Párban ​magányban 83% 23 csillagozás

Ez az összeállítás egy igazi csemege a magyar szépirodalom szerelmeseinek! Érdeklődve és élvezettel olvastam kedvenc írókról, költőkről, éppúgy a Baumgartner – díj alapítójáról és a díj születéséről; a Nyugat szerkesztéséről, szervezéséről; az ifjú Weöres Sándor tehetségének felfedezéséről, s a kötet első fejezetében Ady temetéséről, majd özvegyéről, Csinszkáról.
Felvonul a XX. század szinte valamennyi ismert, meghatározó irodalmiszereplője: Tóth Árpád, Karinthy, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Németh László, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, valamint a szerző fiatalon elhunyt édesapja, Sárközi György.

Irodalmi, történelmi, várostörténeti és művészeti kirándulást jelentett, miközben Babits Mihály és felesége, Török Sophie (született Tanner Ilona) házassága, sorsközössége bontakozik ki Sárközi Mátyás által csokorba gyűjtött feljegyzésekből, napló- és memoárrészletekből, dokumentumokból, magánfeljegyzésekből – sok-sok versrészlettel tarkítva ezt a gazdag anyagot. Élvezettel olvastam, ahogy minden szereplő „szóhoz jut”, Szabó Lőrinc, Csinszka, Ilonka, Babits szólal meg a felváltva fejezetekben. Kitűnő szerkesztés!

Nem szerelmi házasságként indult közös életük, még csak érdekből sem, inkább a valakihez tartozás vágya sodorta a két embert, a két különböző karakter került egymás mellé: érzékeny, gyakran szótlan és mélabús, melankóliára hajlamos Babits és az életteli, határozott, férjét minden téren támogató Ilonka. Megható volt igyekezete, hogy férje nyugalmát biztosítsa munkájához, alkotásához, társadalmi szerepvállalásához, majd a betegségével való küzdelemhez. Jó feleség kívánt és igyekezett lenni, hangsúlyozta is, s habár férje mindig érezhette, tudhatta jelenlétét, ő mindig a háttérben maradt, már-már anyaként féltette, óvta, gondozta és ápolta a nagy költőt.

Az alkotói munkához szükséges a magány, ezt biztosította is férje számára és a megfelelő környezetet is, közben ő is magányos volt, maradt. Ez jelentett igazi kohéziót kapcsolatuknak.

„…mellém ül, átölel. Összeforrt pár lett belőlünk.” (125.oldal)

Három kötettel jártam körül a témát: Török Sophie: „most én vagyok hang helyetted…”
Márai Sándor: Március „ Az író a nagy Magányos… – mondta Babits, és hangja szomorú volt, mint egy verssor."

Török Sophie könyvét korábban olvastam, Márai csak érintőlegesen ír ebben a művében Babitsról. Ez a kötet több oldalról közelíti meg Babits Mihály személyiségét, de a magányosságot nagyon jól láttatja Márai rövid beszámolója is. Többféle forrásból olvastam a Nyugat történetét is, és Babits, mint ahogyan Osvát élete is elválaszthatatlan a lap működtetésétől. Mindegyik mű hozzátesz valami új információt a róla kialakult képhez. Mindig egy kicsit zavarba vagyok, amikor írók, költők, művészek életéről olvasok, egy kicsit olyan, mintha kukucskálnék az ablakon befelé, és nem is mindig jó látni, hallani azt, ami ott történik, mert igazából mégis az általuk létrehozott mű az ami rám, az olvasóra tartozik, amit ők is nekem szántak.
Babits számomra nagyon tiszteletre méltó a művei alapján, szeretem olvasni gyémánttá csiszolt stílusát, verseiben, regényeiben is megfogalmazódik a szenvedés, az emberi esendőség. (Pl. Jónás könyve):
„Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.”
Mennyivel lecsupaszítottabb egy olyan leírás, amely a műtétről, a szenvedésről, a beszédhang elvesztéséről szól, persze az is lehet, hogy a kétféle közlés együtt alkotja számomra az átélés lehetőségét.

