleg, mikor a hozzáköltöző tündérnek alvóhelyet csinált. Na most ha a nappalimba holnap beköltözik egy helyes, vállon hordható tündér, ahogy így körülnézek, anélkül is egy rakás megfelelő helyet találna az alvásra, hogy én kuckót építenék neki. A lelkiismeretes gondoskodás viszont számomra kifejezetten olyan cselekedet, ami nem rímel a kiábrándult, mosatlan edényeket gyűjtő, céltalan életet élő, egyedülálló pasi képére. Ezek persze apróságok, amik talán nem szúrták volna ennyire a szemem, ha a szerző nem szorította volna a bűvészkedése hátterébe a történetet, amivel fenntarthatta volna az érdeklődésemet az írása iránt. Nekem tényleg ez volt a bajom, hogy én csupán egy mérsékelten erős irodalmi produkciót kaptam, de a megálmodott fantasy világ és a szépirodalmi törekvések, valamirevaló történet híján az én szemem előtt nem váltak müködő eleggyé. Egyszóval untam, na. És ezt senki nem ígérte. Én tényleg azt szerettem volna, ha olvasás közben és után azt érzem, amit a fülszöveg az utolsó mondatával állít. De azt végül egy másik regényben találtam meg. Pedig amúgy a Pinky-ben is lett volna lehetőség rá, és ha az volt a szándék, akkor azt abszolút értékelem, de a végeredményhez azt hiszem nem vagyok elég elemző alkatú olvasó.

>!
marschlako P
Sepsi László: Pinky

Az Égett-hegyi könyvtár helyett választottam végül a 2016-os fantasy megjelenésekhez, amit egyáltalán nem bántam meg. Ugyanakkor nem is vagyok maradéktalanul elégedett. Mert ugyan egy hangulatában nagyon erős könyvet olvashattam, s élveztem a benne felbukkanó szereplők változatosságát (és különlegességét) is, s maga az olvasás is könnyen ment, hiszen a Pinky olvastatta magát. Ami miatt azonban maradt egy kis keserű szájíz bennem, s egy fél csillaggal lejjebb csúszott a nagyon jó kis könyv kategóriájából, az a legkülönbözőbb helyeken – főleg, ahol nem is vártam őket – felbukkanó altesti és egyéb szexuális jellegű hasonlatok voltak. Tudom, hogy ez a polgárpukkasztó stílus a kortárs magyar irodalom elengedhetetlen része (na jó, ez persze erős túlzás, de a jelenség létezik), de én nem szeretemspoiler. Tény, hogy ez a kifejezőerő máshol viszont nagyon jól jön: az egyes helyszínek, karakterek kifejezetten jóra sikerültek – csupán az őket összekötő szálak lifegtek néha egy kicsit –, szóval értem én, miért szeretik sokan ezt a regényt. Ha valaki nem olyan finnyás, mint én, annak nyugodt szívvel ajánlom: tökéletes – szórakoztató – kikapcsolódást biztosít.

