Pókfonálon (Történetek útközben) 50 csillagozás

Schäffer Erzsébet: Pókfonálon

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Egy leselkedő kislány, egy utazóvekker kalandja, egy nagybácsi, aki soha nem ül le, egy pipa és a hozzá tartozó nagyapa, hét szál dália vándorlása egy kiskertből – és mellettük az emberek. Akik arra vágynak, hogy megéljék a pillanatokat, s akkor majd övék lesz a pillanatok szövetéből szőtt végtelen takaró, az idő. Ami nem más, mint az életünk.
Schäffer Erzsébet makacs következetességgel, az írásaiból ismert csendes erővel gyűjti és veti papírra történeteit, melyek most is a bizalomról szólnak, arról, hogy az élet társasjátékát a legsikeresebben nyitott lélekkel lehet játszani. Akkor is, ha nem dobunk mindig hatost.

Eredeti megjelenés éve: 2009

>!
Sanoma, Budapest, 2012
222 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639710627
>!
Sanoma, Budapest, 2009
222 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639710627
>!
Central Médiacsoport, Budapest, 2009
224 oldal · ISBN: 9786155008313

Enciklopédia 4


Kedvencelte 10

Most olvassa 4

Várólistára tette 21

Kívánságlistára tette 22


Kiemelt értékelések

_Andrea_ P>!
Schäffer Erzsébet: Pókfonálon

Csendes-nyugalmas kötet. Érzelmek és semmiségek, találkozások-élethelyzetek emlékei. Állítmány nélkül.
Mindjárt a kötet nyitásához választott idézet elgondolkoztatott: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk." Simone Weil-től. Oximoron. Mindig arra vágyunk, ami még nem a miénk. De mégis igaz ez, különösen ma – értékelnünk kell azt, amink van, hiszen a világ szerencsésebbik feléhez tartozunk, még ha ezt nem is mindig vesszük észre. És milyen könnyen eltereli erről a figyelmünket a rengeteg információ, reklám, annyi minden verseng a figyelmünkért; az apró hétköznapi bosszúságok, a rossz utak, a korrupt hétköznapok miatt. Még sorolhatnám. Úgy lehet ezt a könyvet olvasni, ha mindennek hátat fordítasz és bezárkózol a világába – ez a bezárás pedig kinyit egy másik, élhetőbb világot.
Egy kis szösszenet fogott meg benne igazán, a Kuglóf című. Ez egy halkszavú, lírai és finom írás – egy egészen különlegesen felépített, nagyívű metaforával. Igazi nőirodalom, mégha a modern feminizmus számára ezt kimondani már sértő is lenne. spoiler
Illatok és ízek kavarognak benne, igazi cselekménye nincs – mégis annyi mindent elmond erről a kapcsolatról, és a női lélek viszonylatairól.
A történetünk mindösszesen: a női elbeszélő hétköznap reggel kuglófot süt a szerelmének, gondoskodása jeléül – valami belülről feszíti, és nem tudja kimondani. Ha ezt így leírom, egészen banálisnak tűnik. Ha olvasom a szöveget és hagyom, hogy hasson rám – értem és érzem – és szép. Megismerem ezt az állapotot, amikor az érzések érthetetlenül áramlanak. Amikor az érzékeink élesek és minden apró rezdülést észreveszünk, mindenféle apróságnak jelentősége van. Amikor arra figyelsz, amit csinálsz, és ez a tény meditatívvá teszi az adott tevékenységet, legyen az főzés akár, vagy bármi más.

Ibanez P>!
Schäffer Erzsébet: Pókfonálon

"Semmi nem történik?
A legfontosabb történik ilyenkor.
A lélek exponál. Finom lemezén örökre ott marad minden. Ott marad a pillanat, és benne porcfű, gyík, kavics, hangok, ízek, illatok, érzések."

