The ​Lies of Locke Lamora (The Gentleman Bastard Sequence 1.) 86% 24 csillagozás

Az írásmód nem lett kedvenc, mert nagyon nehezen szoktam meg a visszaemlékezéseket (amiket sokszor teljesen érthetetlen helyre tett be az író), de a karaktereket kedveltem, és a történet nagyon érdekes, csavaros volt. Mindenképpen folytatni fogom a sorozatot.

Nagyon, de nagyon sokat vártam azzal, hogy ezt a könyvet végre elolvassam, de abszolút megérte. Jól jött ki a helyzet, mert ezelőtt olvastam a Mistbornt és a The Silkwormöt – mindkettő lassú folyású könyv, így szinte felkészítettek a még lassabb Locke Lamora hazugságaira.
Mert bizony a könyv első fele színtiszta unalom. Na jó, nem, csak rengeteg türelem kell hozzá, mert minden második fejezet visszatekintés, amelyek hol érdekesebbek, hol nem. Szerencsére ezek mindig hozzájárulnak a karakterfejlődéshez, és néha előrevetítenek dolgokat, sőt, feszültséget is teremtenek, hiszen ki ne akarná a falhoz vágni a könyvet, amikor spoiler, és utána két olyan fejezet is következik, amelyekben valami teljesen másról esik szó?
Na, meg a gyönyörű infodumpok. Amikor Locke megy a városban, kiugrunk a nézőpontjából, kapunk egy hatoldalas városleírást, és aztán visszaugrunk a nézőpontjába. Nem mondom, ezzel is sokat küzdöttem – de már a második kötet 20%-ánál járok, és őszintén mondhatom: később javul a helyzet.

A főszereplők egyike sem mutat nagy karakterfejlődést, ami persze nem óriási baj, sőt, itt inkább az egész rámegy arra, hogy 1. szorult helyzetekből hogyan tudják kihúzni magukat, 2. milyen zseniálisak, hogy még ha bajba is kerülnek, akkor is lazán át tudnak verni másokat.
A világ és a történet egyébként rettentő érdekes* és kellőképpen véres, a nyelvezet, valamint a karakterek közötti dinamika pedig frenetikus.
A mágiarendszer, bár nem tűnik olyan alaposnak, mint amit Sanderson szokott művelni, mégis működik – épp annyira nem értjük a szabályokat, mint a karakterek, és így jobban át is élhetjük a mágiával szembeni tehetetlenségüket. Kicsit remélem, hogy ez később változik majd, de hacsak nem szereznek maguknak egy Bondsmage havert, nem hiszem, hogy sok esély van rá. (Ja, és scorpion hawk FTW.)

Csak ajánlani tudom a könyvet, mert minden elsőkönyves hibájától függetlenül szuper – és milyen jó, hogy már két folytatása is megjelent, így azonnal lehet tovább olvasni :)

*Kit ne érdekelne egy olyan világ, ahol egy előző civilizáció megmaradt építményeit felhasználva alakult ki egy újabb civilizáció, ami ráadásul nagyon hasonlít a mai Olaszország egyes helyeire (ebben a könyvben Velencére)?

Roppant hangulatos könyv. Aki kedveli az Ocean's Elevenhez hasonló, alaposan megtervezett tervet végrehajtó, törvényen kívüli szereplőkkel jócskán megtűzdelt történetet, sok szeretettel ajánlom a könyvet.

Hangulatos, iszonyú beszólásokat eresztenek meg a szereplők, és párhuzamos szálakon megismerjük a főszereplőnek és csapatának a múltját és jelenét is. A Velencére emlékeztető fantasy (igen, van mágia és alkímia is :) ) város nagyon hangulatos helyszínt biztosít, miközben a világ távolabbi részére is bőven vannak utalások. A történet könnyen olvasható, az utolsó 250-300 oldalt együltő helyben olvastam el (másodjára is :) )…

Első olvasásra valami nem tetszett a befejezéssel, de az újraolvasás után azt kell, hogy mondjam, hogy remekül illik a könyv hangulatához: kellően látványos végső végső összecsapás, a szereplők sorsát elrendezi (amennyire szükséges), és a történet fő szálait is lezárja. Végső soron határozottan ajánlom a könyvet.

Tetszett a könyv, élveztem az olvasását, de kicsit vegyesek az érzéseim. Scott Lynch hihetetlen jól felépített, érdekes világot alkotott meg, és a karakterek is szuperek, több dimenziósak és egyediek. Jean és Locke közötti barátság pedig tényleg kézzel fogható. A cselekményt is izgalmasnak találtam, viszont néhol már-már úgy tűnt, túl sok mindent akar a szerző. Egyrészt jó, hogy egy könyvön belül le lett kerekítve a történet, de ennek a másik oldala, hogy néhol elsietettnek tűnt, gyorsan ugrottunk egyik dologról a másikra. Ami sajnos rontott az élvezeti értékén, az a tempó, a pacing, ami meglehetősen hullámzó volt. Értettem a szerepét a múltban játszódó fejezeteknek, meg jók is voltak, de néha nagyon megakasztotta a cselekmény ívét. Összességében sokat váltakozott, hogy éppen lassan csordogál a cselekmény vagy éppen pörög.

Debütáló könyvnek nagyon szuper, fogom folytatni a sorozatot, de egy picit többet vártam tőle a sok nagyon pozitív értékelés nyomán. Arra egyébként nem számítottam, hogy ennyire brutális-véres a sztori, de ezt egész jól kompenzálta a humor és könnyedebb részek.

