Az ​élet derekán 7 csillagozás

Félig öntudatlan állapotában Lu Ven-ting doktornő úgy érezte, hosszú úton halad, amelynek nem látja sem az elejét, sem a végét.
Nem kanyargós hegyi ösvény volt ez. A hegyi ösvényt ugyan nehéz megmászni, de tekervényességével további mászásra ösztönzi az embert. Nem is keskeny, mezei út, amely nehezen járható ugyan, de a virágzó rizs illata lengedezik fölötte, jókedvvel töltve el az ember szívét. Homokos, kátyúkkal tele út volt ez, amely mocsáron, majd végtelenbe vesző, megműveletlen, elvadult pusztán vezetett keresztül. Hiába erőltette a szemét, semmit sem látott. Halotti csend ülte meg a tájat. Jaj, milyen nehezen járható, kimerítő ez az út!

21. oldal

A tea illata, a lágy esti szellő, a ragyogó csillagok, az érdekes pletykák, a parttalanul áradó beszélgetés se tudták kicsalogatni ezt a két könyvmolyt az átforrósodott, szűk szobácskából.

44. oldal

Talán akkor követett el hibát, amikor férhez ment. Nem mondogatják-e gyakran az emberek, hogy a házasság a szerelem koporsója? Milyen naiv is volt akkoriban: azt hitte, még ha másra igaz lehet is, ő bizonyosan kivétel.

45. oldal

– Figyelmeztetés ez! – csóválta a fejét Csao. – A középkorú orvosok alkotják kórházunk gerincét. Nagy teher nehezedik rájuk itt, a munkahelyükön, és az élet más területein is. Az egészségi állapotuk évről évre rosszabb, egyik a másik után betegszik meg. Hiába vagy te osztályvezető főorvos, én meg igazgató, semmit sem tehetünk. Mekkora családja van Lu Ven-tingnek? Hány szobás a lakásuk?
A szemmel láthatóan elkeseredett, aggodalommal telt Szun Ji-minre nézve folytatta:
– Micsoda? Négy ember egy szobában? Szép kis állapot! A fizetése? Mennyi a fizetése? Ötvenhat és fél jüan! Nézd, nem csoda, ha az emberek azt mondják, jobban jár az, aki fodrászollót vesz a kezébe, mint aki szikét. De hát múlt évben volt fizetésrendezés, miért nem emeltünk neki?
– Sok a szerzetes, a kása meg kevés. Nem jutott mindenkinek – válaszolt Szun Ji-min hűvösen.
– Hát ez baj. Öregen, megkérlek, beszéljétek ezt meg a pártcsoporthoz tartozó elvtársakkal! Mérjétek fel a szemészeten dolgozó középkorú orvosok munka- és életkörülményeit, fizetését, lakáshelyzetét, és az anyagot adjátok ide nekem!
– Mi értelme? Emlékszem, a tudományos konferencia idején már csináltunk egy ilyen anyagot, felterjesztettük, s ezzel el is felejtődött a dolog – vetette ellen Szun Ji-min udvariasan. Tekintetét a földre szegezte, nem nézett beszélgetőpartnerére.
– Öreg barátom, nem neked kell élen járnod a zúgolódásban! Egy ilyen anyag mégiscsak több, mint a semmi. Megmutathatom a városi pártbizottságon, az egészségügyi minisztériumban, ha elég nagy zajt csapunk, majd csak történik valami. A Központi Bizottság hármas számú dokumentumának ötödik pontja is kimondja: becsülni kell a tehetséget, érvényt kell szerezni az értelmiségi politikának, rendezni kell az értelmiségiek fizetését. Nem szabad megengedni, hogy ez a dokumentum, mire alsóbb szintekre leér, üres frázissá váljék.

27-28. oldal

Csao neve mellkas-specialista volt. A felszabadulás idején fejezte be külföldi tanulmányait, s kiemelkedő orvosi tudását azonmód a fiatal népköztérsaság szolgálatába állította. Politikai lelkesedése magasan lobogott, az ötvenes években a „vörös is, szakember is” élő példájának tekintették, s mikor belépett a pártba, kinevezték kórházigazgatónak. Miután vezető lett, az adminisztratív teendők és a rengeteg gyűlésezés akkora terhet róttak rá, hogy a fontosabb konzultációkon kívül nemigen jutott ideje rá, hogy a betegekkel közvetlenül foglalkozzon. A „kulturális forradalom” tíz esztendeje alatt – ahogy akkoriban mondták – „istállóba zárták”, vagyis illegálisan fogva tartották, majd a kórház folyosóit söprögette. Arról persze szó sem lehetett, hogy szakmai tudását hasznosítsa. Az utóbbi három év a rendcsinálás történelmi időszaka volt. Kórházigazgatóként seregnyi napi problémával kellett megküzdenie, legtöbbször sem ideje, sem energiája nem maradt rá, hogy műtőasztal mellé álljon.

