A ​karmazsin lobogó (Az úri csirkefogó 2.) 29 csillagozás

Scott Lynch: A karmazsin lobogó

Miután kegyetlen harcot vívtak Camorr alvilágával, Locke és Jean Tal Verrar távoli partjaira menekülnek, hogy begyógyuljanak a sebeik. Ám hamarosan visszatérnek ahhoz, amihez a legjobban értenek – rabolnak a gazdagoktól, és megtartják a bevételt. Most azonban a létező legnagyobb díjat szemelték ki maguknak: a Bűntornyot, a világ legzártabb körű, legerősebben védett játékbarlangját, amelynek egyetlen szabálya van: a csalásért halál jár.

A szégyentelenül vakmerő Locke és Jean alaposan kitervelték, hazugságaikkal és trükkjeikkel hogyan furakodhatnának a Bűntorony kincsekkel teli páncéltermének közelébe, valaki azonban ismeri kettejük titkát, és szándékában áll felelősségre vonni őket a bűneikért…

Hihetetlenül sikeres első regényében Scott Lynch szédítő kalandra invitált minket egy csapat vakmerő tolvaj társaságában, akiket nem más, mint a hihetetlen Locke Lamora vezetett. Locke most visszatér, új terve megvalósításához pedig csodára lesz szüksége…

Eredeti mű: Scott Lynch: Red Seas Under Red Skies

Eredeti megjelenés éve: 2007

>!
Delta Vision, Budapest, 2018
784 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633952474 · Fordította: Sárpátki Ádám

Enciklopédia 3

Szereplők népszerűség szerint

Locke Lamora · Jean Tannen · Ezri Delmastro


Kedvencelte 5

Most olvassa 7

Várólistára tette 40

Kívánságlistára tette 63


Kiemelt értékelések

>!
Rodwin
Scott Lynch: A karmazsin lobogó

Az idei év az új megjelenések olvasásáról szól számomra. Ami nálam ritkaság, mert van, hogy évekig a polcon nézelődnek a frissen megvett könyveim. De Sanderson után, Lynch könyvével sem tudtam várni. Külön köszönet a kiadónak, hogy elhozta nekünk a folytatást.

Locke – apád után Lamora kalandjai folytatódnak, ebben a korántsem kellemes világban. Bár az előző részből halovány foszlányok vannak meg a fejemben. Köszönhetően a remek memóriámnak, hogy teljesen csak azokra a könyvekre emlékszem, amik igazán megfogtak.
Locke és világi cimborája Jean, Tal Verrarban próbálják kiheverni a Camorrban szerzett sebeiket. Itt is hamar megtalálják a számításaikat, és ki tudja hanyadik álcájukat felvéve, a város ékét, a Bűntornyot szemelték ki maguknak. Requin, mint a Bűntorony feje, illetve Stragos a város arkhónja személyében megkapjuk az úri csirkefogóink legnagyobb ellenfeleit. Mindketten fenekestül forgatták fel Locke, és Jean életét.
A könyv eleje erősen visszaemlékezős, itt nagyon kell figyelnünk, mert minden apró mondatnak, és elejtett emlékfoszlánynak jelentősége lesz a későbbiekben. Valamelyik morzsa csak a könyv vége felé nyer értelmet.
Mikor úgy látszik, hogy hőseink egyenesben vannak akkor jön egy váratlan fordulat, és máris a lábos alján találják magukat, ahonnan úgy tűnik, hogy a nyílt tengeren lesz lehetőségük kimászni.
Mert valaki még náluk is ármányosabb volt, és igazából innen indul be a történet. Megszűnnek a visszaemlékezések, és egy alapos tengeri kiképzésen vehetünk részt.
Egy jó tanács leendő kalózoknak, macska mindig legyen a fedélzeten!
Útjuk során a Bronztenger méltán híres aljanépével sikerül szoros barátságot kötniük.
Ezt a részt már nagyon élveztem. Persze imádom a svindlit is, de kalózkodni minden fiúgyermek álma!
Drakasha a Bronztenger királynője igazán sziporkázó karakter, a Mérgező Orchidea egész legénységével. Szinte már a mi arcunkba is belecsap a sós hullám annyira átjön ez a tengeri hangulat. Locka-al együtt csáklyázhatjuk meg az ellent, vagy épp egy csónak alján ringatózhatunk a semmibe. A tenger néha a legjobb barátunk, de olykor a legnagyobb ellenségünk is lehet.
A hangulat kedvéért szóljon egy imádott muzsika: https://www.youtube.com/watch…
Tal Verrar városát pedig nem hagyjuk örökre a hátunk mögött. A könyv végére visszakapjuk a zsivány Lamorát, akit az első részben annyira megszerettünk. A nagy svindli sem maradhat el, és a csavarok, a csavarok hátán. Voltak azért meglepő fordulatok, Köszönöm Scott az élményt!
Aki egy pörgős olvasmányt vár az azért csalódni fog, mert alaposan bő lére van eresztve, néhol azt éreztem, hogy már nekem is sok. De elnézve a folytatást ez nem változik, mert az még terjedelmesebb lesz.
Mindenesetre nagyon várom a folytatást.
Tengeri csatákra fel, svindlikre fel! Ajánlom mindenkinek aki szerette az első részt.

