Zarándokúton ​Nyugat-Tibetben 7 csillagozás

Hát ez volt az abszolút zsákbamacska.
Először is egyáltalán nem ismertem se a szerzőt, se a könyvet, másodszor nem voltam netközelben, amikor diszkréten megszöktettem, tehát még csak a Molyon se ellenőrizhettem, hogy ki mennyire csillagozta, egyáltalán fenn van-e már.
Hát a fészkes fene gondolta, hogy egy XX. század végi útleírás még ilyen érdekes tud lenni. Amikor már van villany és helikopter, hová lesz akkor az öszvérkaravánok, jeges folyókban lefagyó lábak és poloskás fogadók romantikája?!**
Tibetbe.
Ezt az utat végigcsinálni még 1984-ben se volt akármilyen teljesítmény. (Hát még mekkora lehetett Csoma idejében…)

Itt olvasható tovább:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/21/sarosi_erv…

Ez tényleg zarándokút volt. Igaz, vagy negyven éve, de mégis megdöbbentett. Eszemmel persze tudtam, hogy a Himalája vonulatai között nincs autópálya, hogy a tél, az tél, hosszú, hideg és helyben marasztaló, de azért így olvasni más volt. Már maga a felkészülés (túlságosan megszoktam, hogy amit itthon felejtek, azt majd ott beszerzem – hát a Himalájában nem biztos, hogy ez igaz. ) megdöbbentett. Aztán az út. A zsúfolt és ki tudja mikor járó buszok. A négylábúak. Amikor heteket kell várni, mert még nem járható a hágó. Amikor már járható, csak éppen nem lehet átjutni rajta. A magasság nehézségei. És megdöbbentett, amit írt az ottani emberekről, településekről, munkáról. Még legkevésbé Tibet történelme érdekelt – legalábbis ilyen mélységben és ilyen töményen.

Meghatározó gyermekkori olvasmányélményem. talán még ötöst is kaptam a fogalmazásért, amit a könyv alapján írtam. :)