Az ​áruló pengéje (Öregkabátosok 1.) 43 csillagozás

Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

A ​király halott. A rendet feloszlatták. Az ország szétesőben. A munkaadónkat pedig megölték… De esküszöm, nem mi voltunk!

Tristia királya halott. Egykor az országot törvénytudó elit harcosok, az uralkodó Öregkabátosai járták, hogy fenntartsák a rendet, amíg szélnek nem eresztették őket. Falcio Val Mond és két vándorbíró társa, Kest és Brasti ezekben a zűrzavaros időkben testőrként biztosítanak kíséretet egy nemes úr számára, aki viszont nem hajlandó kifizetni őket. Már csak akkor lehetne rosszabb a helyzet, ha megbízójuk holtan feküdne a padlón, miközben a tettes a gyanút rájuk terelő bizonyítékokat helyezne el a gyilkosság helyszínén. De… várjunk csak! Hiszen pontosan ez is történik!

Eközben a világ legromlottabb városában összeesküvést szőnek a trón megszerzéséért. A gondosan megtervezett gyilkosságsorozatot egy árván maradt kislány halála zárná le, romba döntve mindent, amiért a három jóbarát korábban küzdött. Ám ahhoz, hogy betartsák Paelis királynak tett végső… (tovább)

Eredeti mű: Sebastien de Castell: Traitor's Blade

Eredeti megjelenés éve: 2014

>!
Fumax, Budapest, 2017
392 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155514920 · Fordította: Galamb Zoltán

Enciklopédia 6

Szereplők népszerűség szerint

Brasti Goodbow · Kest of Luth


Kedvencelte 10

Most olvassa 3

Várólistára tette 87

Kívánságlistára tette 110

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
vikcs P
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

Bővebben a blogomon: http://konyvmaniablog.blogspot.hu/2017/07/sebastien-de-…

"Fantasy imádó létemre már nagyon vártam, hogy elolvassam ezt a könyvet, mivel a megjelenése óta szemeztem vele.
A könyv által kicsit visszarepülhettem a lovagi középkorba, a „három muskétás” világába, a kardforgatás idejébe.

Mégis néha annyira nehézkesen haladtam vele, mintha a fogamat húznék, és már szinte vártam, hogy mikor lesz már vége, néha pedig annyira jó volt, belemélyültem ebbe a világba és az izgalmakba, hogy nem bírtam elszakadni tőle. Ez a hinta-palintázás a végére már eléggé összezavart, ezért nem is imádtam, de nem is utáltam a könyvet.

Kicsit utána olvastam az írónak, és sok helyen írták, hogy ez az első könyv, amit papírra vetett Castell, és sokan kiforratlannak érezték ezt a történetet. Ezzel egyet kell, hogy értsek, mivel tényleg kiemelkedően egyedi az alaptörténete, az elgondolás, az öregkabátosok léte, viszont a kidolgozás már hagy néhány kívánnivalót maga után.

Itt minden megtalálható, amit csak egy fantasy könyvben keresnél. Vannak mitikus szörnyek, lovagok, hercegek, királyok, politika, összeesküvés elmélet, egy külön világ (amiről elég keveset tudtunk meg), mágia, gonosz és jó szereplők."

5 hozzászólás
>!
Briggan
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

Olvasás közben két tavalyi olvasmányom is eszembe jutott (a Riyria-krónikák és a Lőpormágus-trilógia). Előbbi a vándorbírák karakteréről, személyiségéről, utóbbi a „tamási” megkeseredettséggel vegyes küldetéstudat és igazságérzet miatt. Persze ilyen szempontból egészen sok másik műhöz is lehetne kötni, de valamiért nekem annyira beugrottak ezek a könyvek, hogy az első néhány fejezetnèl küzdenem kellett, hogy Falcio-t ne Tamásnak és Brastit ne Hadrian-nek képzeljem el.

De ez azért mégiscsak Az áruló pengéje. Szép lassan aztán kibontakozott a saját stílusa, világa, hangulata és karakterei. Ez egy középkori világ, ahol a hercegek fellázadtak és meggyilkolták a királyt, szélnek eresztve a király igazságosztó testületét, az öregkabátosokat, akik megvetetten, zsoldosokként vagy útonállókként tengetik a napjaikat – már akit nem vadásztak le a hercegek. Nem egy felemelő alapszituáció, be kell vallani, és a kétségbeesésem csak tovább növekedett, ahogy beindult a cselekmény, és bemutatkozott teljes rideg valójában a hercegek zsarnoksága, aljassága, a köznép megalázottsága/megalázkodása, kiszolgáltatottsága, a vándorbírák megvetettsége.