>!
Delta Vision, Budapest, 2018
784 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633952474 · Fordította: Sárpátki Ádám
4 hozzászólás
>!
Wiggin77 P
Scott Lynch: A karmazsin lobogó

Nem találkoztam még olyan íróval, aki annyira mesterien keveri lehetetlen helyzetekbe a hőseit, mint Scott Lynch – aztán virtuóz módon ki is húzza őket a csávából. Hasonlóan az első kötethez, ez is okos, alaposan végiggondolt, fordulatos, izgalmas olvasmány.
A csavaros, aprólékosan kidolgozott, átverős-kirabolós történetekért rajongok, ez pedig még kalózos is, ami szintén kedvelt műfajom.
Minden oldalát élveztem! A Locke és Jean páros immár megrendíthetetlenül a kedvencem.

>!
Dominik_Blasir 
Scott Lynch: A karmazsin lobogó

Alapvetően szerettem, és – aminek még jobban örültem – jobban, mint az első részt. Ugyanakkor még jobban szerettem volna, ha úgy 150-200 oldallal rövidebb.
Szerintem Lynch legnagyobb erőssége a főszereplő duóban rejlik, ebben az iszonyúan szórakoztató, zseniális párbeszédekkel és tettekkel kápráztató, de alapvetően hagyományos fantasy-toposz kalandozó-párosban – akikre ugyan bátran mer építeni, ezt valahogy mégsem érzem elégnek ilyen terjedelemben (vajon kedvenc kortárs buddy párosomnak ezért tűnt erősebbnek a hajós kalandja?). Mer a kapcsolatuk árnyoldalaira is rámutatni, meri boncolgatni az őket egymáshoz fűző szálakat, meri akadályok elé állítani őket, ami nagyon jó, de mintha még mindig a felszínt karcolgatná (ennek a legdühítőbb esete a prológus cliffhangerének feloldása, amiért komolyan elgondolkodtam egy rosszabb osztályzatban).
És sajnos másodjára sem tudom azt mondani, hogy a cselekmény vagy a háttér kárpótolt volna. Bár nem ma volt (2012, huhh), de mintha az első résszel is hasonló problémáim lettek volna: a heistokat nem érzem nem elég lenyűgözőnek és csavarosnak, az események sorozata nagyon túlnyújtottnak, kiszámíthatónak és ad hoc szerveződőnek tűnik, túl sok a kihagyható jelenet, amit olykor még nem annyira izgalmas karakterek is nehezítenek. Túl generikus az egész, nem tud érdemben meglepni.
A pozitívumok még mindig megvannak – néha tényleg szenzációs a tempó, a hangulat, a párbeszédek, az események –, amikor elkap, akkor nagyon működik, szóval összességében tényleg élveztem, de a folytatásról már nem vagyok meggyőződve. Főleg, hogy az még hosszabb.

