Messze, ​messze (Dunne család 2.) 87% 48 csillagozás

Lehet még újat mutatni az első világháború poklából, még így, jó 100 évvel később is? Remarque már megírta, nem? Nem! Mindig van egy újabb szemszög, ami hozzá tud tenni az egészhez. Barry ír nézőpontja egészen új gondolatokat vet fel. Eddig a nagy nemzetek és persze a magyarok szemszögéből láttam az első világégést, de ez az ír oldalról való megközelítés új volt. A háború előtt Írország az Egyesült Királyság része volt, nem létezett önálló Írország, Észak-Írországról nem is beszélve. Viszont a kialakulás kezdetei ide vezethetők vissza. Az ír katonák, mint a Brit Birodalom hadseregének része vettek részt a hadműveletekben, vagyis azért volt országuk és ígéretet kaptak az önkéntesek arra, hogy ha vége a háborúnak „szolgálataikért cserébe” megkapja az önrendelkezést Írország. Ehhez képest azok az ír katonák, akik később szabadságra hazatértek Dublinba, azt látták, hogy ők az angolok, a saját honfitársaik ugyanúgy, fegyverekkel támadják őket, ugyanúgy arat a halál Dublinban, mint pl. a Somme-folyónál. Tudathasadásos állapot: elmentél otthonról, de amikor hazanézel, már nincs otthonod, nincs országod, mert az otthoniak kitagadtak, neked támadnak. Mennyivel „tisztább” a háború? A 100 méterre tőled levő árokban ott vannak a németek. Ők az ellenség! És mi van otthon? Van otthon? Miért harcolsz? Kiért harcolsz? Minek harcolsz? Mi értelme ennek az egésznek? Ez őrület, nem? De! Mindenki harcol mindenkivel: a háttérben az angol az írrel, az ír az írrel, a protestáns a katolikussal, az egyik párt a másikkal, szülő a fiával, stb. Ja, és volt közben „egy” háború, a Nagy Háború…, ami néha olyan messze, messze volt a szemben álló felektől, pedig csak 100 méter választotta el őket egymástól…
Komoly lélektani háborús regény, jóval több, mint a lövészárok harc, a gáztámadás, a magaslatok elfoglalásának, a hátországi szörnyűségeknek a leírása!

I. világháborús regény, aminek minden esetben megrázónak kell lennie, erről nem is lehet másképp írni. Az is volt, de valahogy nem kaptam meg azt a pluszt, amit vártam, ami miatt kiemelkedő élményt nyújtott volna. Épp ezért 4 csillag.
Valahogy érzelem mentesebb, mint amit én vártam tőle. Ez a szókimondó stílus nekem valahogy sok volt, sokszor feleslegesen voltak közbeszúrva a káromkodások, nem a kívánt hatást érték el nálam.
Az ír szemszög mindenképp ígéretesnek tűnt, a háború lövészárkaiban küzdő katonák mindennapjai mellett a Dublinban dúló fegyveres összecsapásokba is betekinthetünk. A háborúk során minden katona eljuthat egyszer arra a pontra, amikor megkérdőjelezi, miért is harcolnak ők, mi értelme a háborúnak, meddig fog ez így folytatódni, mi lesz a hazatérés után. Amikor nem vágynak már másra csak egy száraz, meleg helyre. De mit lehet tenni akkor, ha ez a vágyott haza, a saját országa, szülővárosa is szétesőben van, amikor a hazatérő katonát megdobáljál és leköpik?
A kicsi Willie tényleg a szemünk előtt érik férfivá, a kezdetekkor visszafogott, félénk fiúcska megtanulja helyén kezelni a saját félelmét is, és végül hős lesz. spoiler
Rájön, hogy hiányoznak neki a bajtársak, akik közül sokat elveszített, de a megmaradtak közben barátokká értek számára. A vége viszont elég érzelmesre, hatásosra sikeredett, ami kissé feltornázta az egészet, na jó, legyen 4,5 csillag.

Biztosra veszem, ha ezt egy első világháborús ír veterán (szelleme) olvasná, elnézően mosolyogva azt mondaná a szerzőnek, nem baj, ha hajt az írói becsvágy, de ha lehet, eszközként ne minket használj. Vagy ha mégis, akkor nagyobb professzionizmussal és alázattal állj a témához.
Pedig Barry szándéka alapvetően tisztességes, hogy emléket állít az ír hazafiaknak. Egészen figyelemreméltó a gáztámadások leírása és az ír belviszályok ábrázolása, de sem a kort nem sikerül hozni, sem a párbeszédek hihetőségét biztosítani. (Pl. egy tiszt mások előtt – gyanítom – ritkán kér elnézést egy közlegénytől.) A könyv nem azt ábrázolja, hogy milyen lehetett, hanem hogy a szerző miként képzeli el a lövészárok harcokat, a saját gondolatait, érzelmeit plántálja az általa sebtében teremtett szereplők fejébe, miközben – a kellő hatás érdekében – persze térdig gázolunk a végtagokban.

Ha ironikus akarnék lenni, akkor a regény elolvasásának élményét egy községi háborús emlékmű avatás ünnepi beszédének meghallgatásához hasonlítanám, ahol az elcsépelt, dagályos frázisok mellett megy az áldozatok közhelyes magasztalása. Mindenki tudja, hogy a táblát majd benövi a gaz, de dicséretes, hogy ideiglenesen csak sikerült valamit tenni a feledés ellen.
És a szándék a fontos.

