Az ​elárult forradalom 8 csillagozás

Németország 1918-19
Sebastian Haffner: Az elárult forradalom

1918. ​szeptember 28. – A világháborús német szoldateszka szürke eminenciása, Ludendorff tábornok pánikba esik: az összeomlás napokon belül bekövetkezhet, azonnal fegyverszünetet kell kérni. A háború azonban még több mint egy hónapig elhúzódik. Közben a hatalom jelentős belpolitikai változtatásokat kezdeményez, amelyekkel Németország demokratikus átalakulását kívánja demonstrálni a világ előtt. A haditengerészet vezetői egy utolsó, értelmetlen csatába akarják belehajszolni a flottát, mert úgy tartják, erre kötelezi őket az úri becsület. A matrózok fellázadnak, a lázadásból forradalom lesz. Mit tesz ebben a helyzetben Friedrich Ebert, a Szociáldemokrata Párt elnöke? A forradalom élére áll, holott saját szavai szerint gyűlöli a forradalmat, mint a bűnt. Ő lesz a forradalmi kormány, a Népmegbízottak Tanácsának elnöke, és közben a frontról visszatérő hadsereget próbálja bevetni a forradalom ellen. Később az ellenforradalmár szabadcsapatokkal szövetkezve veri le a forradalmat – a… (tovább)

>!
Európa, Budapest, 2007
308 oldal · ISBN: 9789630782197 · Fordította: Liska Endre

Enciklopédia 14

Szereplők népszerűség szerint

August Bebel · Erich Ludendorff · Hindenburg


Várólistára tette 2

Kívánságlistára tette 7


Kiemelt értékelések

kaporszakall>!
Sebastian Haffner: Az elárult forradalom

„Hogy volt ebben az országban egy forradalom, amelyet azok vertek le, akiket átmenetileg hatalomra segített, ennek emléke gyakorlatilag eltűnt a német történelmi tudatból, de azt is lehet mondani, hogy a német forradalom emlékét elfojtották. És ha jelen könyvecském a legcsekélyebb mértékben is ellensúlyozni képes ezt az elfojtási folyamatot – ha nem ér el többet, mint hogy ellentmondást provokál, és arra késztet némelyeket, hogy más szempontokból értékeljék 1918-19 eseményeit –, úgy vélem, már akkor is hasznos szerepet tölt be.”

Ezeket a szavakat az első (1969-es) kiadás tizedik évfordulóján írt utószóban vetette papírra a szerző. És egyetértek vele (mármint az utószónak ezzel a passzusával): ez a kis könyv, mint provokatív munka, nagyon is fontos, még akkor is, ha nem minden állítását tartom helytállónak.

A mainstream német történetírás, amelynek egyik darabján nekem is sikerült átrágni magam*, valóban az orosz bolsevik puccs analógiájaként írja le a német forradalom eseményeit, középpontban a Spartacus-mozgalom fegyveres harcával, illetve Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolásával. Haffner ezzel a kánonnal száll vitába. Szerinte a 18-19-es forradalom népi demokratikus forradalom volt, nem törekedett porletárdiktatúrára, sem a magántulajdon felszámolására, csupán a császári félfeudális, militarista junkerporosz szisztéma megszüntetésére. Nem kommunista, hanem szociáldemokrata jellegű volt, és nem veszélyeztette a kapitalista viszonyokat, csupán meg akarta védeni saját szociáldemokrata kormányának a hatalmát. Amely kormány cserébe a császári hadsereg és az ennek törmelékeiből verbuvált jobboldali szabadcsapatok segítségével leverte ezt a forradalmat.

