Az ​áruló pengéje (Öregkabátosok 1.) 82% 83 csillagozás

Csak, hogy megpróbáljam stílszerűen (és reményeim szerint nem ízléstelenül) zanzásítani a már sokak által megfogalmazottakat:
„Fohászkodjunk együtt erősebb folytatásokért Vívótőrrel Vagdalkozó, Tehetséggel Áldott Sebestyén Testvérünkhöz, Aki Néha Elveszik Saját Gondolataiban és Bugyuta Fordulataival Az Őrületbe Kergeti Gyanútlan Olvasóját”!
Az áruló pengéje számomra egy tipikus „napi száz oldalas” könyv. Eddig és ne tovább! Nagyjából ez az a volumen, amit viszonylag kellemes bódultságban el tudok tölteni vele, és még kellőképp szórakoztat is, mielőtt megjelennek az első allergiás kiütések rajtam.
Maga a regény egy, mágiával feltűnően szemérmesen fűszerezett spoiler, jópofa „muskétás” parafrázis lehetne spoiler, néhány kellőképpen idealizált, igazságosztó kardforgatóval, egy épp megfelelően felskiccelt középkori, itáliai városállamokat idéző háttérrel, viszont átkozottul túlbonyolított, néha mégis a blődségig leegyszerűsített történetvezetéssel.

Nem akarom ismételni az előttem szólók számos kritikai észrevételét, a néhol gyermeteg dialógusoktól, a cselekmény következetlen dramaturgizálásán keresztül, a szerkesztésbeli hiányosságokig. Mindezen kritikák – azzal együtt, hogy jó részükkel egyetértek – azért érintenek fájdalmasan, mert a regény egyébként sok olyan ötletet felvonultat, amelyek feszesebb szerkezetben, átgondoltan felfűzve egy jól körülhatárolt gondolati ívre, nagyon jó kis regényt eredményezhettek volna.

Így azonban Az áruló pengéje sajnos csak egy ki nem használt „lehetőség-regény” maradt, amit az egyébiránt tehetséges szerző talán fókuszáltabban folytat majd a második kötetben.

Van néha, hogy kimondottan nagy kihívást jelent az, ha egy viszonylag friss regénynek sokadik értékelője vagyok, mert úgy igazán össze kell szednem magam, hogy valami eredetit tudjak összehozni a könyv értékelése gyanánt.
Most különösen főhet a fejem, mert őszintén szólva semmi olyasmi nem jut az eszembe, amit mások már ne írtak volna le…
Nagyjából minden előttem szólót meg tudok érteni, azokat is, akiknek nagyon nem jött be a könyv. Nekem összességében tetszett, még ha a történettől magától nem dobtam egy hátast, de a szórakoztató és gördülékeny stílusa* abszolút kikapcsolt, és lássuk be, gyakran erre van elsősorban az embernek szüksége.
Ez regény senkit sem fog agyérgörcsöt okozó módon elkápráztatni a meglepő fordulataival: aki látta már a Fekete tulipánt spoiler vagy A púpost spoiler, nyugodtan ellazulva várhatja a nem túl meglepő csavarokat. Ugyanis De Castell számos régi, jól bevált (mondhatni elcsépelt?) kosztümös kalandfilmekből ismerős motívumot használ a cselekmény bonyolítása során, természetesen a kor igényeihez – és a saját kardvíváshoz fűződő olthatatlan szerelméhez** – igazítva.
Aki úgy gondolja, hogy ez alkalmasint egy inkább egy fiúknak szóló regényt eredményez, nem téved. Egy olyasfajta fantasy kalandregényről van szó, aminek én úgy 25 éve lettem volna az elsődleges célközönsége, de azért még most is élveztem.
Az író ugyanis szerintem teljesen tudatosan nem feszegeti a műfaj kereteit, kalandregényt akart ugyanis írni, némi boszorkánysággal, nem kevés udvari intrikával és sok-sok kardvívással, bajtársiassággal és egyéb férfias virtussal. Természetesen van benne egy tragikus sorsú, kissé megkeseredett, de a lelke mélyén még mindig mérhetetlenül idealista főszereplő, akivel tényleg nem nehéz azonosulni.
Ami igazán hiányzik ebből a regényből, az az eredeti világ. Mert amit most kaptunk az nem más, mint egy elnagyolt barokk-korabeli Itália, amit nyakon öntöttek némi franciás felvilágosult abszolutizmussal és egy kevés https://moly.hu/sorozatok/arnybiro sorozatból kölcsönzött vándorbírós motívummal.
Ha ezekből valami eredetibbet kotyvaszt össze az író – mondjuk, ha a mágia*** a történetben ennél sokkal intenzívebben jelenik meg, akkor nem csak egy szórakoztató, pár szabad délután alatt bedarálható sorozat kezdésről beszélhetnénk.

