Pár éve a film keltette fel az érdeklődésemet (de azóta se néztem meg), és így jutottam el a könyvhöz. Őszintén szólva fel nem foghatom, hogy ezt miért kell valami nagy, epikus szerelmi történetként reklámozni, amikor az egészét tekintve teljesen lényegtelen az a románc az elején. Még csak át se jönnek az érzelmek, és Isabelle is meglehetősen halovány karakter. Ahogy a többi nő is, akik felbukkannak a sztori során. Egyedül annyi haszna volt az 1910-es részeknek, hogy utána érezzük a kontrasztot a békés, idilli francia táj és a háború borzalmai között. Ez egy háborús könyv. Ennyi.
Annak viszont nagyon jó, még ha néha át is esik a ló túloldalára és hatásvadász lesz, vagy szinte már erőltetten akar hatni az érzelmekre valami nagy, megható jelenettel. spoiler Viszont én a kevesebb néha több elvet vallva azt érzem, hogy oké, tényleg nagyon megrázóak voltak a naturalista háborús leírások, és szörnyű volt, amin keresztül kellett menniük, de a végére valahogy kiégtem, és már nem hatott rám ugyanúgy. Persze lehet, hogy ez egy nagyon cseles írói húzás, hogy a szereplőkkel együtt az olvasók is belefásuljanak abba, hogy folyton a vérben és belekben tapicskolunk, de azt vettem észre magamon, hogy kb. a 450. oldal után már csak sztoikus nyugalommal olvastam, hogy a halott barátaik oszladozó darabkáit szedegetik össze a szereplők, miközben az elején ennél kevesebb is kiakasztott. Már nem érdekelt, csak azt vártam, hogy haladjunk valamerre. Szóval talán ha rövidebb a könyv, akkor jobban fenn tudta volna tartani azt a sokkoló hatást.
Ettől függetlenül le a kalappal az író előtt, mert az említett hullámvölgyeket leszámítva tökéletesen átadta, hogy mennyire rettenetes lehetett annak a sok szerencsétlennek a sorsa, akik az első világháborúban harcoltak. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy mindezt nem valami hősies pátosszal tette, a szereplők előtt nem a hősies eszmék meg a kitüntetések lebegtek, csak egyszerűen túl akarták élni. Nekem, akit halálosan idegesít, amikor – akár a korabeli – könyvekben úgy indulnak háborúba a fiúk/férfiak, mint akik egy jó kis számháborúra és dicsfényre számítanak, ez különösen tetszett.
Az is jó ötlet volt, hogy Faulks felhívta a figyelmet az alagútásók munkájára, ami nem kevésbé volt veszélyes a tényleges harcnál, de eddig meglepően háttérbe szorultak. Mondjuk ennek nem örültem, mert a föld alatti részeknél mindig rám tört a klausztrofóbia, de legalább valamennyire átéreztem a szenvedést.
A kevés nővel ellentétben a férfi szereplők nagyon jól ki lettek dolgozva, bár meglepő módon talán pont Stephen a legkevésbé. Viszont a Weirrel való barátsága nagyon megfogott, aki önmagában is egy csodálatos karakter. Annyira sajnáltam szegényt, rajta keresztül mutatkozott meg a leginkább, hogy mennyire tönkretette őket a háború. De Jack Firebrace is rengeteget változott. Benne főleg az fogott meg, ahogy a feleségével levelezett, és így arról is képet kaptunk, hogy milyen nehéz lehetett a szeretteiknek. spoiler Igazság szerint én örültem volna, ha Margaret nézőpontjába is bepillantást nyerünk néha, az legalább hasznos lett volna, ellentétben a fura modern szállal.
A karakterizálás mélységein kívül még azok a részek voltak nagyon hatásosak, amikor valamelyik szereplő egy időre kiszakadt a háború monotonitásából, és visszatért egy kicsit a normális világba. Hatalmas volt a kontraszt, és szomorú volt látni, hogy mennyire kilógnak a „normális” emberek közül, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy miken mentek keresztül. Ezek a részek arra is jók voltak, hogy velük együtt mi is fellélegezzünk egy kicsit (mikor még zavartak a szétszórt emberi darabkák), és utána újra sokkoló legyen visszatérni a frontra.
Őszinte leszek, magát a regény felépítését nem igazán értem, Az világos, hogy kellett az 1910-es rész a kontraszt érdekében, de hogy mi szükség volt a ’70-es években éldegélő unokára, az kész rejtély. Annyi időt és helyet nem kap, hogy valami normális cselekményszálat fel lehessen építeni neki, ami meg van, az annyira béna, hogy bár ne i lenne. A szerelmi élete nem izgatott, a babamizéria még kevésbé, a „családi titok” teljesen kiszámítható, mert már minden kiderült a háborús szálon, azt pedig elég valószínűtlennek tartom, hogy egy harmincas éveiben járó, negyvenes években született nő ennyire rácsodálkozzon egy egyszerű háború emlékműre vagy valami emléktárgyra a nagypapitól. Szerintem ha egy 2010-ben született gyereknek mutogatnánk ilyesmiket, az is előbb felfogná, mint Elizabeth. Azt sem tartom szerencsés döntésnek, hogy pont vele, és a teljesen érdektelen, mellesleg hatásvadász spoiler jelenetével ér véget a könyv. Értem, hogy mit akart vele elérni az író, de nálam nem jött be. Akkor már jobb lett volna a háború végével lezárni az egészet. Az is hatásvadász volt, de legalább volt értelme, és érdekeltek a szereplők. Így meg csak nyújtottunk még egyet az amúgy is túl hosszú rétestésztánkon.
Összességében jó ez a könyv, értem, hogy mitől olyan nagy szám, és háborús témában tényleg kiemelkedő, de engem annyira nem ragadott magával. Gondolkoztam a 3,5 csillagon is, de végül úgy döntöttem, hogy kedves leszek, mert egyébként maga az író stílusa nagyon tetszik, kifejezetten szépen ír, ami egyébként éles kontrasztot alkot a naturalista leírásokkal. Tényleg kár, hogy elrontotta a klisés, múltban kutakodó unokás szállal, és nem fogta úgy 150 oldallal rövidebbre. Újraolvasni valószínűleg nem fogom, de egyszer mindenképpen megérte. Ezek után biztos minden hasonló témájú könyvnél eszembe fog jutni, hogy úgy kell háborúról írni, ahogy Faulks tette.