A ​kígyó pillantása 42 csillagozás

Saulius Tomas Kondrotas: A kígyó pillantása Saulius Tomas Kondrotas: A kígyó pillantása

Az ​1953-ban született, pszichológia és filozófia szakon végzett Saulius Tomas Kondrotas első és eleddig egyetlen regénye (amelyen kívül mindössze két elbeszélés-kötete jelent meg hazájában, Litvániában) rendkívülinek számít a litván irodalomban is. „Nyugodtan leszögezhetjük: a litván olvasót sem segíti semmiféle különleges irodalmi hagyomány, számára ugyanolyan meghökkentő, furcsa ez a könyv, mint a magyar vagy akármilyen nemzetiségű olvasó számára – írja Kondrotas magyar fordítója. Furcsasága sok mindenből adódik. Az ábrázolt világ – amelyben a lélek finom rezdülései valamiféle archaikus primitivizmussal keverednek, s amelyből kiérződik, hogy a litván Európa legkésőbb keresztény hitre tért népe – ugyanolyan szokatlan, mint az ábrázolási mód… A lakodalmas szokások, a varázsmondókák, a múlt századi gyógymódok, a domboldalon álló barokk templomok, a klasszicista kastély, a bibliai motívumokkal átszőtt paraszti képzeletvilág leírásakor” viszont Kondrotas a hagyományokhoz kapcsolódik,… (tovább)

Eredeti cím: Žalčio žvilgsnis

Eredeti megjelenés éve: 1981

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Arany Közép-Európa

>!
Századvég, Budapest, 1992
246 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637911596 · Fordította: Bojtár Endre
>!
Európa, Budapest, 1986
294 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630739771 · Fordította: Bojtár Endre

Enciklopédia 7


Kedvencelte 13

Most olvassa 3

Várólistára tette 87

Kívánságlistára tette 57


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Saulius Tomas Kondrotas: A kígyó pillantása

A könyvek két csoportba oszthatóak aszerint, hogy a.) el lehet mesélni a történetüket pár mondatban b.) nem lehet elmesélni a cselekményüket sok mondatban sem. Ez a könyv bízvást az utóbbi csoportba sorolható*. Aztán ez az utóbbi csoport is két csoportra bontható: vagy azért nem lehet elmesélni a történetét, mert b1.) nincs neki olyanja b2.) túlságosan is sok történet van benne ahhoz, hogy ínszakadás nélkül át lehessen nyalábolni mindet. Ez a könyv a b2.) halmazba tartozik. Kezdjük ott, hogy Kondrotas műve eleve két lazán kapcsolódó kisregényből áll, de a szerző ezen felül megsokszorozza az elbeszélők számát is – nem mindentudó E/3-ban vagy személyes, de monoton E/1-ben mesél, hanem hagyja, hogy mindenki elmondja a magáét. És természetesen ahányan csak vannak, annyi szálat tartanak fontosnak, annyi szemszöget mutatnak be, újra és újra máshová helyezve a hangsúlyokat. De nem csak ez az oka a szöveg olvasatokban való gazdagságának – Kondrotas ugyanis tapintható filozófiai-pszichológiai-történelmi ismeretanyag birtokosa, aminek köszönhetően a regény tárházává válik az utalásoknak, a bujkáló rejtett jelentéseknek. Én magam a szövegben így első olvasásra a bűnbeesés motívumát tartottam legfontosabbnak – bizonnyal a cím is erősítette ezt a benyomásomat –, és azt, hogy a szereplők milyen sokáig tudják hurcolni magukkal a bűnök meddő súlyát, azét a bűnét, amit talán nem is ők, hanem apáik követtek el. De azt is hiszem, hogy azok a szereplők képesek kivívni az olvasó szimpátiáját, akik vállalják ezeket a bűnöket és levezeklik őket, nem pedig azok, akik képesek egyszerűen elfelejteni, mintha meg sem történt volna, mintha meg sem tették volna. Bár utóbbiak vannak többen.

Aztán lehet, ha legközelebb olvasom, már mást tartok majd fontosnak. Egyszer talán meglátódik majd.