* Ebben persze elévülhetetlen érdeme lehet a Frankensteinnek, ami az irgalmatlanul romantikus szóvirágaival és szenvedélyesen totojázó főhősével igen fogékonnyá tett egy gördülékeny, és akciódús történet által nyújtott egyszerű örömök iránt.
** Azért némileg tudtam volna értékelni, ha a bajvívásokat kicsit kevésbé kimerítő részletességgel írja le. spoiler
*** Egyébként a mágia – főleg a szentek spoiler – tekintetében szerintem igenis hordoz még magában potenciált, még akkor is, ha ez sem teljesen eredeti ötlet…

Olvasás közben két tavalyi olvasmányom is eszembe jutott (a Riyria-krónikák és a Lőpormágus-trilógia). Előbbi a vándorbírák karakteréről, személyiségéről, utóbbi a „tamási” megkeseredettséggel vegyes küldetéstudat és igazságérzet miatt. Persze ilyen szempontból egészen sok másik műhöz is lehetne kötni, de valamiért nekem annyira beugrottak ezek a könyvek, hogy az első néhány fejezetnèl küzdenem kellett, hogy Falcio-t ne Tamásnak és Brastit ne Hadrian-nek képzeljem el.

De ez azért mégiscsak Az áruló pengéje. Szép lassan aztán kibontakozott a saját stílusa, világa, hangulata és karakterei. Ez egy középkori világ, ahol a hercegek fellázadtak és meggyilkolták a királyt, szélnek eresztve a király igazságosztó testületét, az öregkabátosokat, akik megvetetten, zsoldosokként vagy útonállókként tengetik a napjaikat – már akit nem vadásztak le a hercegek. Nem egy felemelő alapszituáció, be kell vallani, és a kétségbeesésem csak tovább növekedett, ahogy beindult a cselekmény, és bemutatkozott teljes rideg valójában a hercegek zsarnoksága, aljassága, a köznép megalázottsága/megalázkodása, kiszolgáltatottsága, a vándorbírák megvetettsége.

A történetet az Első Kántor, Falcio szemszögéből élhettem át. Nagyon eltalált karakter, telve a múlt tragédiáival és kudarcaival, erőteljes igazságérzettel és becsülettel, viszont alkalomadtán maga sem riad issza egy kis becstelenségtől. A visszaemlékezéseiből megtudhattam mindent, ami elvezetett az öregkabátosok megalapításától a király haláláig. Nagyon érzelemgazdag és felemelő részek voltak, telve dicsőséggel és bajtársiassággal.
Ezek után a fejezetek után sokkal jobban rátelepedett a mellkasomra a sok vérgőzös hirig, a szemléletes kínzások és Falcio keserűsége.

Az E/1-nek viszont az a hátulütője, hogy a többi karakter viszonylag elnagyolt volt. Persze róluk is kaptam némi háttérinformációt, de összességében három szóban össze lehetne foglni őket. Ez pedig fájt, főleg a női karaktereknél. Miután elhangzik Brasti szájából, hogy spoiler, akkor egy igen nagy elvárást támasztott bennem a hölgy karaktereket illetően. Sajnos azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet.