Elolvastam az értékeléseket is és @Tintapatrónus nagyon jól megfogalmazta azt, amit én is érzek minden egyes Schäffer Erzsébet kötet kapcsán: annyira jó belemerülni ezekbe a pillanatokba, de furamód tényleg nem emlékszik később vissza az ember a történetekre (talán egy-kettőt tudnék felidézni az általam olvasott kötetekből, mint például az árvalányhajmezőt vagy a villamosmegállóban a székekre leülő embereket :-D). Mégis az érzet az megmarad az emberben, a jóleső boldogság, elégedettség -érzet, benne egy csipetnyi kalanddal, a lábak sajgása, hiszen annyi de annyi történetben vándorol-kóricál valahol a főhős. Azt hiszem, Schäffer Erzsébetnek kellene végigjárnia a Caminót és írnia róla egy könyvet :-D Ő meg tudná fogni a lényegét annak az útnak, sokkal mélyebbre lát, egy-egy pillanatból ki tudja fejezni annak lényegét. Hogy a történetek java ismerős, hisz velünk is megesett, mi is láttunk ilyet? Igen, bizony és Erzsi hozta el a lehetőségét, hogy újra felidézzük annak minden szagát-ízét-érzését.

"Ballagok a pusztán. Minden, ami tegnap volt, emlék már. Ott ül az ember agyában, ott fészkel a szívében. Ott ül, nem enged. Hűségre kötelez. Ideköt még jobban, idecsomóz… A helyhez, a földhöz. Idevaló emberekhez…
Köszönöm, hogy így vagyok, megkötözve."

Tintapatrónus P>!
Schäffer Erzsébet: Pókfonálon

Amikor az ember Schäffer Erzsébet történeteit olvassa, pontosa az történik vele – feltéve, hogy nyitott az ilyesmire – amit a könyv soraiban olvashattunk: “a lélek exponál”. Talán soha nem fogok tudni elmesélni egyetlen egyet sem a történetei közül, talán később már nem fognak eszembe jutni az írónő szavai az öreg utazó vekkerről, a simmeringi szerelemről, a dáliákat csokorba szedő idős néniről vagy Arzénról és arról az úrról, aki egy gesztenyét ajándékozott a villamoson, mert ő “már örült neki”. Most éppen egy másik könyvét olvasom, amiben szintén sorakoznak az élet-képek, úgyhogy nagy valószínűséggel később már azt se fogom tudni, melyik történet melyik kötetben volt. De nem is ez a fontos. Sőt: ez egyáltalán nem fontos. Ami számít és ami mindig megmarad: az érzés. Hogy milyen jó volt őt olvasni, mennyire úgy éreztem, a világban mindennek megvan a helye és értelme, a legjelentéktelenebbnek tűnő eseményeknek is…jó volt olvasni emberekről, akik önzetlen apró gesztusokat tesznek, melyeknek nem is sejtik horderejét… jó volt olvasni gyerekkori emlékekről, melyeken elnosztalgiázhattam a saját gyerekkoromról… jó volt olvasni tájakról, szomorú, síró, rideg helyekről, ahol az emberi lét, egy szó, egy mesélés, egy váratlanul jött segítség lelki meleget és nyugalmat hoz, és ahol a szem egy idő után már csak a reményt érzékeli – olyan szépen és meghatóan ír például az áradások által tönkretett földekről, hogy szinte érezni a a természet fájdalmát és segélyhívását. És ami még annál is fontosabb, hogy a leírtak olyan sok fajta érzést ébresztettek bennem, talán az a felismerés, amit most már nem szeretnék soha elengedni vagy véletlenül elhagyni gondolataim valamely rejtett zugában, hogy a hétköznapok soha nem szürkék! Csak ha nem rikítóan színesek, akkor nem vesszük észre őket. Nem vesszük észre a saját életünket, pedig mindenki tart valamerre, és ezért mindenkinek vannak történetei a saját útja közben…