>!
Nuwiel SP
Scott Lynch: A karmazsin lobogó

Nagy összegben mernék fogadni arra, hogy ha valaki feltenné a kérdést Scott Lynchnek, kiről mintázta Locke Lamorát, azt válaszolná, hogy önmagáról. Ahogyan Locke és Jean játszadozik a célpontjaikkal, úgy játszadozik Lynch is az olvasóval és annak érzéseivel, és ezt rögtön az első oldalon elkezdi, a prológussal.

Nem csak az érzelmekkel zsonglőrködik a szerző, hanem a történet szálaival is. A regény első felének folyását rendszeresen megszakítják a visszaemlékezések, amik elmesélik a lényeges tudnivalókat az első kötet vége, és a második kötet eleje közti időszakból. Megtudjuk, hogyan jutottak el Locke-ék Tal Verrarba, hogyan heverte ki Locke az eseményeket, egyes visszaemlékezések pedig a történet későbbi részéhez kapcsolódnak, a könyv vége felé derül ki, miért is volt fontos egy-egy jelenet. Meg hogy egyáltalán miért is akarták ténylegesen kirabolni a Bűntornyot.

A könyv első fele kevésbé volt emlékezetes: többé-kevésbé ugyanaz a játszma a gazdagok és hatalmasok ellen, mint Camorrban. A fele előtt nem sokkal azonban belép Tal Verrar arkhónja, és alaposan felforgatja a két Úri Csirkefogó terveit. Egy gyors tengerészeti gyorstalpaló után (mindig legyen macska és nő a fedélzeten például) elküldi őket a Bronztengerre, hogy hajtsák végre nagyravágyó tervét, ami által némiképp fényezheti magát és több hatalomra tehet szert. A tervek azonban csak a Szupercsapatban válnak be mindig, Locke és Jean nagyobb pácba kerül, mint szerették volna, és végre elindul az igazán érdekes része a könyvnek, a kalózkodás (még jobban felértékelte a könyvet a szememben az, hogy szombat este megnéztük a Karib-tenger lúzereinek kalózainak ötödik részét, ami finoman szólva már annál is rosszabb volt, hogy kínunkban nevessünk rajta. Hol van ilyenkor egy Scipio, hogy porig rombolja a Disney-t, és sóval szórja be a helyét?).

Túl mélyen szerencsére nem megy bele Lynch abba, mi micsoda egy vitorláson, úgyhogy elég azt a pár fogalmat megjegyezni, amit a kiképzés során Locke és Jean is kénytelen. A kalózkapitányok és legénységük úgyis elviszi a hátán a sztorit, az meg szinte már csak ráadás, hogy Locke végül megtalálja a megoldást szinte minden problémájára, és ki tud mászni a szennyből amibe lökték, a maga lehengerlően szórakoztató módján. Úgy tűnik tehát, hogy nem volt elég a Tal Verrarig vezető út, hogy Locke kiheverje a Camorrban elszenvedett veszteségeket, szinte csak a könyv legvégére kapjuk vissza azt a pimasz, zseniális tolvajt, akit az első részben megszerettünk.

Egy valamit nem bánnék, ha rövidebb lenne kicsit a következő könyv, de az angol kiadás oldalszáma alapján ez csak egy szép álom.