* Két csoportba oszthatóak a könyvek abban a tekintetben is, hogy vajon illik-e rájuk a mágikus realizmus címke, avagy sem**. Nos, ez a regény ebből a szempontból is a második kategóriába tartozik. Tény ugyan, hogy akadnak benne nehezen megmagyarázható jelenségek (leginkább Lizanas, a mesemondó – vagy mesehallgató? – figurája, aki valami időtlen, évtizedeken átnyúló entitásként fogja keretbe a történetet), de amikor ezt a kötetet mágikus realizmusnak nevezik (sőt, a litván Száz év magány-nak, brrrrr), akkor csak azt kívánják közölni az olvasóval, hogy a balti irodalomban nehezen lehet megtalálni az előzményét. Aki ennél többet kíván tudni arról, mi mágikus realizmus és mi nem, esetleg vitát szeretne kezdeményezni velem kategória mibenlétéről, az spoiler ne tartsa magában.
** És a könyvek még számtalan módon két csoportba oszthatóak, de ebbe nem folynék bele. Nem elég a moly tárhelye hozzá. Abba meg belegondolni is borzongató, hányféleképpen oszthatóak a könyvek három, négy vagy öt csoportba.

9 hozzászólás
>!
ziara P
Saulius Tomas Kondrotas: A kígyó pillantása

Ha nincs a moly, valószínűleg soha nem olvasom el ezt a könyvet, annyival kevesebb lennék. Nehéz erről a könyvről írni. Sajnos méltatlanul sokáig és töredezetten tudtam csak olvasni, és valószínűleg emiatt vontam le a fél csillagot. Nagyon szép könyv, nagyon szép mondatokban nagyon fontos gondolatok az életről, a halálról, a szerelemről, az erkölcsről. Bojtár Endre utószava fontos elemzés, őt is elvarázsolta ez a világ. Engem is. Kedvenc figurám Venclovas nagyapa volt, akinek a figurája közel áll a szívemhez, minden esendőségével együtt.

3 hozzászólás
>!
eme P
Saulius Tomas Kondrotas: A kígyó pillantása

Fantasztikusan összetett, olvasót kihívó és egyben andalító, csalogató, szinte hipnotizáló próza. Egyszerre szerelmi és családtörténet, egy csepp, néhol több történelemmel, és mindenek felett filozófia (ne feledjük, filozófus írta): olvasmányos, mágikus realista könötsbe öltöztetett elmélkedés az időről, az idő múlásáról, a változásról és az örök változatlanságról, az emberről, tetteiről és ezek következményeről. Litván Száz év magány, melyben bibiliai utalások keverednek egy ősi, archaikus világ hitével, spiritizmusával, babonáival, szokásaival, mitikus távlatok fonódnak össze a héköznapi, kézzel fogható jelennel. Mindez egy rendkívül érdekes narráció keretén belül, ahol első személyű elbeszélők nézőpontjai váltogatják egymást, terek és idősíkok kirakósa várja, hogy az olvasó összeillessze a stílusukban is különböző részeket, melyek szépen egymásba illenek, az utolsó darabkáig – bár sokáig kell keresgélni utánuk, és talán csak másodszori vagy többedszeri nekifutásra kerekedik ki a kép… Vagy mindig újjá alakul.

