A ​temesvári lány 92% 81 csillagozás

Naná, hogy megint bőgök.
Mondtam már, hogy mennyire nagyon szeretem Schäffer Erzsébet írásait? *-*

A naplószerű felépítése néha kizökkentett.
A történetek szépek, őszinte íràs.
Próbàltam keménynek maradni olvasás közben, de azért szipogtam nèha..
Valószínűleg újraolvasom majd, mert most nem írtam ki nagyon fontos gondolatokat.

Megható. Nagyon. Még annál is jobban. Gyakorlatilag végig sírtam. Mindig ódzkodtam az írónőtől. Nem volt szimpatikus a kócos haja, a rettentő barna bőre. És mindig ez a Simone Weil gondolat: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk…” Visszavonok minden ellenérzést, mély tiszteletem irányába, megígérve, hogy keresni fogom a könyveit. Ez az írása remélem erőt ad majd, és segít nekem megélni azt, ami drága szüleimmel kapcsolatban várható. Köszönöm Erzsébet.

Ami belül írva volt, azt kívülre írta.
Szépre gondolta át bánatát.
Magának.
Nekünk.

Hányszor gépeltem a diagnózislista tetejére az ischémiás eredetű szívelégtelenséget! Jöttek felvizesedve, légszomjjal a betegek, és mi tudtuk, a légszomjat és fájdalmat minden körülmények között sürgősen enyhíteni kell. De mi lesz ezekkel a betegekkel, ha többé-kevésbé stabilan hazamennek? Nekem pár napos ismeretség, nekik egy hosszú út, amely során mindegyre valamiről le kell mondani. De nem kell ehhez betegség feltétlenül, elég a magától lassan történő öregedés.
Mérhetetlen szeretet, alázat és önreflexió cseng ki az írásból. Melyikünk végezte volna jobban az ápolás 24 órás, véget nem érő off szolgálatát? Minden megbánás és önostorozás ellenére, azt gondolom, aki ilyen érzékenységgel, őszinteséggel tud írni erről, az a jobbnál is jobban végezte a dolgát. Mégis hiába minden elsajátított tudás, az ember a saját bőrén tanulja meg mindazt, amit egy ilyen élethelyzet hordoz. Az egyik legnehezebb feladat, az hiszem, jelen lenni a pillanatban értékelni azt, a görcsösség nélkül, hogy erre emlékezni kell, ha ő már nem lesz. Elfogadni, örülni neki, de nem szorongani azon, hogy még hány ilyen pillanat lesz.

Korábban is egy kihíváshoz választottam ezt a kötetét az írónőnek mint ahogy most is. Akkor miatta, most magam miatt. Visszagondoltam az akkori érzéseimre és páratlan pontossággal most is azt gondolom, érzem mint akkor…..
Sajnos már nem tudtam tőle megkérdezni mit is olvasna szívesen. Ezt sem!…és még annyi minden mást…. Lényegében azért választottam ezt a könyvet, mert édesanyám kedvenc lapjának egyik kedvenc újságírónője a szerző. Mellesleg, akit én is kedvelek az írásai miatt.
Tartalmát illetően nem teljesen erre számítottam, de mégis lenyűgözött az őszintesége, nemes egyszerűsége, megrendítően személyes hangvétele. Miközben megrendülten gondoltam arra, hogy ezek olyan nehéz évek, napok megtörve felemelő pillanatokkal, amin -sajnos-mindannyiunknak keresztül kell menni. Bár mennyire „tudatosan” tud rá készülni az ember, mégis amikor bekövetkezik kimondhatatlan fájdalom, üresség, tétlenség,tétova sehova nem tartozás, el nem mondott szavak nyomasztó súlya, kavargó gondolatok súlytalansága marad utána. Tudom… végigcsináltam! Kezdődik az újraértelmezés, helykeresés a világban, támaszok, tapogatópontok kialakítása….. védőháló nélkül. Nélküle…. mégis Vele. Hiszen a szívemben mindig itt lesz Velem! Köszönet az írónőnek, hogy volt mérhetetlen lelkiereje mindezt leírni ! A tavaszi napfényben áradó, madárcsicsergéstől mosolygós fa alá vittem vörös rózsát…NEKI…. a kedvencét !

Mint ahogy most is fogok vinni, bár hűvős, csípős szelek fújnak…. és maradt még néhány megválaszolatlan kérdés azóta is.

Úgy gondolom, hogy főleg nekünk, nőknek szükséges időnként ilyesmit is olvasni. Nagy többségünk előbb-utóbb kerülhet hasonló helyzetbe, lehet, hogy szüleink évekig tartó ápolása vár majd ránk is. Kell erőt meríteni, ahonnan csak lehet. Ebből a könyvből lehet. Emlékezni akarok majd rá a kellő időben. Nagyon tanulságos és nagyon emberi.

Ez nem olyan könyv, amit nyilvános helyen jó olvasni – gondoltam, amikor két óra közötti szünetben már másodszor gyűltek a könnyek a szemembe. Torokszorító olvasmány. Néha az volt az érzésem, hogy van nekem egyáltalán jogom ezt olvasni, a fényképek, minden, ez túl személyes. Mint beleolvasni egy idegen naplójába. Túltúltúl.

Nem is, hogy átértékeltem dolgokat. Csak elgondolkoztam. És talán, talán. […] Talán tényleg ’meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.’ Vagy csak észrevenni, hogy a miénk. És örülni neki. És itt nemcsak arra gondolok, hogy anyuval az élet. Az élet? Valahogy úgy. Tanulom. Jó, hogy vannak ilyen könyvek. Jó.

És az a kis rész Polz Alainnel, meghozta a kedvem, hogy olvassak tőle is. A Macskaregény után, amit félbehagytam, kicsit csalódott voltam, mert túl sok jót hallottam róla, és nagyon szerettem volna, hogy tetsszen nekem is.

Nagyon személyes hangvételű könyv arról a 3 évről, amit az írónő az édesanyja ápolásával töltött. Közbeiktatva emléktöredékek a gyermekkorból, fiatalkorból, rokonokról. Nagyon szerettem eddig is Schaffer Erzsébet írásait, de ez a könyv talán még közelebb hozta hozzám. A türelem, az elfogadás nehézsége, az édesanyjával való kapcsolata, a megkésett ölelések és puszik…. hát ez valami csodálatos. És vajon hányunknak vannak ilyen kallódó ölelései a levegőben, amelyek még nem érték el a szeretett Anyukánkat? Elgondolkodtató, inkább szemléletformáló kis könyv is egyben, melyet mindenkinek ajánlok elolvasásra!
Egyébként a gyengém: fényképek teszik még személyesebbé a kötetet… :)

Mélységesen emberi, emberségesen mély. Sírvaolvasós, tanulságos, sohanemkésős.