>!
marcipáncica P
Scott Lynch: A karmazsin lobogó

Amikor réges-régen (annyira nem, csak 4 éve, bár egy örökkévalóságnak tűnik) befejeztem a Locke Lamora hazugságait, borzasztóan vágytam a folytatásra, imádtam azt a könyvet. Valahol elvesztem félúton, és sosem szereztem be angolul a folytatást, viszont annál nagyobb volt az örömöm, hogy végre magyarul is megérkezett. Kicsit tartottam is tőle, hogy felér-e az évek alatt felgyülemlett elvárásaimnak A karmazsin lobogó, de szerencsére már az első 50 oldal elolvasása megnyugtatott, a színvonal változatlan, az Úri csirkefogó kalandjai pedig újfent maximális sebességen pörögnek.
Locke és Jean maguk mögött hagyták Camorrát, és nem csak a várost, hanem az ott átélt tragédiák emlékét is igyekeznek minél inkább elfelejteni. Az új helyszín, Tal Verrar üdítő kontrasztja az előző regény helyszínének, a virágzó és gazdag művészeti és kereskedelmi központ rengeteg teret ad Lynch számára, hogy eszméletlenül agyafúrt átveréseket/rablásokat agyaljon ki, ezzel kalamajkák özönvizét engedve szereplőire. Nagyon élveztem, hogy bármikor, amikor azt hittem, már követni tudom Lynch nyakatekert gondolatmenetét, mindig újabb csavart vetett be, mégsem éreztem egy percig sem azt, hogy hülyének nézne, nagyon szépen, logikusan építgette fel ezt a baromi komplex, éveken átívelő szélhámosságot. Az információkat apránként, okosan elrejtve, részletekben tárja fel, és sokszor csak fejezetekkel később kezd felderengeni a kép – Lynch megtiszteli az olvasót azzal, hogy gondolkodó, értelmes személynek gondolja, akit bátran invitál erre a sokrétű utazásra, az olvasó pedig hálás, és könnyedén engedi magát vezetni.
Ezt a bonyolult ördögi tervet tetőzik Lynch élénk, gazdag leírásai, remek párbeszédei, és a zseniális szereplőgárda. Bátran és ügyesen játszik a sztereotípiákkal, a mellékszereplők is színes, változatos karakterek, a főszereplők és a fontosabb új arcok pedig kellő mélységet kaptak. Nem csak a cselekmény apró összetevőibe fektetett energiát, hanem a felvonultatott rengeteg szereplő megalkotásába is, akik megismerésének kulcsa ismét a részletekben rejlik. Nem meglepő, hogy Locke és Jean párosának dinamikája továbbra is tökéletesen működik, kettejük karaktere folyamatos fejlődésben és változásban van, a cselekmény súlya erősen hat rájuk. Ami viszont már kellemes meglepetés volt, az az, hogy hasonlóan nagy figyelmet fordított a további szereplőkre is, akiknek személyisége élesen elkülönül egymástól, és folyamatos mozgásban tartják a történetet.
Lynch stílusára sem lehet panaszom, jól ír, élvezetesen vezeti a szálakat, jól bánik mind a helyszínekkel, mind a szereplőkkel. Kellően keveredik az akció és a karakterfejlődés, teret enged a humor mellett a sötétebb, drámaibb pillanatoknak is, amik mind nagyon jól működtek.
A lényeget majdnem elfelejtettem, hát a tengert. A kalózokat. Az új kalandokat. Kezdetben kicsit tartottam tőle, hogy Lynch milyen módon tereli a történetet ebbe az irányba, de bátran állítom, remekül oldotta meg a problémát. Nem csak ez az új felállás, az egyszerre végtelen távlatokat megnyitó, mégis nagyon kötött helyszín adtak egy erős löketet a történetnek, hanem a kalózcsapatokkal behozott szereplők is príma lehetőségeket hoztak magukat, amiket Lynch szerencsére bátran ki is használt.
Remek stílus, élő, dinamikus karakterek, hosszúsága ellenére is végig izgalmas és jól ütemezett történet, váratlan fordulatokkal, és a szórakoztató humorral. Kívánni nem lehet többet, hacsak nem a folytatás mihamarabbi magyar megjelenését.

>!
mezei P
Scott Lynch: A karmazsin lobogó

Huhh…
Egy grimdark, amit egy kölyök macska ment meg…

Ha rövid és pozitív, csak a jókat kiemelő akarok lenni, akkor egy csillag Locke és Jean barátságára, egy csillag a szellemes párbeszédekre (nagyon kevés volt belőlük, sokkal több kellett volna), és fél csillag Felségért, a kölyök macskáért.