A történetet az Első Kántor, Falcio szemszögéből élhettem át. Nagyon eltalált karakter, telve a múlt tragédiáival és kudarcaival, erőteljes igazságérzettel és becsülettel, viszont alkalomadtán maga sem riad issza egy kis becstelenségtől. A visszaemlékezéseiből megtudhattam mindent, ami elvezetett az öregkabátosok megalapításától a király haláláig. Nagyon érzelemgazdag és felemelő részek voltak, telve dicsőséggel és bajtársiassággal.
Ezek után a fejezetek után sokkal jobban rátelepedett a mellkasomra a sok vérgőzös hirig, a szemléletes kínzások és Falcio keserűsége.

Az E/1-nek viszont az a hátulütője, hogy a többi karakter viszonylag elnagyolt volt. Persze róluk is kaptam némi háttérinformációt, de összességében három szóban össze lehetne foglni őket. Ez pedig fájt, főleg a női karaktereknél. Miután elhangzik Brasti szájából, hogy spoiler, akkor egy igen nagy elvárást támasztott bennem a hölgy karaktereket illetően. Sajnos azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet.

Volt egy nagyon érdekesnek ígérkező párbaj a végén, elállt a lélegzetem egy pillanatra, viszont óriási csalódást okozott. Az még rendben lett volna, hogy nem magyarázta meg, hogyan lehetett rávenni a spoiler arra, hogy eljöjjön, túltettem volna magam rajta azzal az érvvel, hogy a következő könyvek esetleg megmagyarázzák, viszont az megbocsáthatatlan bűn, nem, inkább BŰN, hogy képes volt annyi gyönyörű részletességgel leírt párbaj után ezt! kihagyni az író. Még legvégét is megbocsátottam volna, de ezt aztán nem.

A könyv vége miatt levontam egy csillagot, mert nekem elég összecsapott volt. Spoiler nélkül annyit írhatok csak, hogy nekem a végére konkrétan belefulladt a pátoszba. És ezt indokolatlannak éreztem. Ritkán mondok ilyet, de szerettem volna, ha spoiler. Sokkal jobban passzolt volna az ezt megelőző 370 oldal hangulatához.

Mindent összevetve azonban nagyon kíváncsi vagyok a folytatásokra, mert egy élvezetes kardozós fantasy volt. És remélem, hogy ez csak még jobb lesz.

>!
Vicky3 P
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

Gyerekek, ez marha jó volt! Kell még ilyen. Még. Még. Még!

Sokan hasonlítgatták már megjelenés előtt a kiadó másik sorozatához, a Riyria krónikákhoz ezt a regényt, amit én nem igazán javaslok, mert lehet pofára esés lesz a vége. Nem, nem azért, mintha nem lenne jó mind a két sorozat, – én odáig vagyok értük – de nagyon nem hasonlítanak. A Riyriához csupán a főszereplők közötti bajtársiasságban, élcelődésben és dinamikában tudnám kötni, de maga a sztori és a könyv is egy sokkal sötétebb oldalát mutatja meg ennek a középkori fantasy koncepciónak. Ez nem egy lányregény, nem való a széplelkűeknek. Meglehetősen mocskos, véres, dühítően igazságtalan és néha túlzóan kegyetlen, ugyanakkor ezzel nem megyünk egészen Az Égett-hegyi könyvtár szintjére. Mert megmarad a sztorinak a szórakoztató oldala is, hála a főszereplők humorának, ami a legváratlanabb helyzetekben is megcsillant. Éppen ezért az érzelmek széles skáláját átéled még a könyv végére nem érsz, egy olyan hullámvasútra szállsz fel a könyv elkezdésével, amiből érzelmileg meglehetősen megtépázva és nem kevés izgalommal szállsz ki a végén. Olyan volt, mintha a három muskétás összeállt volna egy véres, fantasy világban, hogy az igazságért harcoljanak. Én pedig ennek minden percét élveztem.

