Tünemény
Szemed kékje oly mély s tiszta,
Akár a Jón tenger a nap derekán,
Ízed mint vad erdőben szüretelt
Szőlő s málna a nyári zápor után
Mozdulataid, mint ahogy gyöngéd szellő
Táncoltatja a pipacsot, hullámzik a mező,
Meg-meg rezzenti törékeny szárát,
S a naptól izzó, vöröslő bársony szirmát
Hangod méz, mely a meleg teában olvad,
Nevetésed örömzene a tábortűznél,
Csönded végtelen éjszakai égbolt, amire
Örök igazságokat csillagfényként fűztél
Az az illat vagy, amit a gyöngyvirág áraszt
Mielőtt lemegy a nap a diófa alatt békésen,
Kecses, akár a sárguló, meghajolt kalász,
Lágy s puha, mint az első hópihe a Kékesen
De a víz kifolyik a markomból ujjaim közt,
Ha leszakítom, elhervad a virág,
S különben is, mily szegény lenne tengerek
Pipacsok és kalászok nélkül e világ
De sem a csillagfényes fekete eget, sem a
Tábortüzet nem vihetem haza, haldokolna
A hópihe a bőröm melegén s elillan,
Csak azért hogy az enyém legyen, önzőség volna
Minden vagy és lehetsz, de az enyém nem,
Hisz a vázába zárt virág sem őrzi meg a szépséget,
Megcsodállak hát, majd elengedlek, s remélem
Te is olyannak látod majd magad ahogy én téged
99. oldal - IV.fejezet-Vallomás (Papirusz Book 2020)