Most jön a hosszabb, kritikusabb verzió.

Nagyon ritkán pontozok le könyveket. Ha nem tetszik valami, elsősorban magamban keresem a hibát, ebben profi vagyok. A hibáim természetesen most is megvannak, no de a könyvnek is. Számos.

1. Ez a könyv nem szólt semmiről, nem volt története. Volt egy kiindulópont, és aztán…. aztán elsodródott, messze-messze, és teljesen máshol kötött ki, mint ahol kellett volna. (Hogy stílszerű legyek.)

2. Ha mégiscsak létezett a főszál, teljesen elveszett a sok lényegtelen, és érdemtelenül hangsúlyozott jelenet között. Számomra erőltetett volt sok konfliktus, érthetetlen és sok esetben hiteltelen volt több szereplő motivációja, cselekedete.

3. Míg az az első kötetben – amely nem mellesleg nagyon tetszett – érthető és élvezhető, no meg indokolt is volt a két idősík, a jelen és múlt történéseinek váltakozása, addig itt zavaró, és teljesen felesleges volt időnként 2 évre visszamenni az időben. Lehetett volna simán ott folytatni, ahol az első rész abbamaradt. Megakasztotta az egyébként is lassan döcögő történetet.

4. Ami a legfájdalmasabb: a két főszereplő bénázása. Úri Csirkefogók? Camorr Tövise? Mire? Még az első részben felfogtam, hogy egy megkötő varázslatával szemben szinte lehetetlen volt cselekedni, és mégis, ha iszonyú veszteségek árán is, de győztek. Ha a túlélést győzelemnek vehetjük. De itt…..??? A csaknem 800 oldalon talán csak 2-3 trükk jött be. Locke és Jean csak pattogtak, mint egy pingpong labda a többi szereplő csapásai között. Fájó kimondani, de igazi lúzerek voltak.

5. Szerintem borzasztóan túlírt volt, rengeteg fölösleges részlettel. Körülbelül a 450. oldalnál tartottam, túl unalmasabbnál unalmasabb részeken, amikor elhatároztam, hogy márpedig én 1, azaz egy csillagot fogok adni erre a könyvre, annyira frusztrált, hogy semmi lényeges nem történt. És csak akkor indultak be igazán az események. Megjelent egy macska.

Felettébb kiábrándító volt az első rész után.

>!
Dávidmoly
Scott Lynch: A karmazsin lobogó

– Maga úgy beszél, ahogy a kártyával trükközik, Kosta úr. Túlságosan is nyájasan. Attól tartok, a szavaival még a kezénél is ügyesebben rejt el dolgokat.
*
– Tudod, Locke – kezdte Jean könnyed, csevegő hangon –, szeretem azt gondolni, hogy egyes tolvajok mindig tökéletesen hétköznapi, egyáltalán nem bonyolult kalandokban vesznek részt. Valamikor megkereshetnénk őket, és megkérdezhetnénk, mi a titkuk.
*
– Komoly problémánk van.
– Igazán? Nekünk? Problémánk? Vajon mire gondolsz?
*
– Ó! – sóhajtott Jean. – Milyen tudálékos kis rohadék vagy.
– Ami azt illeti, mindhárom igaz rám.
*
Valami hülye barom miért gondolta mindig, hogy büntetlenül keresztbe tehet egy camorrinak?

