Ártatlan 84% 38 csillagozás

Szerintem ez a bácsi tud valamit.. mégpedig írni :) Nem állítom, hogy ugyanolyan jó volt, mint az első rész, de hogy tetszett, az határozottan biztos. Talán csak azért nem élveztem annyira, mert már voltak komoly elvárásaim, tudtam, nagyjából mire számíthatok.
Itt nem hagytam magam félrevezetni, már az elején eldöntöttem magamban, hogy mi történhetett, és ugyan a végére is tartogatott egy kis csattanót, azért nem tévedtem túl nagyot.
Nagyon tetszik, hogy a történet nagy része ebben a kötetben is a tárgyalóteremben zajlott, érdekes belelátni a bíróságok napjaiba, de a magánéleti szálak is elég izgalmasnak ígérkeztek. spoiler
A karakterek szerintem igen jól sikerültek, és mivel nem tőmondatokból álló könyv, hanem minden és mindenki bemutatására kellő mennyiségű sort szentelt a szerző, kidolgozottak és megérthetők, esetenként akár kedvelhetőek is, minden gyarlóságuk ellenére is. spoiler
Ha valaki tud ezekhez hasonló tárgyalótermi krimit ajánlani, ne tartsa magában! :)

Nagyon jól tette Scott, hogy nem hagytam annyiban és megírta a folytatást. Szinte észre sem lehet venni, hogy 20 év eltelt az életben is, mert az író stílusa nem változott, ugyanannyira lekötött a bírósági tárgyalás, és természetesen a szereplők élete is mint az előző részben. Érdekes volt olvasni kinek hogyan alakult, milyen változások mentek végbe az emberekbe az eltelt időben.
Egy két dolognál kikerekedett a szemem, ahogy haladtam a történettel s raktam össze a kis kockákat. Rustynak nem volt unalmas az élete, vagy ha mégis, akkor tett róla hogy kicsit felrázza, majd viselhette a következményeket.
Én ajánlom az írónak, hogy folytassa e remek „család” regényt esetleg Nat történetével, mert szerintem van még benne szufla.
Amit nem értek, az a fülszövegben feltett kérdés: „De vajon mit titkol előlük a fiú?” azt gondoltam valami kiderül majd, de én nem találtam erre a választ. Valaki?

Csend van a teremben. Mindenki az utolsó, végső „csatára” vár, ami döntő fontosságú lehet az ügy kimenetele szempontjából. Az ügyész szeme sarkából az esküdteket fürkészi, majd pedig mély lélegzetet vesz, tollát leteszi, komoran előretekint, és mint aki mindent egy lapra feltéve, utolsó szalmaszálba kapaszkodva próbálja menteni a menthetetlent, belekezd:
– Akkor vegyük végig. Tulajdonképpen milyen ember maga?
Kérdően magam elé nézek. A védőügyvédem persze rögtön kapcsol.
– Tiltakozom! Nem kapcsolódik a tárgyhoz az, hogy az ügyfelem milyen emberi tulajdonságokkal rendelkezik.
– Helyt adok – feleli határozottan a bíró. – Kérem térjen a lényegre.
– Akkor felteszem másképpen a kérdést. Hány könyvre adott eddig ötös értékelést? Hány könyvvel volt eddig maradéktalanul elégedett?
Nem akarnék konkrét számokba belemenni, ezért inkább vetítek.
– Kevéssel, de pontos számot nem tudok mondani.
Egyébként tényleg nem tudok.
– Szokta ön mások véleményét olvasni?
– Igen.
– És mit gondol, ezek mennyire vannak befolyással mások olvasási szokásaira?
– Bizonyára embere válogatja. Én például szeretem magam megítélni a dolgokat.
– De azzal csak egyetért, hogy egy negatív vélemény lefelé húzza a pontszámot, alacsony százalékérték esetén pedig a többség azért elgondolkodik azon, hogy valami oka csak van annak a nem túl hízelgő számnak?
– Egyet. De az Ártatlané éppenséggel elég jó.
– Hát éppen ez az! Egy ilyen ember, mint ön, aki szereti lefelé húzni az átlagot, mindenben a rosszat, a hibát keresi, hogyan tud 5 csillagot adni egy tárgyalótermi kriminek, amely szinte ugyanazon séma szerint van megírva, mint annak első része? Talán ezt nem tartja hibának?
– Annak tartom.
– És ez miért nem jelenik meg az értékelésében?
– Nem olyan mértékű, amelyet „büntetnem” kellene. Másodszor: tudtam, mire vállalkozom, mit várhatok. Azt kaptam, amire számítottam. És ez a séma nekem tetszik.
– Tehát ez a séma, bármilyen unalmas is, mindig maximális pontszámot kap önnél, csak azért, mert tetszik?
– Nem feltétlenül. A tetszési index az egyhangú, monoton, már ismert elemek számának növekedésével fordítottan arányos. Bizonyára huszadik, ötvenedik, századik ilyen már megsínylené a dolgot. Sőt, valamennyire már ez is megsínylette, pedig csak a második volt. Sok dolog azonban lendített rajta.
– Pedig a szereplők is ugyanazok maradtak, és szinte semmit nem változtak. Molto ugyanolyan önfejű, és ugyanolyan irigy Rusty sikereire, mint korábban. Rusty pedig ismét ugyanazt a hibát követi el, ugyanabba a folyóba lép és kénytelen ugyanazt az utat végigjárni.
– Valóban. De a körülmények másak. A gyilkosság is teljesen más. És bejön a képbe Nat, aki új lendületet ad a történetnek, egy harmadik nézőpontot, amely megmutatja, mennyire nehéz akkor, amikor az embernek kötelessége az ártatlanság mellett állnia, ugyanakkor megérti Molto gondolatmenetét is, és rettenetesen fél, hogy mi van, ha valóban a másik félnek van igaza. Nat helyzete nem éppen irigylésre méltó, Rustyt ellenben nem tudom sajnálni. Tudta, hogy milyen veszélyes vizekre evezik, és ilyen múlttal azt is tudta, hogy ez lehet belőle, ha sokat vár a haláleset jelentésével.
– Tehát Rustyt azért bírálja?
– Igen.
Az ügyész érzi, hogy nem sikerült kizökkentenie a vádlottat, azonban egy patthelyzetet sikerült kicsikarnia, ami kis mosolyt azért csal az arcára. Így ha nem is elégedetten, de nem teljesen verve ülhet vissza a helyére.
– Nincs több kérdésem.