Ma szólt a zene a szobában…’30-as évek zenéje, nagyon hasonló ahhoz, amire az Angol beteg című filmben táncolnak…Hát táncoltam a férjemmel. Csak úgy, mert szólt a zene. És így most már meg is őriztem a különleges pillanatot. Ez nem egy akármilyen szombat volt…

medizonka>!
Schäffer Erzsébet: Pókfonálon

Szívmelengető családi kép a borítón, belül pedig csupa – csupa tökéletes, csodálatos, elragadó, megható történetek, szépségesen, igényesen megfogalmazva. Nem ismerem az életét, életrajzát, de hihetetlen dolgokat élhetett meg vagy hihetetlen embereket ismerhetett meg és meg van hozzá mindenféle irodalmi kelléktára, hogy azt elénk tárja. Higgadt, nyugodt, ízlésesen közölni vágyás hatja át minden sorát. Nem szeretne kiemelni, fölébe emelni senkit sem a másiknak, egyszerűen csak az élet sűrűjéből kiragadott pillanatokat kíván kimerevíteni az irodalom színpadán. Olyan igazi mi is lehetnénk, velünk is megtörténhetne történeteket sorakoztat fel… csak úgy útközben. Azért nekem mégis akadt egy kedvencem, az a történet, az, ahol két gimnazista lány egy Csokonai verset tanul a héven. Egyszerű, hétköznapi jelent is lehetne, de ahogy ő megírja örökre beégeti a retinánkba és irodalmivá teszi. Már csak azt sajnálhatjuk, hogy sokan, de még mindig kevesen ismerik az írásait, illetve azok szépségét, hatását. Mert ezek a kis történetek gyógyírként hatnak a a léleknek.

janeeyre>!
Schäffer Erzsébet: Pókfonálon

„Meg kell tanulnunk vágyakozni az után,ami a miénk.” , idézi a szerző írásai előtt Simone Weil szavait.
Régóta olvasom ezeket a történeteket.Sosem egyhuzamban,inkább apránként,tallózgatva.
Amikor kell a csend,a béke,a békesség érzése.
Még sosem kellett ennyire,mint most…
Vágyakozni az után,ami a miénk? Ezt igazából sosem értettem. Mert hát mi is volt az enyém ,úgy istenigazából,teljes egészében? Mi volt csak az enyém? Tárgyak? Emberek? Gondolatok? Érzések?Történetek?
Nem véletlen most,hogy megint Őt olvasom.Talán,mert végre megértettem,mit akar Schaffer Erzsébet Simon Weil gondolatával mondani.
Mert már van valamim…,valamim,amit megtaláltam én is így az Út közében…,és bizony,vágyakozom is.Nagyon.

9 hozzászólás
Baba082>!
Schäffer Erzsébet: Pókfonálon

" Ott voltam én is, a hallgatózó idegen
És hirtelen ismerős lett minden, és mindenki
A végtelent éreztem, mint kislány koromban.
Az egyszer volt élet örömét és bizonyosságát, ami megismételhetetlen csoda, éppen ezért soha, de soha nem múlik "
Hát ilyen ez a könyv, ahogy kislány korától végig tapogatózunk, csak egészen lágyan érintve Schäffer Erzsébet kuszának tűnő, de mértani pontosságú életének Pókfonalán.
Olvasd el, hagyd, hogy elvigyen meséivel oda, ahol sose jártál, de mégis jelen voltál mindig is.

Miamona>!
Schäffer Erzsébet: Pókfonálon

Schäffer Erzsébet olyan fiókokat nyitogat bennem, melyeknek létezéséről sem tudtam. Bármit olvasok tőle, én már elfogult vagyok, és cseppet sem bánom! Nincs olyan története, amivel így vagy úgy meg ne fogna. Nagyon örülök, hogy rátaláltam, és nem is eresztem el soha! És mióta tudom, hogy amit és főleg ahogy ír, az valóban ő maga, mert az életben is pont ilyen, ilyen nyílt, önzetlen, szerény, csupaszív, csupalélek, azóta még nagyobb meghittségben olvasom szavait.

blankaveronika IP>!
Schäffer Erzsébet: Pókfonálon

Imádom ezt a könyvet! Teli van emlékkel, élettel. Olyan Feketeistvános, ami nálam nagy szó. Bármi bajom lesz, ezt fogom elővenni.