Bővebben: http://three-points-of-view.blogspot.hu/2017/02/sebasti…

9 hozzászólás
>!
zamil
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

Őszintén mondom nehezen barátkoztam meg a könyvel. Engem zavart az, hogy szinte nincs leíró rész, inkább párbeszéd és belső elmélkedés az egész. Én szeretem a hosszú leírásokat és itt nagyon fukar volt az író. A világ kidolgozás is gyenge pont olyan, mint a térkép a könyv elején pár város, a hercegségek határa és szinte ennyi.
Maga a történet sem mondható egyedinek, olyan három testőr filling csipetnyi mágiával fűszerezve. A karakterek már jobbak, de a kidolgozásuk itt is hiányérzetet hagyott maguk után.
Amit viszont meg kell említenem, hogy ettől függetlenül működik a dolog, mert a könyv pörgős, olvastatja magát, a cselekmény se kiszámítható.
Biztos adok a folytatásnak esélyt, és remélem, hogy nem fog a színvonal esni, sőt inkább emelkedik.

>!
Bíró_Júlia 
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

És amikor már azt hittem, egy életre magam mögött hagytam a Lőpormágusokat , találkoztam az Öregkabátosokkal*. Mert ezek ugyanazok pepitában bőrkabátban, és mondjuk a mágiahasználat helyettesítve van a varázslatos gyorsasággal, tizedmásodperceken belüli részidővel is kiválóan kombináló taktikai érzékkel, és mindennel, ami biztosítja, hogy a Fakabátok Öregkabátosok a világ többi részének 99.9%-a számára -20-as csoportlétszám alatt – kvázi legyőzhetetlen párbajozói, nyomozói, jogászai és rapperei bárdjai legyenek. Tulajdonképpen az ugyanaz, csak tényleges mágia nélkül – már ha ez így marad a folytatásokra is, és egy-egy cseppnyi alkímiai alapú porhintést höhö nem számítva varázslatok nélkül. spoiler
A vicc az, hogy annál jobban működik – vagyis hát működne, ha a szerző és/vagy a szerkesztője hagyná neki. Mert ez lehetne egy remek idealista fantasy – adottak hozzá a főszereplő** lelki mélységei és a királyi eszme magasságai, a legteljesebb lelki értelemben vett szépség, alázat igazság és egészség… utóbbi inkább a védenceknek van fenntartva, az előzőek tükrében. És van abban valami felemelő és bájos és naiv, ahogyan Falcio heti 168 órában vélelmezi és védelmezi a fent felsorolt eszméket, emlékezik az uralkodója nagyszerűségére – nem beszélve arról, hogy ettől a környezete is pont akkora furabogárnak nézi, mint ahogy a fenti felsorolásból következik.
Csak azt ne mondta volna ennek a de Castellnek valaki, hogy ez így túl cuki és nem fog kelleni a népnek. Meg hogy manapság az ilyet felturbózzák viccesre, mert ami vicces, az üde és fiatalos és jó. Vagy azt, hogy most hogy kérdi, isteniek a viccek és hagyja benne a szövegben, mert a nép imádni fogja, mert ami vicces, az üde és fiatalos és jó. Ettől ugyanis olyan nyavalyás zárványok keletkeztek a szövegben, hogy csak pislogtam. spoiler spoiler spoiler Ugyanez áll azokra a részekre, ahova gyorsan besuvasztott az elbeszélő egy idegen szót, amit ő és a társai értelemszerűen ismernek, az olvasó azonban nem, ezért gyorsan a jelentését is oda kell pöttyenteni. Nem volt vészesen sok, de arra már elég, hogy elgondolkozzak, nem lett volna-e jobb egy szószedet a végére.
Szóval tetszhetett volna ez sokkal jobban is, ha nem próbál annyira széles közönséget megfogni, hogy attól már egymásba gabalyodnak a hangulati elemek. Ugyanakkor szerencsére az idealista fantasy vonal működik, valóban súlyos dilemmákat feszeget, ha nem is túl mélyen, és mindezt úgy, hogy körülbelül a végéig kitartóan szurkol az ember a karaktereknek, egyszerűen mert szimpatikusak. spoiler Akkor is, ha egyébként bosszantóan sok a deus ex machina megmozdulás, amitől a nagy narratív meglepik kimerülnek annyiban, hogy már megint? még itt is? nocsak, ide meg hogy jutottál el? na mindegy .
Egészében véve nem bánom, hogy nem saját példányt olvastam, de kifejezetten érdekel spoiler, hogyan fog ez folytatódni.
Ugyanakkor feliratkoznék mindazok listájára, akik nehezményezik a vörös fickót a címlapon. Akkor is, ha szerintem nem Öregkabátosnak szánódott, hanem spoiler. Ettől még egyáltalán nem illik ahhoz, amihez hangulatot szeretne teremteni.