Az eddig megjelent kötetek értékelése bővebben itt olvasható: https://www.patreon.com/posts/multiverzum-2022-70146151?

Locke Lamora története megtestesíti mindazt, amit egy fantasy könyvtől várok.
– Talpraesett, sőt ravasz szereplők, akik aktívan kavarják a dolgokat.
– Kidolgozott fantasy világ, ami tele van élettel, még ha a történet csak egyetlen városban játszódik is, az él és lélegzik spoiler, és a várost el tudjuk helyezni a nagyvilágban.
– Kiszámíthatatlan fordulatok, érdekes történetszálak, és átverések. spoiler
– Bátorság kulcsszereplők kiírásához.
– Karakterközpontú történet, ahol 1-2 leleményes szereplő bőrébe bújhatunk, de nem túlságosan, mert az E/1-et nem szeretem annyira.
– Olyan főszereplő(k), akik a becsületes nyílt konfrontáció helyett szívesen alkalmaznak egyéb módszereket is…

Locke Lamora történetében minden megvan, ami kell. Lehet, hogy egyes dolgokból már túl sok is került bele. Talán lehetett volna kevesebb ugrálás időben, kevesebb történelmi háttér, mert így olyan töményre sikerült, hogy másfél hónapig kellett emésztenem, de nem bántam.

Szeretném, ha valaki filmre vinné, annyira szívesen nézném mozikban Locke Lamora és bandája kalandjait.

Új kedvenc született, részleteket majd később, ha megemésztettem az olvasottakat.

Ritkán tudnak manapság meglepni, márpedig Lynch kb. ívenként felforgatta a szereplőket, oldalakat, motivációkat, terveket. Nekem tetszett a nemlineáris szerkezet, szerintem, illik ehhez az állandó felforgatós-kiforgatós stílushoz. Másfelől érdekes, hogy mennyire drukkoltam Locke csapatának annak ellenére, hogy objektíven nézve nem egy különösebben szimpatikus bagázs és ez különösképpen igaz magára a főszereplőre. Esetenként az egész egy csöppet gyomorforgató, nem a délutáni teához való a szalonba (márha valaki szokott így olvasni) és esti elalvós olvasmánynak is csak annyira ajánlom, mint Stephen King és társai horrorjait.

SPOILER!
Hogy egy hétkötetesre tervezett sorozatban ennyire gyorsan hulljanak a szereplők, úgy, hogy a világ maga nem annyira bonyolult, mint pl. Martiné és a szereplők száma is limitált. De tulajdonképpen láttunk már olyat, hogy a túl lelkes író az összes szereplőjét kinyírta a végjáték előtt, szóval itt legalább a következő kötet nyomokban tartalmazhat ismerős szereplőket.

Remek volt. Szerettem a szerző stílusát, a szereplőket, kellően csavaros volt a történet. Ja és a város, Camorr. Általában nem igazán kötnek le a város leírások, de ez a hely… nem tudom :D Ha lenne egy toplistám arról, hogy melyik fantasy városokba látogatnék el szívesen egyszer, Camorr biztos dobogós lenne. (Persze legalább egy „Bondsmage”-t biztos bérelnék magam mellé a látogatás idejére :) ) Ráadásul a könyv, annak ellenére, hogy egy sorozat része, önmagában is megállja a helyét, rendes lezárást kapott , nem csak afféle felvezető egy trilógiához-tetralógiához …stb. (Csak, ha valakit ez, vagy a sorozat többi köteténél látható gyengébb értékelés tartana vissza…)

Közepesen sötét, közepesen varázslatos, extra közepes középkori kalandregény néhány fordulattal.

Vannak benne ötletes elemek, de annyira hosszan taglalja, hogy szegény gyerekek szenvednek egy Twist Oliver város utcáin, hogy ma már nem jutnék el a második feléig, ahol már jó volt olvasni. Nagyon emlékezetes pontja nem volt.

Parádés, humoros, kiváló karakterekkel, az egyik leghangulatosabban felépített fantasy környezettel (pedig itt jóformán az egész regény Camorra városára koncentrál, a többi helyszínt csak szójárásban említik).
Imádtam minden karakterét, minden sorát. Az egyik kedvenc könyvem lett.

Aki teheti és váltakozik rá, eredeti, angol nyelven olvassa. Nem tudom, magyarul hogy fordították le Scott Lynch kreatív káromkodás halmazát, de van egy olyan sejtésem, hogy nem jönnek úgy át, mint eredeti nyelven.

Szívesen szaporítanám még a szót, de az az igazság, hogy itt nem érzem szükségét. Locke Lamora és a teljes Úri Csirkefogók bandája belopta magát a szívembe, és bár a folytatásokról elhangzott negatív és/vagy vonakodó értékelések egy kicsit riasztónak hatnak, bizakodva fogok újra hasast ugrani a sorozatba, hiszen ha más nem, Lynch remek párbeszédei és a fantasztikus karakterei változatlanul szórakoztatni fognak.

“Someday, Locke Lamora,” he said, “someday, you’re going to $@!% up so magnificently, so ambitiously, so overwhelmingly that the sky will light up and the moons will spin and the gods themselves will shit comets with glee. And I just hope I’m still around to see it.”
“Oh please,” said Locke. “It’ll never happen.”

(Megjegyzés: It did happen. Go and read it.)

* * * * *