Az író már az elején zsebre tett a regény szerény keletkezési körülményeinek leírásával spoiler, annak ellenére, hogy elképzelni nem tudtam, mi a bánatért verődtek össze ismét Barbarával. Az első harmad igazolta is előzetes megérzéseimet spoiler, és komplett idiótának, sőt mazochistának tartottam Rustyt, Tommyval szemben kezdett is átnyargalni a negatív előjelű táborba.
A könyv velejét Anna és Nat spoiler és Molto személyiségfejlődése adta. És ha innen nézem, abszolút megérte elolvasni a folytatást, amiről csak kezdetben hittem azt, hogy Rusty Sabich tehetetlen vergődésének 2.0-ás verzióját láthatom. Sőt, hiába utálom, amikor több bőr van lehúzva egy témáról, mint ami szerencsés, ezt lehetne még folytatni. Van még el nem mondott tartalma.

Húsz év telt el az Ártatlanságra ítélve című könyvben megismert történések óta. Húsz év, amely mindenki számára meghatározó.
Az előző kötettel ellentétben, ahol Rusty szemszögéből követhettük végig az eseményeket, ebben a könyvben több nézőpontból való szemléltetést választott a szerző. Sabich bíró mellett megszólal a fia, Nat, a bíró legkedvesebb fogalmazója, Anna, valamint Tommy Molto is. A nézőpontok váltogatásával egy hangulatában teljesen más regényt kapunk, mint az előzményben, de ez nem vált a történet kárára, inkább színesítette a történések és az érzelmek bemutatását. Már a könyv első oldalain felülünk az érzelmek és a feszültség hullámvasútjára, amelyből egészen a regény végéig nem lehetséges a kiszállás. Az eleje kicsit lassabban indul, elhúzódik a felvezetés, alaposabb a probléma felvezetés, nagy a hangsúly a szituációt kiváltó érzelmek bemutatásán. A szerző összefoglalja az elmúlt húsz év történéseit, lényeges eseményeit, megismerteti az olvasót a szereplők jellemében bekövetkezett változásokkal.
A több nézőpont és a tények fokozatos feltárásának, a múltbeli események felidézésének következtében állnak össze a történet apró darabjai. Nem igazán éreztem titoknak, hogy mi és ki áll az események hátterében, de nem is ez a regény erőssége, hanem ahogy feltárja az emberi lélek sötét zugait és egymás mellé vagy éppen egymással szembe helyezi az érveket és a bizonyítékokat, gondolkodásra készteti az olvasót, érzéseket fakaszt. Minden elismerésem a szerzőé, mert annak ellenére, hogy nem rejti véka alá végkifejletet, végig fenn tudja tartani az olvasó érdeklődését és mindezek mellett megbotránkoztatja, feldühíti és még meg is lepi eddig jól elrejtett információkkal, ha szükséges.
Ennek a regénynek a cselekménye nem olyan mozgalmas, a szereplők reakció nem olyan hirtelenek, mint azt az előző kötetben megtapasztalhattam, maga a tárgyalás és a bizonyítékok bemutatása, valamint azok megcáfolása megint utánozhatatlan élményt jelentett a számomra.
Aki szereti ezt a műfajt, illetve akinek tetszett az előző rész, nem fog csalódni ebben a kötetben sem
Bővebben: http://shanarablog.blogspot.hu/2013/06/scott-turow-arta…