* Öregkabátosok. Eredetiben Greatcoats. Szóval nem csak a fordítás bánatos, az eredeti is.

** Jó, szóval a főszereplő és két szárnysegédje, fordított sorrendben a következő nevekre hallgat: Kest, Brasti és Falcio val Mond. Szóval csak azt szeretném kérdezni a mindenkori lelkes fantasy íróktól, hogy nagyon muszáj-e a főszereplőnek ilyen csillivilli előneves-kötőszavas-adottesetbenaposztrófolt névcsokrot rögtönözni, ha mindenki mást körülötte úgy hívnak, mint amikor a kétéves babapiskótát morzsol az autó üléspárnái között?

>!
Noro MP
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

Ezt hívom én a belépő szintű fantasy hátradőlős* irányzatának. Hiszen sem az írótól, sem az olvasótól nem követel különösebb fantáziát: ha valaha olvastál már történelmi kalandregényt (vagy csak láttad valamelyik újabb Muskétások-feldolgozást az utóbbi tíz évből), akkor a könyv 95 %-a azonnal ismerős lesz. Az ezen felül szükséges háttérinformációkat pedig a fülszöveg már összefoglalta neked.

Nem érzem nagy túlzásnak, ha azt mondom, hogy történelmi regénynek még jobban is működhetett volna a sztori. A szerzőnek így nem kellett volna azon görcsölnie, hogy kitaláljon egy egész országot, és azt a kettő darab jelenetet, amelyben valamiféle varázslatot láthattunk (szerintem inkább alkímiát, de ahhoz persze nem tudtam meg róla eleget, hogy eldöntsem), is teljes lelki nyugalommal ki lehetett volna hagyni a könyvből. Mindezek ugyanis érzésem szerint leginkább csak feszélyezték az írót.

Más területeken már sokkal inkább otthon érezte magát. Például főszereplőjével ügyesen utánozza Gemmell karaktereit (igen, utánozza, mert gyakorlatilag csak olyan elemekből építkezik, amiket egyik vagy másik Drenai-regényben már láthattunk). Aki pedig rajong a részletes (értsd: több oldalas) párbaj-jelenetekért, az garantáltan megtalálja a számítását. A humort is egész jól adagolja, anélkül, hogy túlzásba vinné. A történet ugyan meglehetősen egyszerű, de az előadásmódja kellemes és nagyon könnyen olvasható. Egy esős hétvégi nap elütésére éppen alkalmas, de az emlékezetestől egy világ választja el.

* A.m.: lusta

>!
Szilárd_Berke I
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

A borító amolyan „Gemmell-es”, és vélhetően ez nem a véletlen műve. Miben más mint Gemmell? Egyes szám első személyű a nézőpont, ami – ha remek a stílus (és itt az) – engem nyomban kilóra megvesz. Nem egy kifinomult Ray O`Sullivan, nem egy Gáspár-féle pörgős DOOM, ez teljesen más, és – számomra – könnyen megszerethető.
(Sokkalta) Több pl. benne a humor, amit én személy szerint nagyra értékelek. Több benne az optimizmus; Gemmellnél egy idő után picit(?) frusztráló, hogy tudod, teljesen felejtős a happy end, mert az esélye nagyjából annyi, mint hogy én leszek Elon Musk legújabb üzlettársa a SpaceX projektben. No jó, ennél azért nagyobb. :)
Miben hasonlít? A hősök azért alapvetően feketék és fehérek, még ha a történetbeli csavarok árnyalják is a képet. Ha már történet: némely „csavar” jó előre sejthető, de nem ront az élményen, vsz, engem az események sodrása végig lekötött. Igen, a vonalvezetés talán nem nyílegyenes, de abszolút „hiteles” az a pár „kitérő”, amennyiben a „testőrkapitány” elveit vesszük alapul.
Tetszett a visszaemlékezéses szál, amelyből felsejlik a háttér és tovább mélyül a főhős karakterisztikája; ezt Mark Lawrence hasonlóan izgalmasan művelte a Széthullott Birodalom trilógiában.
És újra a hősök: a bukott király „testőrségének” kidolgozása, az „igazságosztó” szerep jelentősége, a felfestett „hiteles” világkép a hatalomért acsarkodó nemesekkel és az ármánykodással, a háttérben megbúvó mágiával, és azzal, hogy itt mégis a „kard az úr”, számomra megidézte a nagy elődöt. A vezér figurák (itt három-öt, úgy mint az Első Kántor, vagy Kest a pengemester, az Íjász, vagy a kiemelt női karakterek) megalkotása amúgy érzékelhetően jobban sikerült, mint pl. Michael J. Sullivan-nek a Ryiria-krónikákban.
Szóval… izgalmas vegyítése ez Gemmellnek és Mark Lawrence-nek, de Sebastien mindenképp új, önálló hang, egyedi stílussal. Számomra eddig ez az idei év legjobb anyaga!