Úgy hiszem, az mindenképpen jó jel, ha egy könyvet befejezve rögtön olvasni akarod a következő részt is. Szóval, kedves @DeltaVision, mikorra is várható a Tolvajok köztársasága?
Camorr Tövise ezúttal a Tal Verrar nevű városállam (cseppet sem) békés életét készül még érdekesebbé tenni hű barátja, Jean Tannen társaságában, amikor ismét beavatkozik egy harmadik fél a kis játszmába, hogy kényszerpályára terelje kedvenc tolvajom életét. Kaszinótulajdonosok, katonák, kalózok, kémek és orgyilkosok között, és egyéb veszélyes vizeken manőverezve Locke és Jean nem csak az évszázad rablását kell végrehajtani, de elkerülni a pengéket, méregpoharakat és a mélyben úszó, éhes és kíváncsi dolgokat.
Töredelmes vallomás: szeretem a szélhámosokat, szeretem a heist-történeteket, és szeretem, ahogy Scott Lynch ír. Sziporkázó és szellemes párbeszédek, könnyed és lendületes cselekményvezetés, széles ecsetvonásokkal végzett, élénk és izgalmas világépítés, érdekes karakterek, és egy korsónyi tömény őrület a főszerepelők személyében. Locke és Jean kapcsolata újabb mélységekkel bővült, remekül működik köztük a csapatdinamika. Persze messze nem hibátlan a mű (például nem sikerült teljesen harmonikussá tenni a két cselekményszál spoiler viszonyát), de engem a kisebb-nagyobb aránytalanságok dacára ez a rész is teljesen beszippantott és magával ragadott. Még, még, még!
A magyar kiadásra viszont ráfért még volna egy környi szöveggondozás spoiler, és bár érteni vélem az alternatív címadást, de azért remélem, hogy nem lesz belőle rendszer.
Összességében négy és háromnegyed vitorlázattal haladunk egy új helyre.

>!
Vác_nembéli_István_fia_istván
Scott Lynch: A karmazsin lobogó

Hosszabb volt mit az első rész.
Jobb volt mint az első rész.
miért is ?
Volt kalózkodás, volt sok átverés dupla átverés.
Volt árulás, harc és jó sok halál és szerencsére nem kímélték a „jó ” oldalt sem. igy lehet szurkolni vagy izgulni mindenkiért.
Várom a harmadik részt.

>!
monseigneur
Scott Lynch: A karmazsin lobogó

Az Úri csirkefogók második kötetében Scott Lynch terveinek megfelelően tovább szélesedik a világ, így az író újra csillogtathatja mesteri világépítö képességeit. A Tal Verrarba érkező Locke és Jean korábbi pályájuk romjain igyekeznek új életet kezdeni,ez viszont új célpontokat,és új zsákmányt kíván. Tal Verrar erre kitűnő terepet nyújt,hőseink hamarosan egy végtelenül bonyolult játszmába kezdenek,amire aztán újabbak akaszkodnak,és mindenki átver mindenkit,mindenki terveket sző,és mindenki feni késeit a majdani bosszúra. Az író olyan szakértelemmel dobálja ránk a fejezeteket,ahogy Lamora keveri a kártyát. Visszaemlékezések,előre utalások tűzdelik lépten nyomon a cselekményt,míg végül mi sem igazodunk ki Locke és Jean álnevei és hazugságai között. Ennek ellenére fél csillagnyi gyengeséget azért éreztem. A könyv középső felét kitöltő tengeri haramiáskodást én gyorsan eluntam,szinte könyörögtem,hogy menjenek már vissza a szárazföldre azt csinálni,amihez közük is van. Másrészt. Ok,hogy az arisztokraták itt vagy gonosz,sznob intrikusok,vagy balekek. Lánc nagy elmélete viszont több mint nem ok. Szerinte nekik tovább kell működniük,mert a gazdagoknak emlékezniük kell. Mert…miért is? Mire is? És mindenkinek? Ez nem erről szól,de csalódott lennék ha fantasy osztályharcra futna ki. Ezeknek ellenére,nagyon élveztem a könyvet. Az író az utólsó 80 oldalra sikeresen állítja fel a sakkfigurákat,a lezárás drámai lett,rengeteg minden nyer értelmet. Remélem mihamarabb kiadásra kerül a harmadik rész nálunk is.