A regény három könyvből áll: az első A jövendő könyve, mely télen, a pótolhatatlan veszteség érzésével indít: a Meizisek örege, Venclovas nagyapa halálával. A tor, mely során a holt öreg az asztalfőre ültetve válik emberből tárggyá, jelenből múlttá, hónapokig tart, de egyszer véget kell érnie… és a nagyapával eltemetődik a múlt, az ősök felé való irányultság, az emlékezés, a folytonosság fenntartásának lehetősége – legalábbis elindul a folyamat. Ami marad: valami furcsa, megbomlott harmónia, ahol a valóság szabálytalan képet ölt, eltorzulnak vonásai. Őszi gyöngyvirágillat árad, súlyosan, baljósan. A fiatal Kristupas, az unoka már olyan világba nő bele, melyben (a püspök szavaival) nincs idő a metafizikára, melyben a felebarátod iránti „túl nagy” szeretetet minél előbb gyakorlati szolgálat, a valódi emberrel való találkozás révén illendő mérsékelni. Hogy ez mennyire sikerül, az a második részben válik nyilvánvalóvá. Itt egyelőre az istenek magányosságán osztozó, a hanyatló és eltűnő kultúrákról olvasó, filozófáló, elvont célok után sóvárgó Borsszem gróf (milyen találó és beszédes nevek!) az, aki találkozva a végzettel – a nővel, hirtelen magára szabadítja az időt, és ezáltal megpecsételi a fiatal Meizis sorsát. A kígyó szeme világít…
És megérkezik Az öröklét első éjszakája, a lázadó, „sátáni” kezei hatalmának ellenállni nem bíró Szőrös Meizis története, aki spoiler vívja harcát az idővel. Mesélni, minél gyorsabban, hogy végére tudj érni a történetnek, míg felkel a nap -a kígyó szemeként világító, kísértésbe, pusztulásba vivő nap… A második rész már egy széttöredezett, mítosztól-metafizikától elszakadt világban történik. A két könyv számos motívum, karakter, cselekményelem révén kapcsolódik egymáshoz, párhuzamok figyelhetőek meg, melyek még inkább kidomborítják a Meizisek világának feltartóztathatatlan hanyatlását. (Mondtam már, mennyire profi a regény felépítése? Ha nem, akkor most mondom.) Az „ellenfél”, Uozolas kapitány és Peluzis atya már más értékrend képviselője, a feledékeny jelené és jövőé, melyben bűn és büntetés viszonya a régitől eltérő értelemzést kap. Ezen már mit sem tud változtatni a kapitány fia, a jelekre érzékeny, ám apja értékrendjével szembenálló kamasz. Testi-lelki furcsasága éppolyan elütő a hagyományostól, természetestől, mint a körülötte lévők értékrendje.
A kapitány és fia, Anusas közti levélváltás (Harmadik könyv – Episztoláris epilógus) egyértelművé teszi a tehetetlenséget. Anusasban megvan az Igazság, Világosság iránti igény, érzi, apja átlépte a kötelesség és a norma fogalmai által jelölt határt, az erkölcs mélyebb tartományába lépve, számon is kéri ezt tőle, úgy érzi, nemcsak saját létének, de általában a létnek az érteleme forog kockán, de… De nem emlékszik a történtekre… ahogy az emberek is felednek, és ők még számon sem kérnek semmit, hisz a bűn és büntetés már nem erkölcsi, hanem világnézeti kérdéssé vált, kódexek és törvények szabályozzák.
Átléptünk a küszöbön…
Ami szépen összefonja a szálakat, az Lizanas alakja, a titokzatos kortalan öregé, a nagypapa egykori vetélytársáé, aki a Meiziseket eltemetve, túlélve, meséket mondva és hallgatva egyszerre sírásó és gyóntató-feloldozó pap, de mintha az emlékezet megtestesítője is lenne, és aki akkor bukkan fel, mikor nem is várnánk.
Én nem vagyok, ha kell, magamtól előkerülök.

Nos, ha úgy érezzük, hogy kell, akkor ez a regény épp megfelelő ahhoz, hogy a múltat, az emlékezést újra bekapcsoljuk az idő áramkörébe. A regény, minden pesszimizmusa ellenére, képes erre.

1 hozzászólás
>!
Morpheus
Saulius Tomas Kondrotas: A kígyó pillantása

Bajban vagyok a pontozással, négy és öt között bármennyi pontszámot adhattam volna, úgyhogy maradtam ténylegesen a négyes és az ötös között. Aztán bajban vagyok azzal is, hogy bár a címke alapján mágikus realizmus, én nem raknám rá ezt akkor sem, ha van benne egy alak, egy mesemondó és egyben a történet központi alakját meghallgató nem is élő, de nem is halott, létező is meg nem is létező személy is benne van. Másrészt viszont ahogyan meg van írva, azon keresztül viszont átsejlik valami furcsa, valami ami a múltból betüremkedik a jelenbe. Nem igazán tudom meghatározni. Amit viszont érzek, az az, hogy a történet szomorú, szívbemarkoló, tragikus. Bár több szereplő is van, és az ő szemükön keresztül látjuk a történteket, mégis egyetlen főalak van, és a többiek azért fontosak, hogy megvilágítsák nekünk nemcsak azt, hogy mi történt, hanem azt is, hogy miért. A végén viszont nyitva marad egyetlen kérdés, amelyet mindenkinek magának kell eldöntenie. Mivel az író filozófus és pszichológus is, nevezhetjük a könyvet egy gondolatkísérletnek. Vajon a kapitány helyében mi ugyanezt tettünk volna? Amit a kapitány tett, ez jó, avagy rossz inkább? Rohadt kegyetlenség, vagy a haldoklónak adott utolsó korty víz?
Nekem megvannak a saját válaszaim, de azért nem kristálytiszták azok sem, és talán nem is lehetnek azok…

