Mélybe ​ránt a Lápvilág (Csellengő gyerekek 2.) 89% 258 csillagozás

A Minden szív kaput nyit nálam egy nagy kedvenc lett, és tűkön ülve vártam a folytatást, annyira magával ragadott a történet. Most pedig, hogy elolvastam, mondhatom, hogy imádtam.
Nagyon meglepődtem, hogy az első történetet nem folytatja, inkább egy előzménytörténetet nyújt, emiatt ez a kötet önállóan is megállja a helyét, az első ismerete nélkül is. Emiatt én különösen ajánlom, hiszen az elsőben egy krimi szál próbálja a történetet elvinni, itt viszont erről szó sincs, nem is kalandos, mégis leköt a két szereplő története, ahol a főszereplők Jill és Jack, és a születésüktől egészen a visszaérkezésükig mutatják be a két történetet. Mert igaz, hogy ikrek, de már a szüleiknél élesen elvált a nevelési mód, emiatt pedig akármennyire is rokonok, két teljesen külön életet éltek.
Számomra megrázó volt a gyerekkort olvasni, egyrészről, mert nagyon nehéz volt átérezni azt, amit a gyerekek, hogy konkrétan nincs gyerekkoruk, másrészről, hogy a szülők ennyire… érzelemmentesek. Ennyire nem törődnek a gyerekkel, és a saját hóbortjaik áldozatai lesznek a lányok.
A könyvben az is érdekes, hogy már a gyerekkortól megvan benne egy igen erős feminista vonal. Nem azért, mert maga a nevelést akarná kritizálni (azt megteszi máshogy) inkább azt, hogy két női kislány sorsot láthatunk, felcseperedni. A problémáik nem egyediek, és azok a mondatok, amikkel kifejezik ezeket a problémákat, olyan erősek és annyira… szomorúak. Az egyik kedvenc részem, amikor Jill személyiségét úgy tárják fel, hogy elmondják, ő amúgy is focizott volna, de emellett kellett volna olyan idő is, amikor szépnek érezheti magát, hiszen ő egy összetett lény, nem egy sablon. És hogy minden lány, és minden ember összetettebb annál, hogy egyszerű sémák szerint gondoljunk rá.
Miután átjutottak a kapun, valami egészen furcsa változást lehet látni. Elsősorban a személyiségükben, hiszen Jill szélsőséges lesz, szinte mondhatjuk, hogy gonosz, de közben az ember azt is érzi, hogy nem tehet róla igazán.
Eközben Jack borzalmasan furcsa módon a szélmalomnál tanul, és kissé bizarr, hogy tisztaságmániája mellett megfér a tudományos kíváncsiság (bár a történetben nagyon jól leírják a lehetséges problémákat és megoldásukat). Az ő szálában az érdekes a párkapcsolati szál, ahol spoiler spoiler
Nagyon tetszett az elbeszélési mód (mint az előzőben is), mert egyrészről tárgyilagos volt, mégis azzal, hogy rávilágít a probléma gyökerére, sokszor sokkal több érzelmet tudott átadni, mintha leírta volna, mit érezzünk, vagy csak érzelmesebben lenne megírva a könyv. Közben pedig tudta oldani a feszültséget akkor, amikor már túl sok lenne, szélsőséges reakciókkal, érdekes, bizarr poénokkal.
Ez egy kisregény, így nem mindenre kerül akkora hangsúly, mint egy nagy regényben, DE ennek ez is a szépsége. A gyönyörű narratíva, a karakterábrázolás, a világ bemutatása. Történet bár van, szerintem tökéletesen elhanyagolható, nem azzal fogja a rajongóit megszerezni.
Én nagyon szerettem, szerintem jobb, de legalábbis máshogy jó, mint a Minden szív kaput nyit, és remélem lassan megtalálja a célközönségét is, akinek annyira fog tetszeni, mint nekem.

