Az ​áruló pengéje (Öregkabátosok 1.) 28 csillagozás

Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

A ​király halott. A rendet feloszlatták. Az ország szétesőben. A munkaadónkat pedig megölték… De esküszöm, nem mi voltunk!

Tristia királya halott. Egykor az országot törvénytudó elit harcosok, az uralkodó Öregkabátosai járták, hogy fenntartsák a rendet, amíg szélnek nem eresztették őket. Falcio Val Mond és két vándorbíró társa, Kest és Brasti ezekben a zűrzavaros időkben testőrként biztosítanak kíséretet egy nemes úr számára, aki viszont nem hajlandó kifizetni őket. Már csak akkor lehetne rosszabb a helyzet, ha megbízójuk holtan feküdne a padlón, miközben a tettes a gyanút rájuk terelő bizonyítékokat helyezne el a gyilkosság helyszínén. De… várjunk csak! Hiszen pontosan ez is történik!

Eközben a világ legromlottabb városában összeesküvést szőnek a trón megszerzéséért. A gondosan megtervezett gyilkosságsorozatot egy árván maradt kislány halála zárná le, romba döntve mindent, amiért a három jóbarát korábban küzdött. Ám ahhoz, hogy betartsák Paelis királynak tett végső… (tovább)

Eredeti mű: Sebastien de Castell: Traitor's Blade

Eredeti megjelenés éve: 2014

>!
Fumax, Budapest, 2017
392 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155514920 · Fordította: Galamb Zoltán

Enciklopédia 6

Szereplők népszerűség szerint

Brasti Goodbow · Kest of Luth


Kedvencelte 7

Most olvassa 5

Várólistára tette 74

Kívánságlistára tette 114

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
Briggan
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

Olvasás közben két tavalyi olvasmányom is eszembe jutott (a Riyria-krónikák és a Lőpormágus-trilógia). Előbbi a vándorbírák karakteréről, személyiségéről, utóbbi a „tamási” megkeseredettséggel vegyes küldetéstudat és igazságérzet miatt. Persze ilyen szempontból egészen sok másik műhöz is lehetne kötni, de valamiért nekem annyira beugrottak ezek a könyvek, hogy az első néhány fejezetnèl küzdenem kellett, hogy Falcio-t ne Tamásnak és Brastit ne Hadrian-nek képzeljem el.

De ez azért mégiscsak Az áruló pengéje. Szép lassan aztán kibontakozott a saját stílusa, világa, hangulata és karakterei. Ez egy középkori világ, ahol a hercegek fellázadtak és meggyilkolták a királyt, szélnek eresztve a király igazságosztó testületét, az öregkabátosokat, akik megvetetten, zsoldosokként vagy útonállókként tengetik a napjaikat – már akit nem vadásztak le a hercegek. Nem egy felemelő alapszituáció, be kell vallani, és a kétségbeesésem csak tovább növekedett, ahogy beindult a cselekmény, és bemutatkozott teljes rideg valójában a hercegek zsarnoksága, aljassága, a köznép megalázottsága/megalázkodása, kiszolgáltatottsága, a vándorbírák megvetettsége.

A történetet az Első Kántor, Falcio szemszögéből élhettem át. Nagyon eltalált karakter, telve a múlt tragédiáival és kudarcaival, erőteljes igazságérzettel és becsülettel, viszont alkalomadtán maga sem riad issza egy kis becstelenségtől. A visszaemlékezéseiből megtudhattam mindent, ami elvezetett az öregkabátosok megalapításától a király haláláig. Nagyon érzelemgazdag és felemelő részek voltak, telve dicsőséggel és bajtársiassággal.
Ezek után a fejezetek után sokkal jobban rátelepedett a mellkasomra a sok vérgőzös hirig, a szemléletes kínzások és Falcio keserűsége.

Az E/1-nek viszont az a hátulütője, hogy a többi karakter viszonylag elnagyolt volt. Persze róluk is kaptam némi háttérinformációt, de összességében három szóban össze lehetne foglni őket. Ez pedig fájt, főleg a női karaktereknél. Miután elhangzik Brasti szájából, hogy spoiler, akkor egy igen nagy elvárást támasztott bennem a hölgy karaktereket illetően. Sajnos azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet.