Volt egy nagyon érdekesnek ígérkező párbaj a végén, elállt a lélegzetem egy pillanatra, viszont óriási csalódást okozott. Az még rendben lett volna, hogy nem magyarázta meg, hogyan lehetett rávenni a spoiler arra, hogy eljöjjön, túltettem volna magam rajta azzal az érvvel, hogy a következő könyvek esetleg megmagyarázzák, viszont az megbocsáthatatlan bűn, nem, inkább BŰN, hogy képes volt annyi gyönyörű részletességgel leírt párbaj után ezt! kihagyni az író. Még legvégét is megbocsátottam volna, de ezt aztán nem.

A könyv vége miatt levontam egy csillagot, mert nekem elég összecsapott volt. Spoiler nélkül annyit írhatok csak, hogy nekem a végére konkrétan belefulladt a pátoszba. És ezt indokolatlannak éreztem. Ritkán mondok ilyet, de szerettem volna, ha spoiler. Sokkal jobban passzolt volna az ezt megelőző 370 oldal hangulatához.

Mindent összevetve azonban nagyon kíváncsi vagyok a folytatásokra, mert egy élvezetes kardozós fantasy volt. És remélem, hogy ez csak még jobb lesz.

Bővebben a blogomon: http://konyvmaniablog.blogspot.hu/2017/07/sebastien-de-…

"Fantasy imádó létemre már nagyon vártam, hogy elolvassam ezt a könyvet, mivel a megjelenése óta szemeztem vele.
A könyv által kicsit visszarepülhettem a lovagi középkorba, a „három muskétás” világába, a kardforgatás idejébe.

Mégis néha annyira nehézkesen haladtam vele, mintha a fogamat húznék, és már szinte vártam, hogy mikor lesz már vége, néha pedig annyira jó volt, belemélyültem ebbe a világba és az izgalmakba, hogy nem bírtam elszakadni tőle. Ez a hinta-palintázás a végére már eléggé összezavart, ezért nem is imádtam, de nem is utáltam a könyvet.

Kicsit utána olvastam az írónak, és sok helyen írták, hogy ez az első könyv, amit papírra vetett Castell, és sokan kiforratlannak érezték ezt a történetet. Ezzel egyet kell, hogy értsek, mivel tényleg kiemelkedően egyedi az alaptörténete, az elgondolás, az öregkabátosok léte, viszont a kidolgozás már hagy néhány kívánnivalót maga után.

Itt minden megtalálható, amit csak egy fantasy könyvben keresnél. Vannak mitikus szörnyek, lovagok, hercegek, királyok, politika, összeesküvés elmélet, egy külön világ (amiről elég keveset tudtunk meg), mágia, gonosz és jó szereplők."

Gyerekek, ez marha jó volt! Kell még ilyen. Még. Még. Még!

Sokan hasonlítgatták már megjelenés előtt a kiadó másik sorozatához, a Riyria krónikákhoz ezt a regényt, amit én nem igazán javaslok, mert lehet pofára esés lesz a vége. Nem, nem azért, mintha nem lenne jó mind a két sorozat, – én odáig vagyok értük – de nagyon nem hasonlítanak. A Riyriához csupán a főszereplők közötti bajtársiasságban, élcelődésben és dinamikában tudnám kötni, de maga a sztori és a könyv is egy sokkal sötétebb oldalát mutatja meg ennek a középkori fantasy koncepciónak. Ez nem egy lányregény, nem való a széplelkűeknek. Meglehetősen mocskos, véres, dühítően igazságtalan és néha túlzóan kegyetlen, ugyanakkor ezzel nem megyünk egészen Az Égett-hegyi könyvtár szintjére. Mert megmarad a sztorinak a szórakoztató oldala is, hála a főszereplők humorának, ami a legváratlanabb helyzetekben is megcsillant. Éppen ezért az érzelmek széles skáláját átéled még a könyv végére nem érsz, egy olyan hullámvasútra szállsz fel a könyv elkezdésével, amiből érzelmileg meglehetősen megtépázva és nem kevés izgalommal szállsz ki a végén. Olyan volt, mintha a három muskétás összeállt volna egy véres, fantasy világban, hogy az igazságért harcoljanak. Én pedig ennek minden percét élveztem.