Ha az akkori szociáldemokrata vezető, Friederich Ebert helyébe képzeljük magunkat, nem volt könnyű dolga. Neki kellett kezdeményeznie a fegyverszüneti tárgyalásokat az elb_ott tábornokok (mindenekelőtt Erich Ludendorff főszállásmester) helyett, fenn kellett tartania a belső rendet, és végül – ez nem sikerült neki – le kellett volna szerelnie, és a polgári életbe visszaintegrálnia a katonákat. A munkástömegek spontán megmozdulásai – pláne az önszerveződésük – megrémítették, a régi feudális uralkodó osztály vállveregetése viszont büszkeséggel töltötték el. Egyszóval nem ura, hanem inkább szolgája volt a helyzetnek. Ez különösen megmutatkozott a jobboldali szabadcsapatok gyikosságai kapcsán: egy pártatlan vezető, igazi hatalom birtokában azonnal felakasztatja Liebknecht és Luxemburg gyilkosait, mindenekelőtt Pabst századost, nem pedig falaz nekik. (Liebknecht és Luxemburg veszélytelenek voltak a kormányzatra nézve, nem ők szervezték a Spartacus-felkelést, csupán újságíróként tevékenykedtek. Épp ezért elpusztításuk leginkább a Somogyi-Bacsó gyilkossághoz hasonlítható).

Ezzel együtt nem tudhatjuk, mivé fejlődik a népi mozgalom, ha van ideje megerősödnie a frissen alakult német kommunista pártnak, és a szociáldemokrata kormány a népi tömegek mellé áll. A demagógia és az erőszakos módszerek (meg persze a nyomasztó külpolitikai helyzet) rövid idő alatt Kun Bélát is hatalomhoz segítették, pedig a Magyar Kommunista Párt is kis létszámú és friss volt. Tehát Friedrich Ebert aggályai sem voltak alaptalanok, s irtózása mindenfajta forradalomtól – az orosz események tükrében – érthető. Ráadásul Haffner helyenként szinte az NDK-s propagandaszövegek hangján beszél róla – annyira baloldali módra, hogy ezzel, mai szemmel nézve, saját szavahihetőségét teszi kockára.

A Wikpedia német oldala e könyvről megjegyzi, hogy nézőpontja és értékrendje szinte teljesen megegyezik egy korabeli baloldali szociáldemokrata, egyben munkástanácsi vezető, Richard Müller véleményével. Haffner gyakran idéz Müller (1924-es) emlékirataiból, helyenként forrásmegjelölés nélkül. Ám ez nem baj: miután a hivatalos német történetírás a hatvanas évekig igyekezett a szőnyeg alá söpörni a 18-19-es forradalom témáját, s benne a szociáldemokrata vezetők szerepét, Haffner e műve, mely inkább vádirat, mint történészi munka, jókora követ dobott az önfelmentés és mismásolás pocsolyájába. Nem kell minden sorával egyetérteni, de sok kijelentése helytállónak tűnik.

Vitákat gerjesztő munka (bőven lehetne továbbgondolni karcban is) – olvasásra érdemes. Magam is jó darabig forgatni fogom a fejemben az itt olvasottakat.

* Heinrich August Winkler: Németország története a modern korban I-II.

2 hozzászólás
SteelCurtain >!
Sebastian Haffner: Az elárult forradalom

Végre egy könyv, – nem is akármilyen – az 1918-as német forradalomról. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen világtörténelmi jelentőségű eseményt ennyire agyonhallgatnak. Valóban világtörténelmi a jelentősége és nemcsak német belügy, ahogyan azt szerző szerényen állítja. Világtörténetivé éppen a bukása avatja, azáltal, hogy a saját népére, és saját párthíveire támadó szociáldemokrata kormány nemcsak szabad teret adott a náci eszméknek és gyakorlatnak, de zsoldjába is fogadta a barnaingesek eme korai előfutárait, s ezzel gyakorlatilag ha vargabetűkkel is, de szabad utat biztosított számukra a hatalom megszerzése felé. És világtörténelmi a jelentősége azért is, mert a többszörösen elárult és kivéreztetett német forradalom bukása egyben a potenciális szövetséges nélkül maradt orosz forradalom számára is kényszerpályát jelölt ki a sztálini diktatúra irányában. S nemcsak az akkori események rekonstrukciója, és lehetséges értelmezése teszi hallatlanul érdekessé ezt a történelmi eseményt, hanem az utóélete, a rosszindulatú félreértelmezése, illetve makacs elhallgatása is. Alighanem igen kevés hasonló olyan esemény volt még a történelemben, melyet a kortársak és az utókor legkülönbözőbb politikai irányzatai egyaránt igyekeznek törölni az emlékezetből, s ha mégis beszélnek róla, akkor többnyire hazudnak, méghozzá sajátságos módon az egymással szemben álló erők igyekeznek egymás hazugságait hitelesíteni, azzal a csekély különbséggel, hogy persze a minden alapot nélkülöző legendákat mindenki a saját szája íze szerint magyarázza. Elképzelhető, hogy lehet majd jobb, pontosabb könyvet írni erről az eseményről, de az szinte bizonyos, hogy erre nem egyhamar kerül sor. Addig viszont Sebastian Haffner kellemes stílusú, és igen jól adatolt művét alapműnek kell tekintenünk.