HA86>!
Schäffer Erzsébet: Pókfonálon

Masni – ez a címe a kötet egyik novellájának, melyben az írónő elmeséli, hogy második osztályos korában szanatóriumba került több száz kilométerre az otthonától, fél évre. A szanatórium szigorú szabályai értelmében, ez idő alatt nem találkozhatott a szüleivel, és levelezni sem levelezhetett velük… Ennyi.
Ám hiába nyúlfarknyi, mégis megfogott a történet és közelinek érzem, pedig soha nem jártam szanatóriumban, és soha nem töltöttem fél évet távol a szüleimtől, a kapcsolattartás lehetőségétől megfosztva. Van viszont egy „boldogtalan gyerek”-énem, amelyik fogékony az ilyenfajta, romantikus történetekre, és ha a valóságban nem is, rémálmaimban nyilvánvalóan átéltem már hasonlót…
Ahogyan valamilyen formában a többi történet egyik-másik eleme is felbukkant már az életemben, így értem és megértem mindet – annak ellenére, hogy maguk a történetek nem az én világomban játszódnak. Az én világomban ugyanis nem utazunk autóstoppal; nem sétálgatunk éjszaka egyedül idegen faluban; nem késsük le a leges-legeslegutolsó buszt; nem olvassuk önszántunkból A kőszívű ember fiait (elnézést a Jókai-rajongóktól) és hasonló szörnyűségek… :)

Norci P>!
Schäffer Erzsébet: Pókfonálon

Befogadtam ezt a könyvet…
Szépséghibás állítólag, nekem azért mégis kellett, gondoltam jó helye lesz itt nálam, a könyvespolcon. Befogadta a szívem is ezt a könyvet, a történeteket útközben, meg nemútközben, bárhol… Schäffer simogat a szavaival, kellemesen hömpölygő, olyan egészen emberi. Egy-egy 3-4 oldalas morzsa, és annyi minden benne van mégis. Azt kell tőle éreznem, hogy szeretném nyári estéken egy pohár bor mellett hallgatni, ahogy mesél, lányokról és fiúkról, nőkről és férfiakról, nénikről és bácsikról, érzésekről, színekről, illatokról, ízekről, a szívről és a lélekről, igazából mindegy is, csak meséljen.
És azt hiszem befogadok majd még tőle egy-két, vagy talán sok könyvet, jó helyük lesz itt nálam, a szívemben és a könyvespolcon.


Népszerű idézetek

Miamona>!

Régen élt tanítóm hangját hallottam: ne félj, ne légy óvatos, sebezd meg magad a másik emberrel. Szeresd…

118. oldal

janeeyre>!

Így volt. Várakoztunk. S a várakozás tisztára söpörte a lelkeket. Mert az ember a várakozásban figyelni kezd. Elcsöndesedik. Más lesz a fontos, vagy más is fontos lesz számára. Valahogy úgy, amikor egy kisbaba készülődik. Ott legbelül. Kell a körülötte élőknek az a kilenc hónap. Kell, hogy megszülessen a vágy, a kíváncsiság, a feltétlen odaadás az után a kis jövevény után. Kell a megszentelt idő. És a várakozás ideje, a vágyakozás percei, ha nem is tudunk róla, megszentelt percek.

1 hozzászólás
Miamona>!

Olyan a szeme… Az ilyen szemű emberekre bízza rá az ember az életét.

68. oldal (Mese hét szál dáliáról)

janeeyre>!

Valami történik az emberrel, amikor valakire vagy valamire vár. Ebben az „azonnal mindent akarok” korban szinte illetlen mondani, hogy én úton lenni például, lassú vonatokon, sokáig szeretek. Talán, mert már tudom, a megérkezéshez idő kell.

Grészilú_Fríbus>!