2 hozzászólás
>!
Wee I
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

Hát ez nagyon jól esett!
A végén majdnem elbőgtem magam, ami azért lett volna gáz, mert épp a munkahelyemen sikerült befejezni.
Mostanában nem igazán írok hosszú értékeléseket, és nem is nagyon tudom, erről hogyan lehetne hosszan regélni, mert ezt olvasni kell!
Falcio, Kest és Brasti egyszerűen imádni való karakterek, a történet nagyon szépen összerakott, és szövevényes.
Csak ajánlani tudom!

>!
Nuwiel P
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

Innen is gratulálok az írónak, nagyon szép mentés volt az ott a könyv végén, a padlóról felállva szépített az eredményen annyit, hogy adjak még esélyt a folytatásnak, ha megjelenik.

Az, hogy valamit jelöltek egy díjra, az nekem még nem jelent semmit, akármilyen rangos is a díj. Az, hogy nazgulokat tesznek a borítóra (nem, nem tud senki meggyőzni, hogy azok lovagok vagy öregkabátosok lennének, azok igenis nazgulok), az kétségeket ébreszt bennem, az meg, hogy egy önjelölt Indiana Jones, aki kardvívást tanul regényt ír, és ezért már rögtön jónak kell lennie, na az aztán erős fenntartásokra ad okot. A harcjelenetek valóban jók voltak, nemhiába tanul az úriember is ilyesmiket, de ezeket sikerült egy nem túl eredeti, unalomig ismert elemekből összerakott világba helyeznie. Írt hozzá egy hasonlóan nem túl érdekes történetet, amiben úgy a feléig semmi heroikusnak érződő nem volt, csak zavaró flashbackek, hogy aztán a második felében végre elkezdjen összeállni egy egésszé a sztori, és legyen értelme annak is, hogy egy öregasszonyt miért kell nagybetűs Szabónak nevezni.

Azt meg már csak halkan jegyzem meg, és ami miatt már tavaly is dühöngtem egy sort, hogy kezdő írónak nem muszáj rögtön trilógiát vagy tetralógiát írnia. Tessék erősnek lenni, ellenállni a kiadónak, a szerkesztőnek, a családnak, és ha már van egy kardja, amit tud forgatni, igenis vesse be meggyőző érvként!

3 hozzászólás
>!
ppayter
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

"[…] Egyvalami nyilvánvaló: de Castell jól tud harcjeleneteket írni. Persze ezt el is várhatjuk attól, aki színházaknak gyárt harci koreográfiákat és ha minden igaz, maga is vív, de azért más papíron visszaadni egy alapvetően vizuális dolgot. De szépen megoldotta, általában ezek a pillanatok a regény csúcspontjai. Ahogy ebből is látszik, Az áruló pengéje alapvetően a szórakoztatásra épít, és ezt nagyon jól teszi, szükség van az ehhez hasonló, nem különösebben bonyolult, de érdekes, nem kimondottan eszképista, de kikapcsoló történetekre is.

[…] Ha a karakterek a Három testőrt idézik, a szétesőben lévő világ és a tragikus múlt flashbackjei az Árnybíróra emlékeztetnek (a küzdelemben jártas vándorbírák rendjéről nem is beszélve, csak itt a nagykabát a mesterség címere, nem a lovas pecsétek), a hangulatban itt-ott felfedezni véltem egy csipetnyi Vajákot és Gemmellt, a világ és a történet randomitásában akár Steve Jackson Kaland, Játék, Varázslat sorozatára is ráismerhetünk. Hogy ez mit jelent? Kiemelkedő képességű főszereplőket, sötét hátteret és többnyire egyoldalúan gonosz ellenoldalt, jó humort, érdekes koncepciókat, illetve sajnos az ideálisnál jóval több véletlent és deus ex machinát. […]


Bővebben: http://kultnaplo.blogspot.com/2017/03/sebastien-de-cast…


Népszerű idézetek

>!
Fumax KU

Nem először tűnődtem el azon, vajon a föld hogyan bírhat el ennyi alávaló embert.