Népszerű idézetek

SteelCurtain >!

1919 januárjától májusáig, sőt kisebb-nagyobb utórezgésekkel egészen a nyár közepéig véres polgárháború zajlott Németországban, ezer és ezer halálos áldozattal, kimondhatatlanul sok keserűséget hagyva maga után.
Ebből a polgárháborúból született a szerencsétlen sorsú weimari köztársaság, és benne fogant a Harmadik Birodalom. Ez a polgárháború tette visszafordíthatatlanná az SPD-n belüli szakadást, fosztotta meg a maradék, csonka SPD-t a baloldallal kötött szövetség lehetőségétől és kényszerítette bele az örök kisebbség helyzetébe. Az SPD-kormányért harcoló és a polgárháborút megnyerő szabadcsapatok alakították ki az SA és az SS szellemiségét és szokásait, és sok tekintetben ők voltak ezek elődei. Az 1919-es polgárháború tehát századunk német történelmének központi jelentőségű eseménye. Sajátos módon azonban szinte teljesen eltűnt a német történelmi tudatból, kiirtották, elfojtották az emlékét. Ennek megvannak a maga okai.
Az egyik ok egész egyszerűen a szégyen. Minden résztvevő szégyelli azt a szerepet, amit ebben a polgárháborúban játszott. A legyőzött forradalmárok szégyellik, hogy nem tudnak semmi dicső tettet felmutatni, nem hivatkozhatnak győztes csatákra, és hogy még a hősies elbukás tudata sem adhat nekik elégtételt. Csak tervszerűtlen zűrzavarra, határozatlan tétovázásra, kudarcra és vereségre emlékezhetnek – és sok ezer névtelen szenvedőre és halottra. De a győztesek is szégyellik magukat. A polgárháborúban a szociáldemokraták és a nácik léptek természetellenes szövetségre egymással, és később egyik partnernek sem volt kedve arra, hogy felidézze a történteket. A szociáldemokratákat arra emlékeztették ezek a hónapok, hogy ők toborozták össze a későbbi SA és SS elődeit és példaképeit, és ők uszították a jövendőbeli nácikat a saját embereikre. A nácikat arra emlékeztette, hogy a szociáldemokraták regrutái voltak és szociáldemokrata védnökség alatt kóstolták meg a vért. Arról pedig, amit minden érintett szégyell, a legjobb hallgatni.

SteelCurtain >!

A német újságok még mindig kitartásról és végső győzelemről írtak. Berlinben a parlamenti képviselőknek rossz előérzeteik támadtak, de távol állt tőlük annak a felismerése, hogy itt a vég. Arról tanácskoztak, hogy lassan ideje volna kormányt váltani, és komolyan meg kellene fontolni a megegyezéses béke lehetőségét. Nem tudták azonban, hogyan adják ezt be Ludendorffnak. Döbbenetes meglepetés várt rájuk. Ludendorff maga váltott kormányt és vele együtt alkotmányt. Olyan intézkedéseket hozott, amelyekre a parlament tagjai nem tudták volna rászánni magukat. Elrendelte a polgári demokráciát Németországban, és beültette a hatalomba az SPD-t, ami a párt álmainak netovábbja volt. Nagylelkűségét azzal tetézte, hogy átengedte a szociáldemokratáknak a vereséget, valamint azt a feladatot, hogy tárgyaljanak az ellenséggel. Nem azért, hogy megegyezéses békét kössenek vele, hanem, hogy kapituláljanak. 1918. szeptember 29. volt az a nap, amikor mindez történt.

SteelCurtain >!

