„Mert minden képben, minden megállított pillanatban, és minden elmesélt történetben ott kísért az idő. Ez az irgalmas, megfoghatatlan, elmaradhatatlan társ, amitől hányszor, de hányszor, szabadulni szeretnénk. Legalább megállítani. De nem lehet.”
Egyik utolsó olvasatlan Schaffer kötetem (két hangoskönyv és a legutóbb megjelent kötet van hátra), ami ismét nem okozott csalódást. Egy nagyszerű ötletre épül a kötet, a történetek nagy része ugyanis egy-egy fényképre épül. Van, hogy a fénykép „valós”, s a hozzá tartozó történet is, van, hogy a fotó csupán egy gyűjteményes darab, mégis az írónőben felidézett egy régi emléket, s össze tudta kapcsolni, avagy csupán egy fikciósabb történetet kerekített hozzá – mind kivétel nélkül tökéletesen sikerült és így a kötet is vegyes lett, hol egy picit életrajzi, mint az Évforduló vagy az Őszi málna, hol mások történetére épül, mint a pityergős Lidi húsvétja. A Fiú, kukoricamorzsolóval irigységet keltett bennem, sose volt ilyen morzsolónk, nekem gyerekként vörösre dörzsölte a kezem a kukorica, ahogy a két csövet egymásra téve dörzsöltük le a szemeket róla (de akkor is szép emlék maradt :-D).
„Mi emberek, manapság biztosat akarunk. Garanciát kapni. Mint a mosógépre. Nincs garancia. De ott szunnyadnak bennünk különleges tartalékok… Nem is tudunk róluk, akkor lepődünk meg, mire vagyunk képesek, ha valami vagy valaki előhívja. Soha nem gyanított, nem sejtett erők, érzések, képességek hívódnak elő, ha ajtót nyitsz.”
„Öleld te is őket, anyut is, aput is, a testvéredet is. Ahogy nem szoktátok. És amennyit csak bírod. Akárhányszor. Nem baj, ha neked kell kinyújtani a kezed. Semmi sem baj. És ne spórolj többé az idővel. Add számolatlanul. Én már tudom. Az odaadott idő a legnagyobb ajándékok egyike.”
Nagyon tetszett még A veder, A lélek éneke, a Hálókocsiban, a Piacról hazafelé, a Vigyél haza! Tényleg annyira más-más és mégis annyira hasonlóan gyönyörű minden történet, elringatnak és visszarepítenek mindannyiszor a saját gyerekkoromba és mindig elgondolkodtat, hogy tényleg mennyire rohanó életet élünk és mennyi minden mellett elszaladunk.
„…azt is tudom, hogy ha elmész a föld közeléből, már hiába térsz vissza, legfeljebb látogató leszel, soha többé nem vagy már igazán otthon. Se a padlós konyhában, ahová beitta magát a zsíros bablevesek, az aranykarikás lebbencsek, a foszlós fánkok, a fokhagymás disznósajtok ínycsiklandó, nehéz szaga. Se hátul az udvarban, ahol már nem találsz kazlakat, hogy bebújva keresd a tyúkok fészkét, s nem találod a meleg tojásokat sem, amiket legszívesebben a blúzodba rejtenél, amilyen finom meleget sugároznak. Nem leled meg már az istállót, hiába szaglászol a meleg estékben, és másutt húzódnak a mezsgyék az összeszántott határban, hiába keresed a dűlőutakat. Már nem tudom, hol olvastam: Az emberi kultúra ott kezdődött, amikor az ember elkezdte megművelni a földet. És ott ért véget, amikor elhagyta.”