Azon a nyáron kisöccse született, Dani. Amikor hazahozták a kórházból, Lili azt kérte, először hadd beszéljen vele ő. Kettesben. Bevitték az ötnapos Danit a szobába, letették egy öblös fotelbe.
Ekkor Lili odament hozzá, körbenézett, hogy valóban egyedül vannak-e, a füléhez hajolt és ezt mondta:
– Súgd meg nekem, milyen a Jóisten…Elfelejtettem…

134. oldal Súgd meg...

Miamona>!

Az utazásnak és a történeteknek soha nincs vége…

92. oldal

Miamona>!

Semmi nem történik?
A legfontosabb történik ilyenkor.
A lélek exponál. Finom lemezén örökre ott marad minden.

23. oldal (Füvön járó)

Tintapatrónus P>!

Akik sejtenek valami a hétköznapok ünnepéről, Ég és Föld ajándékáról, azokat a lugasban találod. Melléjük ülsz. Dió és mandula van a tányéron, a kosárban hamvas szilva, pirosló jonatán és sárga batul, gyöngyszínű muskotályszőlő a koraiból, és banánszínű vajkörte. Ha beleharapsz, édes lé csordul a szájad szélén, s ekkor a hófehér virágra gondolsz, ami nem is olyan régen a körtét álmodta… Megtörlöd a szád, tavalyi borral koccintasz. És hálát érzel, végtelen hálát mindezekért…

71. oldal

Miamona>!

A végtelent éreztem, mint kislány koromban. Az egyszer volt élet örömét és bizonyosságát, ami megismételhetetlen csoda, éppen ezért soha, de soha el nem múlik…

75. oldal (A rezi Mama babája)

_Andrea_ P>!

Míg a nyers tészta kitöltötte a formát, s ő kotorta, kavarta a tál alját, régtől megszokott mozdulatokkal, hogy semmi veszendőbe ne menjen, az éjszakára gondolt. Arra a pillanatra, amikor akarata ellenére, mégis odabújt oldalán az ismerős helyre, megtalálta a váll várakozó gödrét, a mellkashoz simította az arcát, lefogta a kereső kezet. Csitította volna a suttogást, betakarta volna a száját, kérte volna, hogy hallgasson, maga sem értette, mindezt miért.
Vágyakkal kevert érzések kavarogtak benne, most azonnal tetten érhető és soha máskor tetten nem érhető gondolatok. Adni és feloldódni, ölelni és szabadulni, jelen lenni és messzire futni, kérni és szótlanul várni, megnyílni, mint a ligetszépe melegsárga szirma és becsukódva maradni, ahogy a hajnalka virága őrzi összetekeredve a titkát.
Miféle újra és újra termelődő titkok kelnek benne. Honnan jönnek és hogy férnek el az egymásnak ellentmondó érzések és gondolatok. Amelyek – milyen öntudatlan történés ez az emberben – testi erejét is életre hívják. Hisz feszül a combja, keményen szorít a karja, simogató ujjai már lágyak, de válla, nyaka fáj, ellenáll, nem engedi készenlétben várakozó izmait elernyedni. Nem ért semmit.
Nem vette észre azt sem, mikor felejtette el ellenőrizni magát, mikor süllyedt öntudata mélyére minden kérdés és kétely, ellentét és összefonódás. Odalent lágy meleg volt, puha biztonság, selymes tapintású, hűvösen izzó forróság.
A sütő már melegedett. Kezében üres volt a tál, a formában elhelyezkedett, belenyomult a mintázatba az illatos tészta. Nem tudta megállni, belemerítette az ujját az édes lágyságba és bekapta. Gyerekkorának titkon várt élvezete volt a nyalakodás, ha segített süteményt kavarni, a tál alján maradt finomság az övé volt.

177. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Nádas Péter: Talált cetli
Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban
Tóth Ágnes: Kocsmamesék
Jávori István: Változástenger
Keresztury Tibor: A vaddisznó rokona
Illés Endre: Méhrajzás
Keresztury Tibor: Bejárat a semmibe
Békés Pál: Csikágó
Bächer Iván: Emberevő
Bächer Iván: Az elhagyott falu