Bővebben: http://three-points-of-view.blogspot.hu/2017/02/sebasti…

*sóhaj*
Hát ez a könyv számomra nagy csalódás. :(
Az eleje ígéretesen indult, bár olyan furák voltak a párbeszédek, nem is az, hogy mit mondtak, inkább a szituációk.. A közepe felé pedig már éreztem, hogy ez nem az én könyvem lesz. A leíró részek 99%-a azt fedte, hogy hogyan párbajoznak, miért így, miért úgy mozgatja a csuklóját, stb… én meg csak olvastam és …nem, ez engem egyáltalán nem érdekel. Főleg nem fél oldalon keresztül. Ezek után már elég nehezen folytattam, és minél előbb túl akartam már lenni a könyvön.
A másik problémám, hogy nagyon nem bírtam Falcio-t, annyira erényes, és igazságosztó volt, olyan magas lóról beszélt a többiekkel és ítélkezett, hogy legszívesebben képen nyomtam volna. És hogy mindenkivel leállt harcolni, na, ezt is kezdtem már unni egy idő után.
Rajta kívül a többi szereplő alig volt kidolgozva. Tölteléknek jók voltak. Kb.
A végén volt pár apró csavar. Kicsit feldobta a történetet, de mivel már nagyon vártam, hogy befejezzem, ezért annak se tudtam örülni.
Sajnálom, lehet, hogy a folytatások jobbak lesznek…de nem tudom, hogy adok e nekik esélyt. :/

És amikor már azt hittem, egy életre magam mögött hagytam a Lőpormágusokat , találkoztam az Öregkabátosokkal*. Mert ezek ugyanazok pepitában bőrkabátban, és mondjuk a mágiahasználat helyettesítve van a varázslatos gyorsasággal, tizedmásodperceken belüli részidővel is kiválóan kombináló taktikai érzékkel, és mindennel, ami biztosítja, hogy a Fakabátok Öregkabátosok a világ többi részének 99.9%-a számára -20-as csoportlétszám alatt – kvázi legyőzhetetlen párbajozói, nyomozói, jogászai és rapperei bárdjai legyenek. Tulajdonképpen az ugyanaz, csak tényleges mágia nélkül – már ha ez így marad a folytatásokra is, és egy-egy cseppnyi alkímiai alapú porhintést höhö nem számítva varázslatok nélkül. spoiler
A vicc az, hogy annál jobban működik – vagyis hát működne, ha a szerző és/vagy a szerkesztője hagyná neki. Mert ez lehetne egy remek idealista fantasy – adottak hozzá a főszereplő** lelki mélységei és a királyi eszme magasságai, a legteljesebb lelki értelemben vett szépség, alázat igazság és egészség… utóbbi inkább a védenceknek van fenntartva, az előzőek tükrében. És van abban valami felemelő és bájos és naiv, ahogyan Falcio heti 168 órában vélelmezi és védelmezi a fent felsorolt eszméket, emlékezik az uralkodója nagyszerűségére – nem beszélve arról, hogy ettől a környezete is pont akkora furabogárnak nézi, mint ahogy a fenti felsorolásból következik.
Csak azt ne mondta volna ennek a de Castellnek valaki, hogy ez így túl cuki és nem fog kelleni a népnek. Meg hogy manapság az ilyet felturbózzák viccesre, mert ami vicces, az üde és fiatalos és jó. Vagy azt, hogy most hogy kérdi, isteniek a viccek és hagyja benne a szövegben, mert a nép imádni fogja, mert ami vicces, az üde és fiatalos és jó. Ettől ugyanis olyan nyavalyás zárványok keletkeztek a szövegben, hogy csak pislogtam. spoiler spoiler spoiler Ugyanez áll azokra a részekre, ahova gyorsan besuvasztott az elbeszélő egy idegen szót, amit ő és a társai értelemszerűen ismernek, az olvasó azonban nem, ezért gyorsan a jelentését is oda kell pöttyenteni. Nem volt vészesen sok, de arra már elég, hogy elgondolkozzak, nem lett volna-e jobb egy szószedet a végére.
Szóval tetszhetett volna ez sokkal jobban is, ha nem próbál annyira széles közönséget megfogni, hogy attól már egymásba gabalyodnak a hangulati elemek. Ugyanakkor szerencsére az idealista fantasy vonal működik, valóban súlyos dilemmákat feszeget, ha nem is túl mélyen, és mindezt úgy, hogy körülbelül a végéig kitartóan szurkol az ember a karaktereknek, egyszerűen mert szimpatikusak. spoiler Akkor is, ha egyébként bosszantóan sok a deus ex machina megmozdulás, amitől a nagy narratív meglepik kimerülnek annyiban, hogy már megint? még itt is? nocsak, ide meg hogy jutottál el? na mindegy .
Egészében véve nem bánom, hogy nem saját példányt olvastam, de kifejezetten érdekel spoiler, hogyan fog ez folytatódni.
Ugyanakkor feliratkoznék mindazok listájára, akik nehezményezik a vörös fickót a címlapon. Akkor is, ha szerintem nem Öregkabátosnak szánódott, hanem spoiler. Ettől még egyáltalán nem illik ahhoz, amihez hangulatot szeretne teremteni.