Jajj, nagyon tetszett ez a rész is! A Minden szív kaput nyit kedvenc könyvemmé vált, és most végre folytattam a második résszel (bár ugye ez nem az előzőt folytatja).
Annyira tetszik Sheanan McGuire stílusa, és annyira magával tudott ragadni ez a két könyv, hogy most tűkön ülve várom a harmadik rész megjelenését! off
Úgyhogy mostantól ez hivatalosan is kedvenc sorozat és kedvenc író lett, és senki nem állíthat meg! :D

Némileg megkoptak az első résszel kapcsolatos emlékeim, de szerencsémre ehhez a kötethez nem is kellettek, hála annak, hogy ez a történet egy előzménykötet.
Annak ellenére, hogy sok mindenre nem sikerült visszaemlékeznem, annyi azért megmaradt a Minden szív kaput nyitból, hogy ki is az a Jack és Jill, így kíváncsian vettem kézbe a történetüket.
Nagyon-nagyon szerettem. Azt gondoltam, hogy az első kötetet nem lehet fokozni, de talán mégis. Amellett, hogy az egész kisregény furcsa és kifacsart, rettenetesen élvezhető és nagyon súlyos mondanivalóval is rendelkezik. Rendkívül ügyesen keveri bele a történetbe a gyerekek személyiségfejlődésére hatással levő szülői felelősséget, szinte észrevétlenül csap arcon a sorok közötti felkiáltás, hogy nem kell mindenkinek és nem is szabad mindenkinek gyereket vállalnia.
Minden sorát imádtam, biztosan újraolvasós lesz.

A jól megírt kisregények mindig közel álltak a szívemhez, és McGuire-nak így első tapasztalásra nagyon jól áll ez a műfaj. Pontosan adagolt, vegytiszta jelenetek és teljes karakterutak.

Nagyon élveztem az ikrek horrorisztikus kirándulását a Lápvilágba, ami nemcsak őket, hanem engem is visszavitt a gótikus ijesztgetés világába. Kicsit sajnálom, hogy ez a történet ebben a formában nem folytatódik tovább és amennyire én tudom, sosem térünk vissza erre a ködös-lapályos tájra.

Jack és Jill igencsak fontos szerepet játszottak a sorozat első részében, és ebben a könyvben az ő történetüket ismerjük meg. Avagy azt, hogy hogyan is működik az, amikor gyermekek egy másik dimenzióba kerülnek, és évekig ott élnek.

A könyv első részében megismerjük Jack és Jill szüleit, akiknél kevesebb alkalmatlanabb embert lehetne találni a szülőségre – ők nagyjából azért akarnak gyereket, mert a munkahelyen a többieknek is van. McGuire igencsak erős kritikai éllel ír róluk, ez néha nagyon precíz meglátásokat, néha kisebb túlzásokat jelent. Mindenesetre az ikreknek nincsen könnyű élete, így elkerülhetetlenül eljön az a pillanat, amikor megnyílik az a bizonyos kapu, és átlépnek a Hammer horrorokból ismerős világba – ahol a vámpír uraság uralja a környéket, vele szembeni ellensúlyként az őrült tudós szolgál, és a falusiak örülnek nekik, mert megvédik őket az olyan éjszakai vadaktól, mint például a farkasemberek.

Ebben a gótikus világban a testvérek végre saját maguk lehetnek, ám az eddig elnyomott igazi személyiségük felszínre törésével kettejük között is törés keletkezik. Ráadásul ha csak tizenévesen lehet az ember végre önmaga, az biztosan nem lesz egészséges. Innentől tehát a karakterdráma dominál, és ez határozza meg a végkimenetet – beleértve az ezután az iskolában történteket is.

Nem mondom, hogy McGuire sorozata kitűnik a modern (urban) fantasy művek közül, vannak benne hiányosságok (nem túl egyedi ötletek, elkent világépítés, túl sok karakterépítés, és ahhoz képest nem mindig logikus döntések), de mégis érdekel az elkezdett kirakós, ahogyan majd ezekből a külön világokból (mivel több további rész is egy-egy „csellengő” világot mutat be) összeáll az, hogy mi miért történik, és mindennek mi lesz a végkifejlete.