Volt egy nagyon érdekesnek ígérkező párbaj a végén, elállt a lélegzetem egy pillanatra, viszont óriási csalódást okozott. Az még rendben lett volna, hogy nem magyarázta meg, hogyan lehetett rávenni a spoiler arra, hogy eljöjjön, túltettem volna magam rajta azzal az érvvel, hogy a következő könyvek esetleg megmagyarázzák, viszont az megbocsáthatatlan bűn, nem, inkább BŰN, hogy képes volt annyi gyönyörű részletességgel leírt párbaj után ezt! kihagyni az író. Még legvégét is megbocsátottam volna, de ezt aztán nem.

A könyv vége miatt levontam egy csillagot, mert nekem elég összecsapott volt. Spoiler nélkül annyit írhatok csak, hogy nekem a végére konkrétan belefulladt a pátoszba. És ezt indokolatlannak éreztem. Ritkán mondok ilyet, de szerettem volna, ha spoiler. Sokkal jobban passzolt volna az ezt megelőző 370 oldal hangulatához.

Mindent összevetve azonban nagyon kíváncsi vagyok a folytatásokra, mert egy élvezetes kardozós fantasy volt. És remélem, hogy ez csak még jobb lesz.

>!
Vicky3
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

Gyerekek, ez marha jó volt! Kell még ilyen. Még. Még. Még!

Sokan hasonlítgatták már megjelenés előtt a kiadó másik sorozatához, a Riyria krónikákhoz ezt a regényt, amit én nem igazán javaslok, mert lehet pofára esés lesz a vége. Nem, nem azért, mintha nem lenne jó mind a két sorozat, – én odáig vagyok értük – de nagyon nem hasonlítanak. A Riyriához csupán a főszereplők közötti bajtársiasságban, élcelődésben és dinamikában tudnám kötni, de maga a sztori és a könyv is egy sokkal sötétebb oldalát mutatja meg ennek a középkori fantasy koncepciónak. Ez nem egy lányregény, nem való a széplelkűeknek. Meglehetősen mocskos, véres, dühítően igazságtalan és néha túlzóan kegyetlen, ugyanakkor ezzel nem megyünk egészen Az Égett-hegyi könyvtár szintjére. Mert megmarad a sztorinak a szórakoztató oldala is, hála a főszereplők humorának, ami a legváratlanabb helyzetekben is megcsillant. Éppen ezért az érzelmek széles skáláját átéled még a könyv végére nem érsz, egy olyan hullámvasútra szállsz fel a könyv elkezdésével, amiből érzelmileg meglehetősen megtépázva és nem kevés izgalommal szállsz ki a végén. Olyan volt, mintha a három muskétás összeállt volna egy véres, fantasy világban, hogy az igazságért harcoljanak. Én pedig ennek minden percét élveztem.

Bővebben: http://three-points-of-view.blogspot.hu/2017/02/sebasti…

9 hozzászólás
>!
zamil
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

Őszintén mondom nehezen barátkoztam meg a könyvel. Engem zavart az, hogy szinte nincs leíró rész, inkább párbeszéd és belső elmélkedés az egész. Én szeretem a hosszú leírásokat és itt nagyon fukar volt az író. A világ kidolgozás is gyenge pont olyan, mint a térkép a könyv elején pár város, a hercegségek határa és szinte ennyi.
Maga a történet sem mondható egyedinek, olyan három testőr filling csipetnyi mágiával fűszerezve. A karakterek már jobbak, de a kidolgozásuk itt is hiányérzetet hagyott maguk után.
Amit viszont meg kell említenem, hogy ettől függetlenül működik a dolog, mert a könyv pörgős, olvastatja magát, a cselekmény se kiszámítható.
Biztos adok a folytatásnak esélyt, és remélem, hogy nem fog a színvonal esni, sőt inkább emelkedik.