Hihetetlenül kemény első világháborús könyv. Háború ellenes háborús könyv. Megfog, bedarál és a szívedet markolássza. Nem éreztem sok-nak a realista frontleírásokat sem, mert ezek nélkül a szörnyű részletek nélkül erről a háborúról nem is érdemes beszélni. Ha valamennyire is el akarjuk képzelni, mit éltek át ezek a fiúk, fiatalemberek, akkor – sajnos – ezeket a részleteket is meg kell hallgatnunk…
Nincs értelmetlenebb dolog a háborúnál. A gyilkolászásnál. Ha túléled, akkor sem tudod sohasem kitörölni azokat az éveket.
Annyira szívszorító volt, hogy ha le kellett tennem, akkor is továbbvittem magamban a szomorúságot, gyötrődést. Többször is kétségbe estem olvasás közben, és a vége…. hát, a végét (is) bizony megsirattam.
Megszerettem ezt a Willie-fiút. És Mrs. Pasley-t, a mellékszereplők közül.
A háború mellett még ott egy másik lényeges szál, az írek önrendelkezési, függetlenségi harca. Nem elég az ellenség ellen, az ólálkodó halál ellen, a frontkörülmények ellen harcolni, ott van még az ír-angol, ír-ír, katolikus-protestáns, ilyenpárti-olyanpárti szembenállás is. Agyrém. Nem sok ez egy kicsit egy embernek?!
Ezért is szerettem Willie-t. Az emberségéért és a türelméért, amivel próbálta áthidalni azt, ami áthidalható.

Amit hiányoltam a Peaceful közlegénynél, azt most itt megkaptam. Részletes leírást a többévnyi sárban-hidegben és életveszélyben élő katonaéletről. Néha kicsit be is lassultam az olvasásban, mert már-már nehéznek-unalmasnak tűnt, de aztán mindig történt valami újabb dolog. Egyetlen egy dolog viszont nagyon zavart, megnézném ezt a könyvet angolul is, hogy mégis miért szerepel az ellenség hun-okként???? Alig szerepel „német” megjelölés, szinte végig hunok a „gazok”… ez kicsit rosszul esett, akkor is, ha ténylegesen a rossz oldalon álltunk, mi magyarok, de olybá tűnik a regényben, mintha mi robbantottuk volna ki a világháborút….

Számomra azok közé a könyvek közé fog tartozni, melynek részletei évek múlva is elevenen fognak emlékezetemből előbukkanni. Értékteremtő mű ez. Sokan, sokféleképpen írtak már a „nagy háborúról”, de ez tényleg kivételesre sikeredett.
Barry ismeri a mesélés minden csínját-bínját. Amikor az olvasó lélek úgy érzi, hogy ezt már nem lehet elviselni, a borzalmakat képtelenség tetézni, amikor úgy érzi, hogy elég…akkor kap egy pár soros színesen megfestett tájleírást, egy ironikus mondatot, egy életbölcsességet tartalmazó párbeszédet, egy feszültséget oldó, emberi melegséget árasztó gesztust. Felold, megkönnyebbít, de csak azért, hogy újra és újra odacsapjon.
Szörnyülködtem, féltem, izgultam, értetlenkedtem, szorongtam, néha mosolyogtam, néha megkönnyebbültem, fellélegeztem és sokat gondolkoztam…

Az egyik legmegrázóbb háborús regény, amit olvastam. És ennyi.

Azért az tény, hogy kevesebb I. világháborús könyv van a piacon, és kevésbé népszerűek, mint a II. vh-sok. Pedig érdemes kicsit visszább is tekintetni. Már bánom, hogy pár hónapja félre tettem a könyvet, de annak nagyon örülök, hogy újból elővettem. Az érzelmek csak áradtak a kötetben. Nem tudom megítélni, hogy mennyire hiteles vagy sem, de a borzalmakat nagyon átadta.

Nagyon nyomasztó, sötét hangulatú könyv: egy fiatal (lelkiekben még naiv és gyermeki) srác, Willie Dunne jelentkezik a háborúba, mivel nem léphet apja nyomdokaiba, alig több, mint 160 cm, és így nem lehet belőle rendőr. ’15-ben be is vonul, a 16.tüzérségi hadosztálynál helyezik el, mint dublini fiút és Belgiumban, Ypern-nél kerül a frontra. Itt vetik be a németek először a klórgázt. A poklok poklát járja be, társai és barátait elhullanak, neki valamilyen csodálatos szerencse folytán sikerül átvészelni sok nehéz évet ott a lövészárkokban… Srapnelek és szögesdrótok között vált férfivé.
Ez a könyv mélyen háborúellenes, ilyen tökéletesen megírni a poklot… nem is értem, hogy sikerült. Van még egy fontos mondanivalója a kötetnek: ne mondj és ne tégy olyat, amit megbánhatsz. Megváltoztatnád, megbocsátanál, ölelnél, szeretnél, de már késő…

Willie Dunne a háborús pokolba kerül miután bevonul, sok száz ír társával együtt, a hadseregbe. Willie alig nőtt ki a kamaszkorból, de olyan tapasztalatokat szerez a harctéren, amilyet egy ellenségének se kívánna az ember.
Az első világháború borzalmairól olvasni, de írni sem könnyű. Ebben a regényben sincs ez másként, mustárgáz okozta kínok, a gránátok szaggatnak embert és állatot és ezt az író elég naturalista módon írja le, ami egyáltalán nem baj, így közvetve belepillanthatunk, de át teljesen nem érezhetjük, ezekbe szörnyűségekbe.