Az általános sztrájk már fennállása második napján lehetetlenné tette a puccsisták számára a kormányzást. Megszakadt minden kapcsolat a főváros és a vidék között. Maga Berlin is egyre inkább kicsúszott a polgári és katonai hatóságok ellenőrzése alól. Átvágott inakkal és hangszálakkal vergődött az „új kormány”, az államgépezet üresen járt.
A helyi katonai vezetőkkel is csak futárok útján lehetett kapcsolatot tartani. Hiába fogalmaztak Kapp munkatársai több kiáltványt is, hogy megnyugtassák a lakosságot és rábírják a munka felvételére, hiába ígértek új választásokat, hiába fenyegették meg halálos ítélettel a sztrájk vezetőit, hiába vonták vissza a fenyegetést. Mindez nem jutott túl a berlini kormánynegyed határain. A puccsista kormány a sztrájk harmadik napját követően ugyanolyan tehetetlen volt, mint a Stuttgartba menekült kormány. A saját előszobájukon túl nem volt szavuk.

Kapcsolódó szócikkek: Berlin
SteelCurtain >!

A háború éhezést jelentett a lakosság számára, aggódást az „odakint” harcolókért és – győzelmi jelentéseket. A németek kitartottak, összeszorították a fogukat, harcoltak, éheztek, gürcöltek, és magukba fojtották a gyűlöletüket azok iránt, akik folyton csak győztek, de békét kötni nem akartak. De hogy ezek még el is veszíthetik a háborút, ilyesmi meg sem fordult az emberek fejében. A Birodalom vezetői között sem akadt, aki akár csak utalt volna erre a lehetőségre, nemhogy nyíltan beszélt volna róla. Maguknak sem vallották be, hogy számolni kell a vereség lehetőségével, még 1918 nyarán sem, amikor pedig az utolsó nagy német nyugati offenzíva kudarca és az amerikai csapatok franciaországi bevetése után már csaknem biztos volt. Így elvesztegették azokat a hónapokat, amelyek során fel lehetett volna készülni a küszöbönálló vereségre, kezelni lehetett volna, vagy legalábbis enyhíteni.

SteelCurtain >!

Ludendorff neve nem jelentett semmit a széles tömegek számára. A nép által bálványozott hős Hindenburg volt, és Ludendorff készségesen átengedte neki a népszerűséget, a hírt és a dicsőséget. Idegen volt tőle minden hiúság. Hajlamosak volnánk azt mondani, hogy nem a hatalom látszata volt neki fontos, hanem maga a hatalom, ha az eseményeket alaposabban szemügyre véve nem kellene megállapítanunk, hogy igazában a hatalom sem érdekelte. Volt-e még egy olyan diktátor, aki – mint Ludendorff 1918. szeptember 29-én – saját jószántából vált meg a hatalomtól, elrendelte, hogy ellenfelei vegyék át azt tőle és levezényelte az átadás-átvétel aktusát?

Kapcsolódó szócikkek: 1918 · Erich Ludendorff · Hindenburg
SteelCurtain >!

Ludendorff személyében öltött testet először a német nemzeti jellegnek egy új vonása, a hidegen kalkuláló megszállott túlhajszoltság, a sors kihívása, a „Mindent vagy semmit” jelszó, amelyet egy egész társadalmi osztály tett magáévá, és amely azóta sem tűnt el a német történelemből.

Kapcsolódó szócikkek: Erich Ludendorff
SteelCurtain >!