>!
Szilárd_Berke I
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

A borító amolyan „Gemmell-es”, és vélhetően ez nem a véletlen műve. Miben más mint Gemmell? Egyes szám első személyű a nézőpont, ami – ha remek a stílus (és itt az) – engem nyomban kilóra megvesz. Nem egy kifinomult Ray O`Sullivan, nem egy Gáspár-féle pörgős DOOM, ez teljesen más, és – számomra – könnyen megszerethető.
(Sokkalta) Több pl. benne a humor, amit én személy szerint nagyra értékelek. Több benne az optimizmus; Gemmellnél egy idő után picit(?) frusztráló, hogy tudod, teljesen felejtős a happy end, mert az esélye nagyjából annyi, mint hogy én leszek Elon Musk legújabb üzlettársa a SpaceX projektben. No jó, ennél azért nagyobb. :)
Miben hasonlít? A hősök azért alapvetően feketék és fehérek, még ha a történetbeli csavarok árnyalják is a képet. Ha már történet: némely „csavar” jó előre sejthető, de nem ront az élményen, vsz, engem az események sodrása végig lekötött. Igen, a vonalvezetés talán nem nyílegyenes, de abszolút „hiteles” az a pár „kitérő”, amennyiben a „testőrkapitány” elveit vesszük alapul.
Tetszett a visszaemlékezéses szál, amelyből felsejlik a háttér és tovább mélyül a főhős karakterisztikája; ezt Mark Lawrence hasonlóan izgalmasan művelte a Széthullott Birodalom trilógiában.
És újra a hősök: a bukott király „testőrségének” kidolgozása, az „igazságosztó” szerep jelentősége, a felfestett „hiteles” világkép a hatalomért acsarkodó nemesekkel és az ármánykodással, a háttérben megbúvó mágiával, és azzal, hogy itt mégis a „kard az úr”, számomra megidézte a nagy elődöt. A vezér figurák (itt három-öt, úgy mint az Első Kántor, vagy Kest a pengemester, az Íjász, vagy a kiemelt női karakterek) megalkotása amúgy érzékelhetően jobban sikerült, mint pl. Michael J. Sullivan-nek a Ryiria-krónikákban.
Szóval… izgalmas vegyítése ez Gemmellnek és Mark Lawrence-nek, de Sebastien mindenképp új, önálló hang, egyedi stílussal. Számomra eddig ez az idei év legjobb anyaga!

2 hozzászólás
>!
Wee IP
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

Hát ez nagyon jól esett!
A végén majdnem elbőgtem magam, ami azért lett volna gáz, mert épp a munkahelyemen sikerült befejezni.
Mostanában nem igazán írok hosszú értékeléseket, és nem is nagyon tudom, erről hogyan lehetne hosszan regélni, mert ezt olvasni kell!
Falcio, Kest és Brasti egyszerűen imádni való karakterek, a történet nagyon szépen összerakott, és szövevényes.
Csak ajánlani tudom!

>!
Nuwiel P
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

Innen is gratulálok az írónak, nagyon szép mentés volt az ott a könyv végén, a padlóról felállva szépített az eredményen annyit, hogy adjak még esélyt a folytatásnak, ha megjelenik.

Az, hogy valamit jelöltek egy díjra, az nekem még nem jelent semmit, akármilyen rangos is a díj. Az, hogy nazgulokat tesznek a borítóra (nem, nem tud senki meggyőzni, hogy azok lovagok vagy öregkabátosok lennének, azok igenis nazgulok), az kétségeket ébreszt bennem, az meg, hogy egy önjelölt Indiana Jones, aki kardvívást tanul regényt ír, és ezért már rögtön jónak kell lennie, na az aztán erős fenntartásokra ad okot. A harcjelenetek valóban jók voltak, nemhiába tanul az úriember is ilyesmiket, de ezeket sikerült egy nem túl eredeti, unalomig ismert elemekből összerakott világba helyeznie. Írt hozzá egy hasonlóan nem túl érdekes történetet, amiben úgy a feléig semmi heroikusnak érződő nem volt, csak zavaró flashbackek, hogy aztán a második felében végre elkezdjen összeállni egy egésszé a sztori, és legyen értelme annak is, hogy egy öregasszonyt miért kell nagybetűs Szabónak nevezni.