>!
Fumax KU

– Tizenhét lépésből meg tudnám ölni – morfondírozott Kest, miközben letépett egy darabot a kenyér héjából.
– Úgy számolom, én egyből megölhetném az íjammal – kontrázott Brasti, ahogy figyeltük a fenti erkélyek finom, arany libériás felszolgálóit, amint tálalták a fő fogást.
Feltock mérgesen odasúgta:
– Én meg úgy számolom, hogy egyetlen lépés se kell, és végünk, ha nem fogjátok be a pofátokat, tökkelütöttek.

Kapcsolódó szócikkek: Brasti Goodbow · Kest of Luth
>!
Fumax KU

– Ah, te bolond. A halál nem áldozat. Még mindig nem jöttél rá? Éveken át azon igyekeztél, hogy lemészároltasd magad a csatában? Az nem áldozat, fiam. Az önutálat. Örömteli öngyilkosság. Hiúság .

Kapcsolódó szócikkek: hiúság · öngyilkosság · önutálat
>!
Fumax KU

– Rijou meg a Vér Hete: mégis, mit gondoltál, hányukban bízhatsz meg száz mérföldes körzetben? – kérdezte.
– Senkiben – feleltem. – Egyetlen lélekben sem.
Rám mosolygott.
Lélekben? Valamelyik fartúró isten túlzott derűlátást oltott beléd, fiam.

>!
Fumax KU

Amikor a trónterembe léptünk, a királyon és egy öregasszonyon kívül egyetlen lelket sem találtunk ott.
– Szabó! – tört elő belőlem. Ama nap óta nem láttam őt, amikor a varrogatása hangjára ébredtem a király hálókamrájában.
– Igen, fiam, én vagyok az, hogy rendesen indítsunk útra téged.
Brasti felhorkantott.
– Ez lenne a rajongó fehérnépek sokasága?
– A rajongást nem garantálhatom – válaszolta a Szabó –, de ha nagyon akarod, hempereghetünk egyet. – Brastira villantotta összevissza álló, megsárgult fogait, és mocskos kézmozdulatot tett, aminek megismétlésére hét szent sem tudna rávenni.

>!
Fumax KU

Pertinben úgy tartjuk, az élet egy istenekkel kötött egyezség. Ha valaki katonának áll, felesküszik, hogy keményen és rendületlenül fog harcolni egész életében – megállapodik a Háborúval, és az ő nevében ont vért. A Háború mindezért cserébe erős csontokkal és sűrű vérrel ajándékozza meg. Ha valaki a kereskedői hivatást választja, akkor arra esküszik fel, hogy az országokat járja, csupán ritkán csal – megállapodik a Pénzzel, és a Pénz mindezért cserébe biztonságos utakkal és könnyen rászedhető vásárlókkal ajándékozza meg. Én a Szerelemmel állapodtam meg, és a szívemet egyetlen nőnek ajánlottam életem végéig. Mindezért cserébe a Szerelem egy egészen rövid időre mámorító mosolyokat és forró éjszakákat ajándékozott nekem.

>!
ppayter

Tegyük fel, csupán egyetlen pillanatra, hogy elérted, amire a lelked mélyén vágytál.

(első mondat)

Kapcsolódó szócikkek: vágy
>!
Dávidmoly

Amikor ténylegesen harcra került sor, Szörnyeteg halálos ellenfélként küzdött. A düh, ami meghatározta őt, nem csökkent a felszabadításával, habár továbbra is vadul védelmezte Aline-t, és csak ritkán próbálta meg leharapni a fejemet.

307. oldal

>!
BBke

… Ezt jelenti a szabadság. Nem azt, hogy bármit megtehetsz, amit akarsz, hanem jogot, hogy kiállj valamiért, és akár az életedet is feláldozd érte.


Hasonló könyvek címkék alapján

David Gemmell: Éjféli sólyom
David Gemmell: Legenda
N. K. Jemisin: Az ötödik évszak
Mark Lawrence: Tövisek Hercege
Richard Morgan: A végzet barlangjai
Steven Erikson: A jég emlékezete
George R. R. Martin: Kardok vihara
Joe Abercrombie: A penge maga
Raoul Renier: A kívülálló
George R. R. Martin: A Hét Királyság lovagja