28-29. oldal

Dr. Kuo felesége külföldről települt haza. Az apja, akinek valahol Délkelet-Ázsiában volt szatócsüzlete, nemrég meghalt. Két hónappal ezelőtt engedélyt kértek, hogy kiutazhassanak átvenni az örökséget, s meg is kapták.
– Feladni az orvosi hivatást, és elmenni szatócsnak, ez egyszerűen érthetetlen – fakadt ki Csiao miniszterhelyettes.
– Manapság nem ritkaság az ilyesmi az orvosok között. Ha csak a min kórházunkat vesszük: jó néhány olyan orvos van, akinek már engedélyezték, hogy kivándoroljon, mások most kérelmezik. Valamennyien kórházunk törzsgárdájához tartozó, kiváló szakemberek voltak.
– Én egyszerűen nem értem ezeknek az embereknek a mentalitását – háborodott föl Csin Po.
Csiao Csen-sze a sétabotjával gesztikulálva az igazgatóhoz intézte szavait:
– Az ötvenes években az önhöz hasonló értelmiségiek nagy nehézségek árán is hazatértek, hogy szolgálhassák és építhessék az új Kínát. A hetvenes évek végén meg váratlanul a saját magunk nevelte értelmiségiek hagyják el az országot! Súlyos lecke ez!
– Mi lesz, ha ez folytatódik? – szólalt meg Csin Po. – Nekem az a véleményem, feltétlenül erősítenünk kell az ideológiai-politikai munkát. Elvtársaim! A „négyek bandájának” szétzúzása után sokat emelkedett az értelmiség presztízse, a négy modernizálás megvalósulásával tovább javulhatnak az életkörülményei, jobb feltételek mellett tanulhat.

33. oldal

A „kulturális forradalom” idején a vörösgárdisták bezárták a férje laboratóriumát, Fu Csia-csie kutatási témáját is törölték. A „nyolctól kilencig, kettőtől háromig brigád” tagja lett. MIndennap nyolckor bement dolgozni, de kilenckor már távozott a munkahelyéről. Délután kettőre ismét bement, és háromkor már újra otthon volt. Egyéb munka híján a háztartásban jeleskedett. Gondoskodott reggeliről, ebédről és vacsoráról, megtanult vattanadrágot varrni, pulóvert kötni; megkímélte feleségét a házimunka minden terhétől. A „négyek bandájának” szétverése után a tudományos kutatómunka teljes gőzzel újraindult. Fu Csia-csiét oszlopos tagnak tekintették, kutatási témájára odafigyeltek. Egyszerre nagyon elfoglalt lett. A házi teendők legnagyobb része ismét Lu Ven-ting nyakába szakadt.
Télen-nyáron minden délben hazaszaladt a kórházból: amint letette a szikét, rögtön felvette a konyhakést, le sem vetette a fehér köpenyt, máris kék kötényt kötött. Minden másodpercért megharcolt. Ötven perce volt rá, hogy a tüzet felszítsa, elkészítse és asztalra tegye az ételt. Így Jüan-jüan még idejében beért az iskolába, Csia-csie még elkapta a buszt, amivel vissza kellett mennie a kutatóintézetbe, ő pedig időben beért a kórházba, felvette a köpenyét, beült a rendelőbe, és behívta az első beteget.

42. oldal

Szóba került már a „négyek bandájának” megdöntése, a tudomány tavaszának eljövetele, az, hogy az értelmiség többé már nem ellenséges elem, nem a „büdös kilencedik” társadalmi réteg, hanem a munkások és parasztok mögött „kódis harmadik”.

52. oldal

– Maga még nagyon fiatal – szónokolt tovább Csin Po lelkes hangon. – Hallom, még nem tagja a pártnak, így van? Igyekezzék, elvtársnő!
– Baj van a származásommal – vallotta be Lu Ven-ting őszintén.
– Ej, nem szabad így nézni a kérdést. Az ember nem választhatja meg a családját, de az utat, amelyet követ, igen. – Ömlött Csin Poból a szó. – Pártunk mindig figyelmet fordított a származásra, de nem kizárólag aszerint ítélte meg az embert, ez számtalanszor bebizonyosodott. Ha őszintén elhatárolja magát a családjától, felzárkózik, a pártszervezet mellék, és a nép szolgálatának szenteli magát, akkor pártunk szélesre tárja maga előtt a kapuit.

66-67. oldal

Beköszöntött az ősz, a feltámadó szél hideget hozott. Az óvoda értesítette a szülőket, vigyenek meleg holmit a gyerekeknek. Lu Ven-ting előkereste Csia-csia előző téli vattakabátját, felfejtette és kiengedte, hozzátoldott az ujjához. A kabátkát kiterítette a háromfiókos asztalon, és újabb vattát tömött bele.
Fu csia-csie levette befejezetlen disszertációját a könyvespolcról, egy ideig állt az asztal mellett, majd meggörnyedve leült az ágy végébe.ű
– Várj egy cseppet, rögtön készen vagyok – biztatta a felesége föl se nézve, csak a keze járt sebesebben.
Mikor Lu Ven-ting félrehúzta a kabátot az asztalról, Fu Csia-csie megszólalt:
– Ha volna még egy fél szobánk! Elég lenne hat négyzetméter, sőt, öt is, csak beférne egy asztal.

68-69. oldal