>!
eme P
Sepsi László: Pinky

Nem igazán tudok hozzáfűzni semmi újat ahhoz, amit már az előttem értékelők leírtak, legfennebb az én és a könyv -sztoriról pötyöghetek pár sort.
Elsőként arról, hogy nemhogy nem nagyon olvasok a műfaj(ok)ban, még a megnevezésükkel sem sokat tudok kezdeni. Úgyhogy valójában fogalmam sem volt, mibe is vágtam a fejszémet (és töredelmesen bevallom, a regény első kb. egyharmadában a bizonytalanság és tájékozatlanság állapota fenn is maradt). Nehezen állt össze a kép, és ennek a fentiek mellett bizonyára a cseppenként adagolt információ, a nagyon is kihagyásos elbeszélői technika is oka lehetett. Aztán lassan összeállni látszott a történet, onnatól pedig nem volt megállás. Magam is meglepődtem rajta, mennyire vitt magával a szöveg, és mennyire képes voltam a regény világát belakni. Pedig egyáltalán nem rózsaszínű világ ez, sőt. Aztán rájöttem arra is, minek tulajdonítható, hogy az amúgy vérfarkasoktól, vámpíroktól, tündérektől és egyéb fantázialényektől eléggé menekülő olvasói énem szívesen belement a kalandba: nem annyira a gyilkos(ok) megtalálásának a vágya vezette, mint inkább a vázolt világ borzongatóan ismerős volta. Álruhában, elvarázsolva, térben-időben meghatározatlanul, de ismerősen áll előttünk a politikai-hatalmi machinációk, társadalmi viszonyok és erőviszonyok képe, a mások léte árán fenntartott bódulat, mely annyira könnyen a hatalom kiszolgálójává teszi az embert.
Ősrégi, változatlan, örökérvényű séma, ami engem valamiért mindig meg tud szólítani.
A regény krimiszála már annál kevésbé, bevallom, picit untam is. Szerencsére Jynx alakja a maga pinky-függőségével ébren tartotta a kíváncsiságomat. Így inkább utána nyomoztam, miközben azt próbáltam kitalálni (sikertelenül), hogy a pinky révén a szereppróbálgatások során igazi önmagát próbálja-e megtalálni, vagy inkább önmagától szabadulni. Amúgy a pinkyt mint a regény központi szimbólumát különösen jól eltalálta a szerző, kellően birizgálta a fantáziámat spoiler.
Atmoszférateremtésben, nyelvezetében is a vártnál erősebbnek látom a regényt, és bár lehet, hogy számos zsánersémával dolgozik (nehéz megítéltem, merthogy, mint említettem, friss vagyok a műfajban, és a csecsemőnek minden vicc új…), rám újdonságként hatott. Megbeszéltem magammal, nem volt egyszerű vita, hogy bár határterületen mozog, én inkább zsánerként könyvelem el. Ebből a zsánerből viszont szívesen olvasnék még.


Népszerű idézetek

>!
Cicu

(…) a jóslás alapvetően optimista elfoglaltság. Azt feltételezi, hogy biztosan lesz jövő.

153. oldal

>!
Cicu

(…) néha úgy érzem, a régimódi beszélgetések kimentek a divatból. Senkinek nincs rá ideje.

57. oldal

>!
Cicu

A legtöbb vérfarkas nem szokott hozzá, hogy kupán vágják egy zseblámpával.

46. oldal

Kapcsolódó szócikkek: vérfarkas
>!
ViraMors P

Felemelem a poharat, és az jut eszembe, hogy nem azért kell egy löket, hogy szerető fivér legyek, hanem hogy elviseljem: szerető fivér vagyok.

30. oldal

>!
Cicu

Kicsinyes és prózai, mint egy bakfis csuklóvagdosása tompa konyhakésekkel.

51. oldal

>!
Cicu

– Vérre és tudásra épül minden birodalom, így mondják.

104. oldal

>!
Cicu

– A betegség szörnyű és hatalmas teher, nagyon sokan nem tudják elviselni. Azt hiszik, hogy Isten büntette meg őket, amikor csak a véletlen, azt hiszik, megérdemlik a sok-sok szenvedést, pedig nincs benne semmi, amit megérdemeltek volna.

177. oldal

>!
Cicu

Egy napon megtanulom, hogy ami nem működik, azt hagyni kell a francba, de ez már megint nem az a nap.

11. oldal

>!
Cicu

Megkordul a gyomrom, és néhány sejt felordít az agyamban, hogy kávét és cukrot szeretnének.

89. oldal

>!
ViraMors P

Egy kávézóban ültünk, a rádióból valami depressziós folkzenész nyenyergett, tőlünk két asztalra pedig egy nagyjából húszéves srác próbált húzóra lenyomni fél liter citromos szódát, miközben vele szemben egy ósdi kamerából meg egy zsák fémhulladékból tákolt robot ciripelt. A srác meglehetősen másnaposnak tűnt. A robot nem.

13. oldal

6 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Dan Wells: Nem akarlak megölni
Stephen King: Álom doktor
Chuck Wendig: Halálmadarak
Joe Hill: NOS4A2
Clive Barker: Korbács
Clive Barker: Everville 1-2.
Neil Gaiman: A temető könyve
Peter Clines: 14
Clive Barker: A vér evangéliuma
Rachel Caine: Az üvegház