>!
Tilla
Saulius Tomas Kondrotas: A kígyó pillantása

Olvasás közben egyre erősebb lett bennem az érzés, hogy láttam már ezt valahol. A felénél rájöttem, hogy mit láttam, csak arra nem tudok sehogy sem visszaemlékezni, hogy hol. Egy nyaklánc volt, zöld, fekete és arany színű, kicsit sem szabályos, különleges… Furcsán hangzik, még sosem tapasztaltam ilyet, de biztos, hogy így van: az a nyaklánc ez a könyv és ez a könyv az a nyaklánc.
Hogy milyen a könyv, azon kívül, hogy nyaklánc? Szép és tiszta, mint a forrásvíz, valóságos és elképzelhetetlen. Az időbeli ugrások, a nézőpont- és stílusváltások egyáltalán nem zavaróak. Kondrotas finom érzékkel domborítja-homorítja az idő kapcsolatát a szereplőkkel, múltba nézés – múlttalanság, jövő reménye – jövőtlenség, vergődés a jelenben – a jelennek élni, a szereplők keresik a pillanatot, amikor a dolgok elkezdenek történni és amikor megszűnnek létezni.
És közben kipusztul egy nemzetség.
Alig várom, hogy a következő olvasással újabb rétegeit ismerjem meg. Kedvenc.
És,
litván szerzőtől még sosem olvastam semmit.

8 hozzászólás
>!
GTM P
Saulius Tomas Kondrotas: A kígyó pillantása

A „…nem lehet remekművet írni büntetlenül” idézettel kezdtem az előző értékelésemet Bulgakov drámáiról szólva. Már tudom, olvasni sem lehet remekművet büntetlenül. Legalábbis itt a Molyon nem. Különösen, ha az ember az értékelésre is ígéretet tett. A fordító értelmező, magyarázó utószava és az előttem szólók remek elemző értékelései után legfeljebb elcsépelt szuperlatívuszokat halmozhatok!
Pedig a regény önmagában is hat, akkor is, ha nem értelmezzük tudatosan minden elemét, és minden síkját. Kondrotas pszichológus is. Tudja, hogyan jusson el a tudattalan csatornáihoz. És filozófus is. Minden szavának, mondatának súlya és mélysége van. Biztos vagyok benne, ha százszor olvasnám, százszor találnék benne új jelentéssíkokat.
De számomra Kondrotas elsősorban költő! Mert olyan balladásan szép, szimbólumokkal, parafrázisokkal teli szöveget alkotott, amit akkor is gyönyörűség olvasni, amikor már fáj. Mert a kizökkent idő fájdalmát éljük át, és a sóvárgást, hogy visszazökkentsük, miközben tudjuk, hogy nem lehet.
Mert a mi őseink, vajon tudják-e, hogy hol keressék a nemzetségek szétszóródott tagjait, amikor elébük jönnek, hogy köszöntsék őket a túlsó világban? Tudjuk-e mi ilyen természetesen megélni a halál misztériumát, vagy nekünk már csak a félelme maradt? Visszakaphatjuk-e valaha is elvesztett emlékezetünket? Az identitást, amit az emlékeinkkel együtt vesztettünk el, s amik nélkül az út a hanyatlás, az erkölcsök elvesztése, a pusztulás.
És mi mindenről szól még! S mindezt lebilincselő, izgalmas, állandó feszültségben izzó, különleges módon szerkesztett történet formájában kapjuk. Biztos vagyok benne, hogy a szerkezet is jelentést hordoz, csak én még nem tudom értelmezni.
Azt hiszem, sokszor fogom még elővenni. Addig is különleges helyre kerül a polcomon. A kedvencek közé.