A legtöbb bűnügyi regénynek állandó témája a bűncselekmények elkövetőinek megtalálása, a bűnügyek megoldása.Scott Turow esetében ügyvédek, ügyészek, bírók is színesítik a történetet. A kidolgozott jelenetek, cselekmények, karakterek garantálják a sikert. Aki szereti ezt a műfajt, illetve akinek tetszett az előző rész, nem fog csalódni ebben a kötetben sem. Igaz, hogy rá lehet jönni a végkifejletre, de ez mit sem von le a könyv értékéből.Gondoljunk csak Jussi Adler-Olsen: Fácángyilkosok c. könyvére,/ már az első pár oldalon kiderül, hogy ki a gyilkos/ mégis mekkora élmény az olvasása.

Mostanában a rengeteg tennivaló miatt sokkal kevesebb időm marad az olvasásra. Ami részben baj, mert Márai valahol azt írta, ha azt hiszed, okos vagy, nézd meg az angol nemzeti könyvtár könyveinek a számát és gondold végig, mennyit olvastál el közülük.
Turow könyvét olvasva aztán tegnap elkapott a gépszíj és a történet egyszerűen bedarált. Nem tudtam letenni.
Remek könyv, csak ajánlani tudom mindenkinek. Jól felépített történet, remekül megrajzolt karakterek, jellem ábrázolás és kiváló pszichológiai érzék.
Nem tudom Harrison Ford elvállalná-e a folytatást, de szívesen látnám ebben a szerepben…

Az ünnepi könyvhét általam egyik legjobban várt kötete volt Scott Turow: Ártatlan című regénye, amely az először 1987-ben megjelent Ártatlanságra ítélve című krimi közvetlen folytatása.

Ártatlanságra ítélve című regény nagyon tetszett, mert végig izgalmas volt, az utolsó pillanatig bizonytalanságban tartotta az olvasót Rusty bűnösségével kapcsolatban. A tárgyalótermi krimi egyik nagy erénye volt, hogy a regény előzetes jogi ismeretek nélkül is élvezhető.
Ezek után talán nem meglepő, hogy igen komoly elvárásokat támasztottam a könyvvel szemben. Örömmel újságolom, hogy a több mint húsz évvel az eredeti regény után játszódó folytatás még jobb, mint az első rész!
Az Ártatlan című kötet szinte két krimit tartalmaz egyetlen regényben. A több mint 200 oldal hosszú első rész egy hagyományos krimi logikáját követi. A fontosabb szereplők szemszögéből követhetjük a vád tárgyává tett cselekmény előzményeit és az ügyészségi nyomozást. Az első résznek éppen ott van vége, ahol a hagyományos krimiknek szokott, az ügyész eldönti, hogy kit gyanúsít a cselekménnyel, és mozgásba lendül az igazságszolgáltatás. Más krimikben ilyenkor csattan a bilincs az elkövető csuklóján, és jöhet a vége felirat meg a stáblista. Scott Turow azonban csak itt lendül bele igazán! A második rész ugyanis hamisítatlan tárgyalótermi krimi, amely fél évvel az ügyész döntése után kezdődik, a bírósági eljárás első tárgyalási napján. Az izgalmas eljárást a könyv első feléhez hasonlóan most is több szemszögből (védelem, vád, tanú) követhetjük mindvégig.
A regény izgalmas, tele van csavarokkal és mindvégig hiteles. Egy pillanatra sem veszett el az illúzió, hogy ez pont így, akár a valóságban is megtörténhetne.

Ajánlom minden olyan olvasónak, akinek tetszett az első rész, mert biztosan nem fog csalódni most sem. Akik pedig még nem találkoztak Scott Turow regényével, azt javaslom, hogy szerezzék meg az Agave Kiadó gondozásában 2013. március 7-én megjelent Ártatlanságra ítélve című regényt, és annak elolvasása után vágjon bele ebbe a kötetbe!

Az első könyvével Turow magasra tette a mércét, de az Ártatlan méltó folytatás. A kötet lényegében kettő az egyben, a két fél történet külön-külön is megállná a helyét.
Az író hitelesen ábrázolja a szereplők belső vívódásait, és hihetően mutatja be a fejlődésüket és a belső motivációikat, emellett a krimi szálat is olyan jól vezeti, hogy az utolsó oldalakon olvasható végső csattanóval meg tudja lepni az olvasókat.

Kicsit lassu a tortenet, sok a toltelekszoveg, de osszessegeben nezve izgalmas.