Azt meg már csak halkan jegyzem meg, és ami miatt már tavaly is dühöngtem egy sort, hogy kezdő írónak nem muszáj rögtön trilógiát vagy tetralógiát írnia. Tessék erősnek lenni, ellenállni a kiadónak, a szerkesztőnek, a családnak, és ha már van egy kardja, amit tud forgatni, igenis vesse be meggyőző érvként!

3 hozzászólás
>!
ppayter
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

"[…] Egyvalami nyilvánvaló: de Castell jól tud harcjeleneteket írni. Persze ezt el is várhatjuk attól, aki színházaknak gyárt harci koreográfiákat és ha minden igaz, maga is vív, de azért más papíron visszaadni egy alapvetően vizuális dolgot. De szépen megoldotta, általában ezek a pillanatok a regény csúcspontjai. Ahogy ebből is látszik, Az áruló pengéje alapvetően a szórakoztatásra épít, és ezt nagyon jól teszi, szükség van az ehhez hasonló, nem különösebben bonyolult, de érdekes, nem kimondottan eszképista, de kikapcsoló történetekre is.

[…] Ha a karakterek a Három testőrt idézik, a szétesőben lévő világ és a tragikus múlt flashbackjei az Árnybíróra emlékeztetnek (a küzdelemben jártas vándorbírák rendjéről nem is beszélve, csak itt a nagykabát a mesterség címere, nem a lovas pecsétek), a hangulatban itt-ott felfedezni véltem egy csipetnyi Vajákot és Gemmellt, a világ és a történet randomitásában akár Steve Jackson Kaland, Játék, Varázslat sorozatára is ráismerhetünk. Hogy ez mit jelent? Kiemelkedő képességű főszereplőket, sötét hátteret és többnyire egyoldalúan gonosz ellenoldalt, jó humort, érdekes koncepciókat, illetve sajnos az ideálisnál jóval több véletlent és deus ex machinát. […]


Bővebben: http://kultnaplo.blogspot.com/2017/03/sebastien-de-cast…

>!
abstractelf 
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

Sokkal hosszabb időnek érződött ennek a regénynek az elolvasása, mint amennyi a valóságban volt – ami már jelzi, hogy nem alakult valami fényesen a kapcsolatunk.
Olyan volt ennek a könyvnek az olvasása, mintha egy hullámvasúton ültem volna – némely részt kifejezetten élveztem, majd egy pár oldallal később azt hittem, sosem ér véget a könyv.

Úgy érzem, hogy leginkább az írásmód zavart – amiről nem hittem volna, hogy ennyire betesz az olvasási élményemnek. Először is, ugyanazokkal a frázisokkal dobálózott a szerző, ami hozzájárult ahhoz, hogy repetitívnek érezzem a könyvnek. Akadtak részek (több, mint szerettem volna), aminél meg mertem volna esküdni, hogy egyszer már olvastam.
Aztán a csaták leírása – alapvetően egyes párbajokat és harcokat részletesen írt le, remek képet festett. Kár, hogy a legtöbb harc közel ugyanúgy zajlott le, és az ötödiknél kissé hatását vesztette a dolog. Az sem segített, hogy néha úgy éreztem, mintha egy tankönyvet olvasnék a harc művészetéről.
A kivágásoknak sem örültem túlságosan, tekintve, hogy pont azok a történések és harcok maradtak ki a könyvből, amik igazán érdekeltek volna. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy alapvető információkat nem osztott meg velem az író, amitől kissé kidolgozatlannak érzem az egész regényt. És tudom, ez sorozat, és még van három kötete, amiben választ adhat a kérdéseimre – csak ezúttal nekem igenis lényegi információk hiányoztak, amelyek hozzájárultak volna a regény olvasási élményéhez.
Ebből kifolyólag az író fel sem keltette igazán az érdeklődésemet a világ és a szereplők sorsa iránt. Úgyhogy jelenleg nincs motivációm arra, hogy folytassam a sorozatot.