* Öregkabátosok. Eredetiben Greatcoats. Szóval nem csak a fordítás bánatos, az eredeti is.

** Jó, szóval a főszereplő és két szárnysegédje, fordított sorrendben a következő nevekre hallgat: Kest, Brasti és Falcio val Mond. Szóval csak azt szeretném kérdezni a mindenkori lelkes fantasy íróktól, hogy nagyon muszáj-e a főszereplőnek ilyen csillivilli előneves-kötőszavas-adottesetbenaposztrófolt névcsokrot rögtönözni, ha mindenki mást körülötte úgy hívnak, mint amikor a kétéves babapiskótát morzsol az autó üléspárnái között?

Összességében nekem bejött a könyv. Azt kaptam amit vártam tőle. Sokan eléggé negatívakat írtak róla, ezért kicsit féltem belekezdeni, de utólag már egyáltalán nem bántam meg, hogy megismertem az Öregkabátosok történetét.
Megvolt benne minden, ami számomra élvezhetővé tette a kötetet. Egy kis mágia, izgalmas kalandok, jó szereplők és nem vitte túlzásba a fantasy-s részeket az író.
Várom a sorozat következő részének megjelenését, kíváncsi vagyok hogy folytatódik a történet.
További értékelésem itt olvashatod:
http://zsuolvas.blogspot.hu/2018/01/sebastien-de-castel…

Őszintén mondom nehezen barátkoztam meg a könyvel. Engem zavart az, hogy szinte nincs leíró rész, inkább párbeszéd és belső elmélkedés az egész. Én szeretem a hosszú leírásokat és itt nagyon fukar volt az író. A világ kidolgozás is gyenge pont olyan, mint a térkép a könyv elején pár város, a hercegségek határa és szinte ennyi.
Maga a történet sem mondható egyedinek, olyan három testőr filling csipetnyi mágiával fűszerezve. A karakterek már jobbak, de a kidolgozásuk itt is hiányérzetet hagyott maguk után.
Amit viszont meg kell említenem, hogy ettől függetlenül működik a dolog, mert a könyv pörgős, olvastatja magát, a cselekmény se kiszámítható.
Biztos adok a folytatásnak esélyt, és remélem, hogy nem fog a színvonal esni, sőt inkább emelkedik.

Vegyesek az érzéseim a történettel kapcsolatban. Nagyon hosszú ideig nem tudtam szeretni, untam, nem értettem, kapkodtam a fejem, hogy most mi van? Aztán úgy valahol a történet fele után összerázódtunk én meg a könyv, innentől elkezdett érdekelni a karakterek sorsa, egyre jobban tetszettek a kardpárbajok leírásai (ez adja a könyv nagy részét, de a végére jól szórakoztam rajta, és magam elé képzeltem, sőt lélekben el is próbáltam a mozdulatokat, de be kellett látnom hogy nem vagyok túlzottan ügyes, az első összecsapásnál ott maradnék). Nagyon érződik a történeten, hogy sorozat indító kötet, és majd innen fognak beindulni az események, így most várhatom a következő rész megjelenését.