    Szerettem ezt a többszólamú regényt. Hol Babits Mihály, hol Szabó Lőrinc, hol pedig a kettejük közül végül is az előbbihez kötődő Tanner Ilonka hangján szólalt meg a történet.
    Nem könnyű azt az életformát folytatni, ami a nagy költő felesége szerepet rója rá egy ambiciózus, eredetileg költőnek készülő fiatal hölgyre… bár maga vállalta ezt a sorsot, s néha lázadozott a helyzete ellen, becsülettel megállta a helyét.
    A csak kisebb-nagyobb szövegtömbökre tagolt regény olvasása közben nem kellett sokat töprengeni azon, éppen ki az elbeszélő, annyira gördülékeny, magától értődő a szöveg.
    Szerettem ezt a sokszínű világot. Az asszonyi „pletykarovatban” például igen érdekes kis történetkék derülnek ki Tormay Cécile-ről, aztán igencsak felemás érzések szólalnak ki Csinszka Mihálynak címzett, de inkább Ilonkának szánt soraiból.
    A gyötrődő, nagybeteg költő-kurátor látómezején keresztül itt most új megvilágításba kerül József Attila és a Baumgartner-díj odaítélése/oda-nem-ítélése; a regényírás – általában az írás – nehéz mestersége, a hangját vesztett ember kínlódása, hogy kimondja, amit egyetlen felelős európai gondolkodó sem hallgathat el: Mert vétkesek közt cinkos, aki néma…

Nekem sok újat nem mondott a könyv, főleg Borgos Annától meg innen-onnan már ismertem a történetet, még talán egy kicsit ennél többet is, mint ami itt le van írva. De érdekes volt azért. És nagyon átjött, amit a cím kifejez, tényleg páros magányban éltek, mintha csak egymás mellett, de nem együtt. Milyen más hangulat ez, mint a Karinthy-Kosztolányi-féle bohémság. Nagyon boldogtalanok lehettek. Sárközi szerint legalábbis biztos.

Nem az oldalszámmal arányos az információ, amit megtudtam, annál sokkal több. Érdekes és tartalmas, könnyű olvasmány volt. A januári könyvklubunk miatt került hozzám is, lehet, magamtól nem is vettem volna elő.

Nagyon érdekes és jól összeállított könyv. Mindig is szerettem írók, költők, művészek életéről olvasni. A műveiken keresztül teljesen más még az ember benyomása, aztán ha elolvas egy ilyen könyvet, már ismerősként fogja őket köszönteni. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy milyen magasztos és szent életet élnek, elérhetetlen magasságokban ezek az emberek, majd rájövünk, hogy ők is ugyanolyan esendőek, az életük tele van a siker mellett sok fájdalommal, csalódással, intrikákkal.
Ebben a könyvben Babits életébe akkor kapcsolódunk be, mikor már híres író, és megismerkedik Tanner Ilonával. A hírnév mellett azonban rengeteg testi és lelki terhet kellett elviselnie.

Gimnáziumban végtelenül unalmasnak találtam a magyar irodalom nagyjairól tanulni. Túl emelkedettnek, egyoldalúnak találtam a bemutatásukat. Ám így emberközelien olvasva életükről, munkásságukról sokkal érdekesebb volt az egész, szívesebben figyeltem oda rájuk. Tény, hogy mai fejjel fogékonyabb is vagyok az irodalomra, de az is biztos, hogyha többet csillantanának fel személyes történeteikről, és nem csak a szépirodalmi, hazára, politikára gyakorolt hatásukról zengnének a tankönyvek, én annak idején jobban odafigyeltem volna rájuk, és talán több mindenre is emlékeznék.
Nem jobbak, nem rosszabbak ők, mint bárki; ugyan olyan emberek, erényekkel és gyarlóságokkal, és pont ettől kerülnek közelebb.

Kicsit többet vártam, pláne hogy Sárközi Mátyás, aki mégis csak Molnár Ferenc unokája. Meg is lepődtem, hogy ez egy ilyen picike könyv, és méretéhez híven tényleg csak egy gyors bepillantást kapunk Babits-ék életébe. Kicsit mintha az Így szerettek ők bővítménye lenne, nem is értem, hogy ezt miért nem kapták fel úgy. Mert hát ez is csak irodalmi bulvár, ha úgy vesszük. (Meg mások leveleiben és naplóiban való kutakodás, hát szép dolog ez? Ejnye ejnye. Szép.)

Nekem tetszett. Szerintem bele fogok olvasni a „felhasznált irodalomba” is. Jól szerkesztett, és engem meg is hatott. Közelebb hozta Babitsot.

A Molnár-unoka kitűnően tud írni, szerkeszteni. Nem kis munka lehetett ilyen remelül és hitelesen megírni ezt a könvyet, „mások” nevében, méghozzá milyen nagy szellemóriások nevében!