De hogy ne csak rosszakat írjak róla, azért nem a semmire adtam 3,5*-ot.
Akadtak ugyanis pillanatok, amikor a könyv elfeledtette velem minden problémáját. Ilyenek voltak a kedvenc szereplőm, Kest, jelenetei. Nagyon megkedveltem őt, és szeretnék többet megtudni róla (például a motivációit, és hogy mi történt egy bizonyos harcban).
Történetileg is vannak igen erős pillanatai a könyvnek – több fordulattal is találkoztam, amire nem számítottam, így ez határozottan pozitív.
A kötet legjobb eleme mégis maguk az Öregkabátosok – a történetük, eszmerendszerük, minden velük kapcsolatban. Castio által már szereztem egy stabil alaptudást róluk, de kíváncsi lennék, hogy a többiek miként viszonyulnak az Öregkabátos létükhöz (kicsit behatóbban, mint ahogy a regény kitért rá).

Mindent összevetve úgy érzem, ez a regény kissé alulmúlta a lehetőségeit. Megvoltak a kiemelkedő pillanatai, de egyrészt érződött, hogy bevezető kötet, másrészt nem találtam olyan elemet, ami arra ösztönözne, hogy még inkább elmélyedjek ebben a világban.
Mark Lawrencenek pedig igaza volt – az a nyílelvágós dolog valóban nem történhetett volna úgy.

>!
Profundus_Librum
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

Nem csodálkozom a regény Morningstar-díjra jelölésén (ezt a legjobb újonc fantasy szerző kaphatja meg), csak azon, hogy nem nyerte el. 2015 legjobb debütáló regénye végül Brian Staveley könyve, A Csiszolatlan Trón krónikája sorozat első része, A császár pengéi lett, ami valóban szintén észbontóan szuper mű, szóval mégsem csodálkozom annyira. (És azóta is ég az arcom, hogy bár mindkét eddig megjelent részét olvastam, és IMÁDTAM, nem írtam róluk. Mindenképpen olvassátok el azokat is!!!) Biztosan óriási harc lehetett az élen… nem is tudom, hogy én melyikre szavaztam volna. Még szerencse, hogy senki nem kért fel erre…

Bővebben a blogon:
https://profunduslibrum.blogspot.hu/2017/06/sebastian-d…

>!
Idiocry
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

Igen az eleje kicsit döcögős, sok benne a harc és nem igazán érted mibe is csöppentél bele, egy x oldalig azért el kell jutni sajnos, hogy a végéig élvezettel lehessen tovább olvasni. Sok volt a kérdőjel kevés magyarázattal, meg a szentek emlegetése akikből van egy tucat majdnem csak arra nem jöttem rá, hogy minek. Aztán ott van a fura király és az ő fura viszonya a még furább főszereplő öregkabátossal, akinek sokszor eldurran az agya és lekaszabol mindenkit aki csúnyán néz rá. A másik két „vitéz harcos haver” meg teljesen sablon szereplők lettek őket nem is sikerült még igazán megkedvelnem. Az egyik aki soha nem nevet és halál komoly, a másiknak meg mindig az ugratáson jár az esze meg a Nőkön és persze Sebezhetetlenek mindketten és Baromi jól tudnak harcolni sőt az egyikük még egy Istent is meg fog…. haha azt találjátok ki ti mit fog vele tenni :) A nagybetűs Szabóról meg nem is szóltam még, de nem is fogok, mert nem lövöm le a poént :) Szóval nem rossz kezdő kötet a hibái ellenére, mert a vége igencsak úgy alakult, hogy muszáj lesz elolvasnom a következőt.


Népszerű idézetek

>!
Fumax KU

Nem először tűnődtem el azon, vajon a föld hogyan bírhat el ennyi alávaló embert.

>!
Fumax KU

– Tizenhét lépésből meg tudnám ölni – morfondírozott Kest, miközben letépett egy darabot a kenyér héjából.
– Úgy számolom, én egyből megölhetném az íjammal – kontrázott Brasti, ahogy figyeltük a fenti erkélyek finom, arany libériás felszolgálóit, amint tálalták a fő fogást.
Feltock mérgesen odasúgta:
– Én meg úgy számolom, hogy egyetlen lépés se kell, és végünk, ha nem fogjátok be a pofátokat, tökkelütöttek.