Az otthoni tömegeket és az egyszerű katonák tömegeit a fronton megkönnyebbüléssel töltötte el a béke, a túlélés lehetősége, a háború elvesztését és a harc feladását nem kívánták „végső erejük bevetése” utánra halasztani. A tisztek nem így gondolkodtak. Az ő szemükben szégyen volt a kapituláció, és a becsületkódex azt írta elő, hogy inkább a halál választandó, mint a szégyen. Ugyanakkor a legénységtől is elvárták volna, hogy szíveskedjék velük együtt meghalni. A legénység azonban nem kívánt meghalni azért, mert Németország elveszítette a háborút, nem akart meghalni azért, mert az úri osztálytól így kívánta a becsület. Nekik semmi közük nem volt az urak becsületkódexéhez, nem jelentett számukra semmit. És ez robbantotta ki a forradalmat, nem a császárkérdés. Amikor a tisztek valóban a haditengerészet „végső erejének” bevetésére készültek, a matrózok fellázadtak, és velük tartott a városokban állomásozó katonaság és a munkásság is. Az elemi élni akarás lázadása volt ez egy hóbortos, egy heroikus önfeláldozást követelő becsületfogalom ellen. Három nappal Ludendorff menesztése, két nappal Wilson harmadik jegyzékének átvétele után, miközben a kormány azon tanakodott, hogy miként lehetne megszabadulni a császártól és hogy lehetne megmenteni a monarchiát, a fegyverszüneti delegáció pedig már csomagolt, Németországban megindult a föld.

SteelCurtain >!

A német nyílt tengeri flotta legénységi állományában hosszú idő óta nyugtalanság uralkodott. Már 1917-ben előfordultak politikai színezetű fegyelemsértések, amelyeket vaskézzel elfojtottak és kegyetlenül megbüntettek. Ezt követően azonban nem voltak hasonló esetek, és semmi nem utal arra, hogy a megfélemlített matrózoknak éppen most, az utolsó pillanatban, amikor már karnyújtásnyira volt a vágyva vágyott béke, saját jószántukból támadt volna kedvük kockára tenni az életüket egy lázadással. Egy nagy tengeri csatával persze éppoly kevéssé, és amikor hirtelen az elé a választás elé állították őket, hogy így viszik a bőrüket a vásárra vagy úgy, több nagy (korántsem az összes) hajó legénysége” a lázadást választotta. Semmiképpen nem gyávaságból – a lázadáshoz több bátorságra van szükség a háborúban, mint a csatában való helytálláshoz –, hanem azért, mert úgy érezték, igazuk van.

SteelCurtain >!

Ellenállás, erőszak, vérontás alig fordult elő. A legfőbb jellemzője ezeknek a forradalmi napoknak a döbbenet érzése volt: a hatalmasok döbbenete, hogy egyszerre nincs hatalmuk, a forradalmárok döbbenete, hogy egyszerre van hatalmuk. Mindkét oldal úgy reagált, mintha álmodnék. Az egyik úgy, mintha lidérces álma volna, a másik úgy, mint aki egyszerre repülni tud álmában. A forradalom nagyvonalúan bánt ellenfeleivel. Nem volt lincselés, nem volt forradalmi törvényszék. Sok politikai fogoly kiszabadult, a helyükre nem zártak be senkit. Még az is ritkán fordult elő, hogy egy gyűlölt tisztet vagy őrmestert megvertek. Mindössze annyi történt, hogy leszedték a tisztekről a kokárdát és a rangjelzést, de hát ez hozzátartozik a forradalomhoz, akárcsak a vörös zászló. Persze sokan az érintettek közül még ezt is halálos sértésnek vették. Hiába voltak nagyvonalúak a győztes tömegek, legyőzött uraik nem bocsátották meg nekik azt a megaláztatást, hogy vert pozícióba kerültek. *

SteelCurtain >!

Szombat, november 9. volt a csúcspontja az improvizált, vezető nélküli forradalomnak, amely az előző hétfőn, Kielben tört ki. A vasárnap, november 10. már a bukás árnyékát vetette előre. Paradox módon az az esemény, amely a vereséget pecsételte meg, kívülről a legnagyobb és végleges diadal látszatát keltette.


Hasonló könyvek címkék alapján

Michael Borchard: Egy nem mindennapi barátság
Varga Lajos: Háború, forradalom, szociáldemokrácia Magyarországon
Kelemen Roland (szerk.): Sajtójogi források a kivételes hatalom árnyékában
Romsics Ignác: A Nagy Háború és az 1918–1919-es magyarországi forradalmak
Arábiai Lawrence: Lázadás a sivatagban
Oswald Boelcke: Harctéri beszámolók
Georg von Trapp: Az utolsó tisztelgésig
Maurice Paléologue: A cárok Oroszországa az első világháború alatt
Ernst Jünger: Acélzivatarban
Borsányi György: Októbertől márciusig