11 hozzászólás
>!
jethro
Saulius Tomas Kondrotas: A kígyó pillantása

Kondrotas egyetlen regénye a litván szépirodalom gyöngyszeme. A cselekmény a XIX. sz. második felétől az 1920-as évekig tart. Nemzedékek váltják egymást, de ki kell jelentenünk – ez nem egy családregény. Annál jóval több. Van ugyan egy központi szál, a Meizisek története, de ezt az író nagyrészt mások cselekedeteivel, elbeszéléseivel tárja elénk. Kondrotas ebben remekel. Ő maga nem mond ítéletet, de a szereplők cselekedetei, gondolatai, pihekönnyű utalásai, megnyilvánulásai oly mértékben ítélik el az adott bűnt, hogy az ettől még inkább jelentőséget kap. Ezen bűnök az elkövető szempontjából pillanatnyilag akár jó döntésnek is tűnhetnek, de később az emberekben megszólal a lelkiismeret, a bűnök a felszínre tolulnak, ítéletért kiáltanak. Keresve is nehezen találnánk a regényben pozitív hőst. Igen, be kell ismernünk, ezt a regényt a bűn élteti. Mégis, a könyv becsukása után az embert jó érzések kerítik hatalmába. Mert ahogyan ez meg van írva, azt kevesen tudják.

1 hozzászólás
>!
kaporszakall
Saulius Tomas Kondrotas: A kígyó pillantása

Először is hálás köszönetet mondok az Ínyenc Molyok Kamarakórusának, akik kánonban dicsőítették ezt a könyvet! Nélkülük aligha fedezem fel…

Egy szovjet iga alatt sínylődő kis nép szava szólal meg ebben a kötetben – jellemző módon történelmi köntösbe bújtatva* – egy különös család négy nemzedékének életén keresztül. Sokan a déjá vu érzésével tették le, idézve más szerzőket, s ez a filozofikus hangnem, az alapvető etikai kérdések miatt nem csoda – szinte minden, az egyén sorsát befolyásoló nagy dilemma élesen vetődik fel a kötet lapjain. A valódi irodalom pedig főleg ezekről szól…

Nekem például Aiszkhülosz Oreszteiája ugrott be elsőnek: Atreusz elátkozott nemzetsége. A halott anyja arcába köpő fiú, s a Meizisek végzetét Erinnüsz gyanánt végigkövető sírásó, Lizanas önmagában még laza analógia, az igazi hasonlóság a balladai hangvételben, az elkerülhetetlen végzet sújtó erejében van – s Aiszkhülosszal ellentétben itt nincs feloldozás.

Az ’ősbűn’ ismeretlen homályba vész, ha egyáltalán létezik – a szereplőket indulataik sodorják pusztulásba. A hatalom figurái – az értelmiség torzképe gyanánt megjelenő Borsszem gróf, a sunyi, megalkuvó Peluzis tisztelendő, az egyszerű embereket lenéző, Übermensch-utánzatú Uozolas kapitány – idegen test gyanánt türemkednek a nép közé, az elnyomás arcait mutatva feléjük. Nem véletlen a cári idők kulisszája – párttitkár helyett pap, KGB-pribék helyett lett katonatiszt: erre a cenzor sem igen mondhatott semmit…

De ne vigyük túlzásba a célzásokat: ez a (család?)történet úgy áll magában, a XIX. század végén, a XX. század elején, mint egy magányos fa a pusztában – ott a helye, és nem másutt. Minden erősebb célzás a szovjet viszonyokra csupán az eredeti erkölcsi mondanivalót gyengítette volna. A főszereplők egyszerű litván parasztok, férfiak és nők, akik egyben azt mutatják, mennyi bonyolultság rejtőzik az egyszerű lélekben.

Elgondolkoztató, hogy egy kis hatósugarú nyelv, egy kis lélekszámú nép mennyivel kevesebb esélyt kap, hogy megmutathassa értékeit a világnak, mint egy ’nagy’. Kondrotas e regénye igazi mestermű a szememben, de valószínűleg az marad, ami eddig is volt: kevesek szellemi csemegéje.

* Említhetném példaként Jókait a Bach-korszak idejéből (Erdély aranykora, Török világ Magyarországon), vagy – jellemzőbben – Jaan Krosst Észtországból (A cár őrültje, Menny-kő)