Így, hogy nem vagyok olyan közel az első részhez olvasásilag, sokkal jobban tudtam értékelni ezt a kötetet magába. Amikor arról beszélek, hogy borzalmasan hiányolom a keményvonalas fantasykből azt, hogy a karaktereknek először személyiségük legyen, és utána a világban betöltött helyük és szerepük, akkor könnyedén tudom hozni ellenpéldának ezt a sorozatot. Lenyűgözően építette fel a lányok szüleit, az ő világképüket, hogy ez hogy állította meg a személyiségfejlődésüket és hogy teljesedhettek végre ki a Lápvilágban. A lefestett világot is szerettem, mert sikerült úgy átadnia a komorságát és a sötétségét, hogy nincs benne felesleges kegyetlenkedés részletes leírása. Azt pláne értékeltem, hogy a történetre nem próbál rátelepedni egy sorozatgyilkosságos krimi-szál, ennek a novellasorozatnak nincs ilyesmire szüksége. Ugyan még mindig szeretném, ha egy olyan 10-20 oldallal hosszabb lenne, hogy a konfliktus ne derült égből csapódjon le a végkifejletre, de most sokkal kerekebbnek éreztem, mint az angol olvasásom idején.

Szeretem Seanon McGuire stílusát, mert könnyen tudok a könyveivel haladni. A világ, amit kitalál izgalmas és érdekes. Úgy gondolom, hogy ebben a sorozatában egy olyan újabb világot, és variációt tárt elénk, ami nagyon egyedi és kreatív. Mint ahogy azt már az első résznél is mondtam ő a mese végétől folytatja a történetet.

Nekem az előző rész egy picit jobban tetszett, aminek én magam sem tudom igazán az okát. Szerettem olvasni ezt a kötetet is természetesen, de valahogy úgy éreztem, hogy a Minden szív kaput nyit egy árnyalattal erősebb volt nálam. Izgalmas volt megismerni Jack és Jillel a Lápvilágot, és felfedezni annak ezer csodáját és legsötétebb bugyrait.

https://papirravetettgondolataim.blogspot.com/2019/10/k…

Nem erre számítottam. Vártam a folytatást, erre egy önálló kis kötetet kaptam Jack és Jill gyerekkorából.
Mostanában vonzom a negatív szülőképet bemutató regényeket, és még mindig meg tud rázni a tény, ezek a felnőttek mennyire képesek befolyásolni a gyerekeiket.
A főszereplők szüleit szoktam úgy nevezni, hogy „lista-kapcsolat”. Mindkét félnek vannak elvárásai, tervei, és számukra úgy teljes az élet, ha a listájukon minden tételt kipipálhatnak. Semmi érzelem, semmi szenvedély, csak az álmok megvalósítása. Serena és Chester házassága is ilyennek tűnt, és maga a gyerekvállalás is. A nevelésről már nem is beszélve. Önző módon a gyerekekkel is csak a saját elvárásaikat akarták kiteljesíteni. Ami érdekes még a szereplők gyerekkorában, hogy ikrek révén a szülőknek sikerült elérnie azt, hogy a két lány eltávolodjon egymástól, gúnnyal tekintsenek egymás viselkedésére, amit valójában rájuk erőltettek.
Miután átkerültek a lápvilágba, számolni lehetett vele, hogy szembe mennek a megszokott dolgokkal, és nem várt módon választanak maguknak életet.
A történet fiatalosan, mégis érdekesen mesél a két szereplő sorsáról, és tökéletes példája a karakterfejlődés ábrázolásának.
A végét kicsit gyorsnak éreztem, túl hirtelen tört elő a testvéri szeretet, főleg a történtek tükrében. De elismerem, így kellett lennie, hiszen figyelembe kellett venni az előző kötetet is.

Tudjátok, elég kevés olyan emberi jellemvonás van, amivel ki lehet kergetni a világból. Az egyik ilyen a telhetetlenség. Amikor nem tudod értékelni, amid van, amit kaptál az élettől, neked több kell. Pedig ha tudnád, mennyien vágynak arra, amit te természetesnek veszel. Többek között én is.