Kapcsolódó szócikkek: Brasti Goodbow · Kest of Luth
>!
Fumax KU

– Ah, te bolond. A halál nem áldozat. Még mindig nem jöttél rá? Éveken át azon igyekeztél, hogy lemészároltasd magad a csatában? Az nem áldozat, fiam. Az önutálat. Örömteli öngyilkosság. Hiúság .

Kapcsolódó szócikkek: hiúság · öngyilkosság · önutálat
>!
Fumax KU

– Rijou meg a Vér Hete: mégis, mit gondoltál, hányukban bízhatsz meg száz mérföldes körzetben? – kérdezte.
– Senkiben – feleltem. – Egyetlen lélekben sem.
Rám mosolygott.
Lélekben? Valamelyik fartúró isten túlzott derűlátást oltott beléd, fiam.

>!
Fumax KU

Amikor a trónterembe léptünk, a királyon és egy öregasszonyon kívül egyetlen lelket sem találtunk ott.
– Szabó! – tört elő belőlem. Ama nap óta nem láttam őt, amikor a varrogatása hangjára ébredtem a király hálókamrájában.
– Igen, fiam, én vagyok az, hogy rendesen indítsunk útra téged.
Brasti felhorkantott.
– Ez lenne a rajongó fehérnépek sokasága?
– A rajongást nem garantálhatom – válaszolta a Szabó –, de ha nagyon akarod, hempereghetünk egyet. – Brastira villantotta összevissza álló, megsárgult fogait, és mocskos kézmozdulatot tett, aminek megismétlésére hét szent sem tudna rávenni.

>!
Fumax KU

Pertinben úgy tartjuk, az élet egy istenekkel kötött egyezség. Ha valaki katonának áll, felesküszik, hogy keményen és rendületlenül fog harcolni egész életében – megállapodik a Háborúval, és az ő nevében ont vért. A Háború mindezért cserébe erős csontokkal és sűrű vérrel ajándékozza meg. Ha valaki a kereskedői hivatást választja, akkor arra esküszik fel, hogy az országokat járja, csupán ritkán csal – megállapodik a Pénzzel, és a Pénz mindezért cserébe biztonságos utakkal és könnyen rászedhető vásárlókkal ajándékozza meg. Én a Szerelemmel állapodtam meg, és a szívemet egyetlen nőnek ajánlottam életem végéig. Mindezért cserébe a Szerelem egy egészen rövid időre mámorító mosolyokat és forró éjszakákat ajándékozott nekem.

>!
ppayter 

Tegyük fel, csupán egyetlen pillanatra, hogy elérted, amire a lelked mélyén vágytál.

(első mondat)

Kapcsolódó szócikkek: vágy
>!
Dávidmoly

– Falcio, étel! – riasztott fel szendergésemből Aline.
– Mennyi ideje…? – kérdeztem elcsigázva.
– Már majd egy órája. Úgy gondoltam, jobb, ha hagylak aludni. Nyugodtnak tűntél, mint aki nem nyársalná fel az első embert, aki belép az ajtón. Egy pillanatig rád se ismertem.

219. oldal

>!
Dávidmoly

Amikor ténylegesen harcra került sor, Szörnyeteg halálos ellenfélként küzdött. A düh, ami meghatározta őt, nem csökkent a felszabadításával, habár továbbra is vadul védelmezte Aline-t, és csak ritkán próbálta meg leharapni a fejemet.

307. oldal

>!
BBke

… Ezt jelenti a szabadság. Nem azt, hogy bármit megtehetsz, amit akarsz, hanem jogot, hogy kiállj valamiért, és akár az életedet is feláldozd érte.


Hasonló könyvek címkék alapján

Dave Duncan: A Tűzföldek ura
Peter V. Brett: A Sivatag Lándzsája
Brandon Sanderson: Ködszerzet – A korok hőse
Brian Staveley: A tűz kegyelme
Elizabeth Bear: Range of Ghosts – Szellemek hegyei
Anthony Ryan: A várúr
Margaret Weis – Tracy Hickman: A téli éj sárkányai
Gabriella Eld: Remények Jordan számára
Sarah J. Maas: Crown of Midnight – Éjkorona
David Farland: Rúnalovagok