>!
mandris
Saulius Tomas Kondrotas: A kígyó pillantása

Ismét egy könyv, amelyre a moly nélkül szinte garantált, hogy nem találtam volna rá. Életem első litván olvasása, és érdekes volt ezúttal az irodalmon keresztül is megismerkedni ezzel az országgal és az azt lakó emberekkel. Főleg, hogy a regény Kaunas környékén játszódik, tavaly pedig éppen ott jártam egy konferencián.
Ami elsőre meglepő, hogy mennyire nincs explicit módon jelen a történelem a regényben. Pedig az utószó alapján megtudhatjuk, hogy épp egy meglehetősen nyugtalan időszakban játszódik, amire vannak is utalások: ulánusokra, felkelőkre. A történelmi események mégsem kerülnek az előtérbe.
A központban, ha leegyszerűsítenénk a könyvet, tulajdonképpen egy paraszti származású család, a Meižisék állnak. Ennek a családnak több generációját ismerjük meg. Ugyanakkor ez a könyv mintha makacsul ellenállna a leegyszerűsítésnek, ugyanis mégsem csak róluk szól a regény, és nem is csak szerelmi történet(ek)ről van szó. Eleve nem könnyű követni a regényt, mert folyamatosan váltogatja az idősíkokat, a nézőpontokat, sok dolgot inkább sejtet, mint kimond. Ezért aztán azonnal fel is iratkozott a személyes „újraolvasandó” listámra. Egyébként jó, hogy van egy utószó, amely sok mindenre rávilágít a regénnyel kapcsolatban. Ennek a másik oldala, hogy elég nehezen tudom magam kivonni a hatása alól.
A főbb szereplők mellett így-úgy újabb és újabb mellékszereplők is bekapcsolódnak az eseményekbe, és bár egyértelműen mellékszereplők maradnak, mégis fontosak a könyv mondanivalója szempontjából: először is, ott vannak a nők, Pime és aztán az ifjú gróf „Borsszem” Žilinskas, Pelužis atya vagy éppen Uozolas kapitány, de emellett például ez utóbbi fia, Anusas is, vagy éppen a helyi fiatal orvos, illetve a kötet egyik legérdekesebb mellékszereplője, a lélek nélkül továbbélő, fel- és eltűnő Lizanas, aki hol mesél, hol pedig meghallgat.
A könyv nagy vonalakban a rosszról, a bűnről, és annak különböző formáiról szól (szenvedélyből, bosszúból és számításból, nyíltan vagy alattomosan elkövetettről, vagy akár szándékolatlan bűnrészességről), de egyúttal szól a változásról is. Kondrotas ez alapján a regénye alapján meglehetősen konzervatív és a jövővel kapcsolatban pesszimista valakinek tűnik.
A regény Venclovas nagyapa halálával indít, akinek a halála túlmutat önmagán, ugyanis egy korszak lezárásának tűnik, és a Meižis család hanyatlásának a kezdetét jelenti. Nagyon szerettem ezt a részt, nem csak azért, mert itt a legszembetűnőbbek a mágikus realista vonások (elsősorban például az ősök visszatérő szellemei). Azért is, mert nagyon szép, ahogy az író a hagyományról beszél: Venclovas teljes mértékben harmóniában élt a világgal, éppen azért, mert a hagyományokhoz igazodva tisztában volt a maga helyével a világban, viszonyával a múlttal, jelennel és jövővel. Ezt példázza az a vicces történet is, amikor úgy van igaza, hogy téved spoiler.
Ugyanakkor az ő halálával ez a korszak megszakad, mint ahogy a litván történelmet is a megszakítottság jellemzi ebben az időszakban. A halálát követő eseményekben már nem látjuk ezt a harmóniát. Az ekkor megjelenő új szereplők, az „Új kor emberei” már nem szimpatikusak: a letűnt civilizációk pusztulásán és az özönvízen merengő Borsszem, a tudásvágytól hajtott, ugyanakkor a hús-vér embereket, a szenvedélyeket nem ismerő Pelužis atya és Uozolas kapitány, aki számára nincs erkölcs a jogon túl, mind bűnöket követnek el, de máshogy, mint pl. Szőrös Meižis, akivel mégiscsak megpróbálunk azonosulni, akinek tudunk szurkolni. Míg utóbbi szenvedélyes, hús-vér ember, és ez viszi a bűnbe, és nem tudjuk nem átérezni azokat az igazságtalanságokat, amelyek vele történnek, a másik három inkább ellenszenves, és nem próbálunk mentségeket keresni számukra. Érdekes, és szintén mágikus realista elem, ahogy a harmónia felbomlása a természetben is jelentkezik: ősszel illatozó gyöngyvirág, elviselhetetlen orgonaillat, önmagát időnként a tulajdonosának akaratától függetlenítő kéz. Szóval, ami a mágikus realizmust illeti, én úgy érzem, hogy van itt belőle elég, de nem öncélúan, hanem eszközként, a maga helyén.
Jó könyv ez, de elsősorban olyanoknak merem ajánlani, akik vállalják a kockázatot, hogy ezt még majd valamikor újra is fogják olvasni.