Ha még nem volt a kezedben a Minden szív kaput nyit, de a Mélybe ránt a Lápvilágot már lehetőséged nyílt megkaparintani, akkor megnyugtatlak, hogy nyugodtan kezdheted ezzel is. Az ikreknek, Jacknek és Jillnek a története bomlik ki benne, avagy hogyan kerültek a csellengő gyermekek közé. Megismerjük a szüleiket, akiket azonnal a Holdra kívántam deportálni, ahogy egyre jobban megismertem őket. Csak azért akartak gyermeket, mert mindenkinek volt körülöttük, nem pedig azért, mert szülők akartak lenni. Úgy tekintettek a kölykökre, mintha dekoratív presztizseszközök lennének, amiket mutogatni lehet, mint egy Rolex órát vagy egy luxusautót. Ebbe a környezetbe születik egy ikerpár, kiknek az életét szüleik előre eldöntötték, mintha komolyan elhinnék, hogy valami használati útmutató szerint lépésről-lépésre haladva kinevelhető a tökéletes gyerkőc. Cука блять..

A lányok, ahogy nőnek, úgy kezdenek fejlődni is, leginkább azon szerepek szerint különülve el, melyeket a szüleik rájuk erőltettek. A gyermekek tényleges nevelésében nem vettek részt, azt a lányok nagyija végezte, akiről a szülők kamuztak mindenfélét a kollégáik előtt. A lányok végül átjutnak a Lápvidék nevű világra, és ott nagyon furcsa körülmények között, de szabadon élhetnek… egy rövid ideig. Felbukkan ugyanis két, gótikus horrorból merített szereplő. Az egyikük egy kastélyban élő, sápadt nemes, a másik pedig egy hullákon kísérletező, és őket feltámasztó doktor. Mindketten maguk mellé akarják venni valamelyik lányt, és utódukká képezni. Lápvilágba ugyanis már régóta nem tévedett be egyetlen csellengő sem…

A könyv jobban van megírva az első kötetnél. Izgalmas, pergős, kellőképpen sötét és groteszk, mégis közel engedi magához az olvasót, és utat talál az érzelmeihez. Azt gondoltam, hogy Jack és Jill története nem fog meg, de végül tévedtem. Igencsak izgalmas sztori kerekedett ki ebből, még úgy is, hogy sejthető volt a befejezés. Azonban, amit az előző könyvnél is kifogásoltam, azt itt is tapasztaltam. Úgy tűnik, az írónő nem igazán van tisztában azzal, hogyan működik a szexualitás, és annak az emberi lélekre és fejlődésre gyakorolt hatása. Az előző kötet főszereplőjének asszexualitása is olyan elem volt a történetben, aminek semmi hatása nem volt a sztorira, és itt az egyik iker leszbikusságára is ugyanez mondható el. Ha egy lányról vagy fiúról kiderül, hogy a saját neméhez vonzódik, azt nem veszi ennyire félvállról, vagy barátkozik meg vele ilyen könnyen. Fel kell dolgoznia, és szembe kell néznie a szüleivel, ismerőseivel, barátaival (tehát a környezetével), ha felvállalja másságát. Ez pedig egy rohadt stresszes folyamat. A könyvben ez semennyire nincs kibontva. A karakter egyik pillanatról a másikra belezbul, és… igazából ennyi. Kezdem unni, hogy sok író könnyelműen nyúl ehhez a témához, és olyan szereplőket vértez fel a mássággal, akikhez semmit nem tesz hozzá.

A Mélybe ránt a lápvilág egy teljesen korrekt kisregény, és a magam részéről remélem, hogy nem ez volt az utolsó magyarul megjelent Csellengő-történet. =)

Nagyon szerettem az ikrek történetét. Újra bebizonyosodott számomra; Attól, hogy valaki biológiailag képes rá, nem feltétlenül alkalmas szülőnek. Nem tudom, hogy valaha is haragudtam-e annyira könyvszereplőkre, mint arra a két önző káromkodás emberre. Borzalmas volt, ahogy a saját ízlésük szerint metszegették a gyerekeiket…
A Lápvilág felépítése számomra nagyon tetszetős volt, bár kicsit kevés. Az úr és a doktor karaktere egyaránt felcsigázta az érdeklődésemet, róluk is szívesen olvastam volna még. Tudom, hogy egy cirka 160 oldalas regénykénél részletességet várni botorság, de ezen a téren picit csalódott vagyok, csak emiatt nem avattam kedvencé.