>!
little_Annie_Mary
Scott Lynch: A karmazsin lobogó

Mielőtt bővebben kifejteném mennyire tetszett (spoiler: NAGYON!), kötelességem leszögezni, és ezt a későbbi, teljes értékelés elején is örökre jelezni: NEM írható a könyv számlájára, hogy több hónapon át olvastam. (A szorgalmi időszak a felelős a lassú haladásért.) Ironikus módon azonban, több évet vártam a könyv magyar nyelvű folytatására, fogcsikorgatva, és aztán saját magam száműztem a félévem érdekében az életemből.
Azonban, mivel ahhoz, hogy az élményt megfelelően szavakba önthessem, el kell még telnie néhány napnak, így addig is maradjon ez a kis mentegetőzés és ajánlás itt: kezdjetek bele Ti is a sorozatba, olvassátok el bátran, nem bánjátok meg! :)


Népszerű idézetek

>!
Rodwin

– Szerintem a kalózkodás egy kicsit olyan, mint az ivás – mondta
Jean. – Egész este folytatni akarod, de másnap megfizetsz érte.

667. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jean Tannen
>!
Rodwin

– (..). Épp elég rossz, hogy a fedélzeten egyetlen asszony se lesz,
amíg a Szellemviharra nem érünk, de ha a macskák is hiányoznának,
az egyenesen borzasztó lenne.

385. oldal

>!
Cardamon

Az istenekre, ne szakíts félbe, amikor rám jön a dicsőséges önkritika!

120. oldal, 2.fejezet - Visszaemlékezés (Delta Vision, 2018)

>!
Dávidmoly

– Caldris uram, aludtál tegnap este?
– Furcsamód nem tudtam, kapitány.
– Valamikor pihenned kell.
– Persze, a hajóknak pedig általában a hullámok fölött kell maradnia, vagy legalábbis ezt szokták javasolni.

389. oldal, Hét: Horgonyt fel!

>!
Dávidmoly

– Természetesen felkészültünk – mondta –, hogy sorsunkat olyan hősies közönnyel fogadjuk, amit még a történészek és a költők is méltán emlegetnek majd.

16. oldal, Egy: Kis játszmák

>!
Dávidmoly

– A holnap estét javaslod majd, mi?
– Felkeltettük az érdeklődését. Addig sújtsunk le, amíg még izzik a penge.
– Gyanítom, hogy az az ital vakmerővé tett.
– Az ital viccessé; vakmerővé az istenek tettek.

37. oldal, Egy: Kis játszmák

>!
miaow P

– Ravelle! Tudom, hogy odabent vagy, és tudom, hogy hallasz!
Locke a kabinajtóhoz lépett, és kikiabált:
– Lenyűgözően okos vagy, Jabril! Csalhatatlan ösztönnel addig a kabinig követted a nyomaimat, ahol egész este rohadt mélyen és mozdulatlanul aludtam. Ki adta a tippet?

407. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Locke Lamora
>!
Cardamon

Ha játszanod kell, már a legelején dönts el három dolgot: a játék szabályait, a téteket és azt, hogy mikor szállsz ki.

(kínai közmondás)

13. oldal, I. könyv - Kártyák a kézben (Delta Vision, 2018)

>!
miaow P

– Idekint a múlttal kereskedni szokás. Néha csak ezzel lehet.
– Titokzatos.
– Logikus.
– Egy keveset már tudsz rólam.
– És így becsületes, mi? Az a helyzet, hogy én tiszt vagyok, te pedig egy veszélyes idegen.
– Ígéretes helyzet.
– Én is így gondoltam.

459. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Ezri Delmastro · Jean Tannen

Hasonló könyvek címkék alapján

Michael J. Sullivan: A Smaragdvihar
Jennifer A. Nielsen: The Runaway King – A szökött király
George R. R. Martin: Kardok vihara
Joe Abercrombie: Miután felkötötték őket
Mark Lawrence: A Széthullott Birodalom
Raoul Renier: A kívülálló
Glen Cook: A Fekete Sereg
Ed McDonald: Éjszárny
Seth Dickinson: Kormorán Baru, az áruló
Robert Jackson Bennett: Csodák városa