4 hozzászólás
>!
Piintyő
Saulius Tomas Kondrotas: A kígyó pillantása

nos, drágáim, kedvenc könyvet avattam. sok jó, izgalmas , érdekes könyvet olvastam mostanában, de nem lett kedvenc. de most igen…
kiváló. maga a történet is, maga a szerkesztésmód is. mikor az első részt olvastam, végig az volt az érzésem, hogy én ismerem ezt a történetet, biztos, hogy olvastam hasonlót, de nem jut most eszembe, hogy mi volt az. de a második résznél rájöttem, hogy nem ez volt. jól meg is tárgyaltam magammal :)
hogy mi is az, ami engem is megbűvölt ebben a könyvben? először is már a kezdet kezdetén, hogy ez a Meizis (a z fölött kellene egy kis bigyó, de olyat nem tudok) család mennyire a hagyományok, ősök tiszteletben tartásában él, és nem csak Venclovas nagypapa, aki „szépen kiöltözve akar megtérni az őseihez”, de maga Kristupas, az unoka is úgy véli, hogy az lesz az igazi, mikor a Meizisek együtt lesznek az őseikkel. Ezek az emberek nem félnek a haláltól, természetesnek veszik, tudják, hogy a tovább élőkben meg van a nemzettség folytonossága.
különleges, de nagyon érdekes része a könyvnek – s ezzel indul. már itt megkedveltem.
tulajdonképpen innentől kezdődik az igazi történet, amelyről spoiler nélkül nemigen lehet beszélni, talán csak annyit mondanék, hogy innen indul az a, alighanem a teremtésből kölcsönzött, vagy inkább példázatként felhozott megkísértés. de nem a tudással, hanem a szépséggel való megkísértés, mely jelen történetben a Meizisek vesztét okozza. de nem ám ilyen egyszerű ez a történet, ez csak az úgymond fő szál, emellett még megismerünk számos alakot, ki szimpatikusabb, ki kevésbé, ki egyenesen megvetésre méltó – mint pl. a kapitány alakja, aki hiú bájgúnár, feleségét, fiát megveti, ugyanakkor ő maga erkölcstelen minden tekintetben. és akkor itt megjegyezném, hogy egy alak sincs, aki el lenne nagyolva: igazából én nem is érzetem, hogy fő szereplő lenne akár Kristupas, akár Szőrős Meizis, mert igaz, hogy köréjük fonódik a történet, de számos, a cselekmény szempontjából is fontos embert ismerhetünk meg azáltal – s itt jön a szerkesztésbeli bravúr- , hogy mindenki első szám első személyben meséli el a mesélni valóját, s így sokkal jobban megismerhetjük érzéseiket, gondolataikat. Nagyon tetszett ez a megoldás, s még az is, hogy tulajdonképpen az epilógussal, mely a már említett unszimpatikus
kapitány és fia levélváltásával – tíz évvel az események után, ja, nem is tíz, hanem tizenöt – kerülnek helyére a dolgok. majdcsak azt mondhatom, számomra ez volt a legjobb rész, valóságos lélekboncolgató csemege, főleg az erkölcs kérdéseiről.
még egyszer mondom: kiváló könyv. nem volt egyetlen lapja sem, amit untam volna, a szereplői mind tökéletesen kidolgozottak, élethűek: bűnözők, vagy bűnbe esettek, ridegek vagy épp a szenvedélyük rabjai, megbocsátóak, vagy gonoszak, de emberek, sokrétűek.

Szóval; lélekbúvárok, fel. olvassátok. nem fogtok csalódni benne.

13 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
bazsalikom P

De minden egyes nemzedék abban reménykedik, hogy jobb lesz az előzőknél. A rosszat mindnyájan csupán a múltban akarjuk látni, ezért törekszünk állandóan megértésére, annak megvilágítására, hogy ki a hibás abban, hogy a rossz még eleven: a körülmények, amelyek mindig változnak, vagy mi magunk, akik mindig ugyanolyan vagyunk?

