Az emlékek, bármilyen kicsik és jelentéktelenek, az életünk könyvének lapjai.
emlékezzünk
emlékezzünk arra, hogy milyen volt gyermeknek lenni, játszani, hinni, örülni, nem félni és csak élvezni az életet, emlékezzünk azokra a pillanatokra, mikor még azt hittük, az élet tisztességes és velünk nem történhet semmi rossz, semmi fájdalmas, emlékezzünk arra, hogy úgy éreztük, miénk az egész világ s bármire képesek vagyunk, emlékezzünk arra, hogy voltak álmaink, s micsoda álmok voltak azok, hittük, hogy mind valóra válhat, hittünk a csodákban, az életben, mindenben s mindenkiben, emlékezzünk azokra az időkre, mikor még bíztunk abban, hogy a mosoly és a szeretet elég mindenhez…
de aztán felnövünk, néha talán túl gyorsan is, és mint elmosódott álomképekre, úgy emlékszünk ezekre az elmúlt, boldog képekre, s nem értjük, mi romlott el, miért van az, hogy a világ már nem ér ránk, s az élet nem akar foglalkozni velünk, álmaink porba hullnak, s megkeseredik a lét, minden egyes sóhajunk üresen visszhangzik…
milyen jó is, ha az embernek van egy szerető testvére, aki vigyáz rá, akire mindig számíthat, aki megőrzi a titkainkat, milyen jó, ha van egy barátnőnk, akivel bármit megbeszélhetünk, gondoskodó szülők, akik mindig mellettünk állnak, szerető, akivel teljessé válhatunk, rokonok, barátok, akik jelen vannak, hogy értelmet adjanak az életünknek, s milyen jó lesz majd később mindezekre visszagondolni, mosolyogva emlékezni a szép időkre, de oly nehéz sokszor, mert túl sok árnyék van a világon ahhoz, ne legyen olyan ember, akinek ne jusson belőle…
a legtöbb árnyékot mi magunk hívjuk életre, mi éltetjük, tápláljuk a bizonytalanságunkkal, félelmeinkkel, s tétova vágyaink, reszkető álmaink halvány fényében is csak azt lessük, mikor ereszkedik ránk a sötétség, ahelyett, hogy a fénysugarakkal foglalkoznánk, s ha az élet küld ránk nem várt vihart, s mi éppen rosszkor vagyunk rossz helyen, úgy érezzük, tán megérdemeljük a sorsunkat, és nem küzdünk tovább, hagyjuk, hogy elsüllyedjünk, ahelyett, hogy felállnánk és mennénk s csinálnánk tovább…
van, hogy úgy érezzük, a kevésbé rossz a rosszabb, de csak az idő mutatja meg, megérte, megérte-e bármi is, s van, hogy mégis, minden rossz ellenére kitartunk és ha csak néhány kincs is jut osztályrészül életünk szemétdombján, aminek képesek vagyunk örülni, akkor azt a kis időt is széppé tehetjük, amit az élet ad nekünk, és ez nemcsak a mi létünket fogja szebbé, s könnyebbé tenni, hanem másokét is, azokét, akiket szeretünk, akikért bármit megtennénk, kerüljön bármibe is, akik megmutathatják nekünk, milyen emberek is vagyunk valójában, milyen emberekké szeretnénk válni, vagy csak értelmet adnak ennek az egésznek, s ez az, ami számít, a törődés, a szeretet, az, hogy ne csak a saját életünket, hanem másokét is jobbá tegyük, hiszen, talán jobban vágyunk arra, hogy emlékezzenek ránk, mint arra, hogy emlékezzünk, de talán mindkettő egyformán fontos…
van, hogy elfelejtünk dolgokat, van, hogy csak szeretnénk, de nem megy, és mindegyik ugyanúgy lehet jó vagy rossz, de a lényeg mégis az, hogy mindig törekedjünk arra, hogy az emlékeinkkel mindig úgy bánjunk, mint a legkedvesebb barátunkkal, mert sosem tudhatjuk miért bukkannak fel, talán segíteni szeretnének, s ha isten lehet egy nyúl is, mert miért ne lehetne, akkor az emlékeink is lehetnek a múlt egy darabja helyett a jövőnk útjelzői, egy boldogabb jövőé…
van, hogy egy könyv annyira jó, hogy félreteteti az emberrel a mások számára – ha tudnák – tán nevetségesnek tűnő sértődöttségét és nem tartja ezúttal magában, mit érzett, miközben olvasott, mert úgy gondolja, hogy ezt másoknak is meg kell tapasztalniuk, mert lehet ugyan, hogy nem szól másról, mint az élet általában, nem szól s nem mesél nagy dolgokról, de sokszor nem is ez számít, a hangulat számít, az, hogy olyan pokolian ismerősek a karakterek, az érzéseik, a bánatuk s az örömeik, a félelmeik s sírva fakadsz egy olyan jeleneten, amin máskor, régebben csak átfutottál volna, és úgy érzed, hogy a fenébe is, nem tudsz örülni a semminek a fájdalmad miatt, mert nem vagy képes rá, de látod, hogy van, akinek igenis sikerül, és igen, az ilyen könyvek segítenek abban, hogy van remény, és nem kell feladni, és hiába fáj és húzza a mellkasodat minden egyes mondata, facsar a szíveden, és hiába érzed, ahogy árad a lapokból az elmúlás és az élet olykor elkerülhetetlen szomorúsága, mert ott van benne a szükséges humor is, észrevétlenül adagolja a finom, édes mézet, halványan, de érezzük a simogató, meleg fényt és megtanít arra, hogy ne csak emlékezz, de újra higgy is mindabban, amiben régen…
Olykor egyszerűen föl kell hívnunk a világ figyelmét arra, hogy különlegesek vagyunk, és még mindig itt vagyunk.