100. oldal (Századvég, 1992)

>!
cassiesdream

Amíg egyedül van, az embernek nincs neve. Akkor csak: Én. A név arra kell az embernek, hogy másoktól, a hozzá hasonlóktól megkülönböztesse.

38. oldal

>!
bazsalikom P

Persze így van az, apó, ha valami nyomasztja az embert: akkor nem látja kellőképpen sem az embereket, sem a földet, sem az eget, mindenre csak néz, de nem lát semmit, amit pedig a látó embernek illene észrevennie.

180. oldal (Századvég, 1992)

>!
cassiesdream

Mikor kint koromsötét éjszaka van, csapkod az eső, és éles karmaival a fák ágait tördelve, hegyes csőrével a tetőket kopácsolva rombol a szél, az embernek önmagában kell reményt találnia, mert a világ képe, annak szépsége nem segítheti.

33. oldal

>!
Qwerf

…milyen keveset is tudunk mondani egy másik emberről! Milyen hitvány morzsákból kell összerakni a képét! Hol lakik, mennyi pénze van, milyen idős… És lehet mondani, kész.

103. oldal

>!
Piintyő

Egy ízben, mikor apám meghallotta, hogy Kaunas és más városok gyári munkásai egyenlőséget követelnek, azt mondta anyámnak:
„Az emberek egyenlőségét az értelem alapjára kell helyezni. Az értelmes ember egyenlő az értelmessel, a hülye a hülyével. Mit akarnak ezek az emberek, hiszen úgyis egyenlők.”

Anusas 157. oldal

>!
Tilla

Kristupas apját elbűvölte egy történet. Két emberről szólt, akik elhatározták, hogy templomot építenek. Felépítették, és a Mindenható iránt tanúsított tiszteletük fejében azt kérték imájukban, hogy az Úr úgy jutalmazza meg őket, ahogy akarja. Abban reménykedtek, hogy fényes fizetségben részesülnek. Másnap reggel nem ébredtek fel.

A kezdet (III)

>!
Qwerf

Az ember érzékszerveit kapuhoz lehet hasonlítani. Bizonyos értelemben a kapu szöges ellentétét jelentik: a kaput zárva tartjuk támadás előtt, és szélesebbre tárjuk, mikor semmi veszély nem fenyeget; az érzékszervek épp ellenkezőleg, becsukódnak, ellanyhulnak nyugalom idején, és szélesre tárulnak veszélykor. Az érzékszervek számára a boldogság is veszély, hisz olyankor, mikor az ember boldog, az érzékeknek nehéz dolguk van: recsegnek-ropognak, összedőléssel, porba rogyással fenyegetnek. Sajnos az érzékszervek nem mindig tudják kiválasztani a veszélyek közül a boldogság oly hőn óhajtott reményét! Mert nem mindenki képes elviselni a boldogságot.

95-96. oldal

Kapcsolódó szócikkek: boldogság · veszély
>!
Gyöngyi69

Őszi éjszakákon az ember megérti, hogy a hozzá hasonlók csapatához tartozik, és hogy csak tőlük várhat támogatást, mert a világ, amely máskor jóindulatúnak, az emberrel baráti összhangban lévőnek tűnt, ilyenkor felfedi lényegét: ne bízz bennem, hallod-e, mélyemben haragot táplálok irántad, a fajtád iránt; nem tartod az irányt, amit egykor kitűztem eléd, mikor azért adtam neked kezet, hogy legyen mivel a gyümölcsöt leszakítanod; beszélni kezdtél a nyelveddel, amit azért adtam, hogy a táplálékot forgasd vele a szádban; elégedetlen vagy az élet és halál szüntelen váltakozásával, hát akkor nesze…

37. oldal

>!
eme P

Mintha újra elöntötte volna az örökkévalóság, az idő végtelensége, amely közönyös mindenki iránt, de ami iránt nem maradhat közönyös senki sem, mert mindannyian benne olvadunk fel.

62. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény
Grigorij Kanovics: A bolondok könnyei és imái
Drago Jančar: Katarina, a páva és a jezsuita
Alejo Carpentier: Földi királyság
Sjón: A cethal gyomrában
Arvi Järventaus: Kereszt és varázsdob
Emmanuel Le Roy Ladurie: Montaillou
Laimonis Purs: Lángoló vár
Toni Morrison: A kedves
Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét