Queen ​of Shadows (Throne of Glass 4.) 93% 99 csillagozás

Nagyon izgatott voltam, hogy elérkeztem ide az újraolvasásban, mert ez volt az első kedvenc részem a sorozatból. Természetesen ez másodjára, angol olvasásra se változott.
Chaaaaaol!!!! Egyébként szeretem őt, de amit ebben a könyvben főleg az elején összehord Aelinnek az igazságtalan és nevetséges inkább dühítő. spoiler Ő itt éli mélypontját. Még szerencse, hogy később megjön az esze ;).
Azt hiszem arra már felesleges kitérnem mennyire imádom Aelint és Rowant, megtettem már százszor, képzeljetek ide minden elképzelhető ömlengést(különös tekintettel megint Aelin tervezésére) és nézzük a többi szereplőt.
Manon nehéz időszakon megy keresztül. Az előző könyvben jelntős változások kezdődtek el a személyiségében, amit én Abraxosnak köszönök :D. Ezt ő látja, de fél tőle, ezért igyekszik megmaradni a régi önmaga, ezzel talán még kegyetlenebbé válik egyesekkel szemben. Frusztráltak, mert jóformán kalitkába zárták őket és olyan szolgálatra kényszerítik őket, amik ellenkeznek a értékrendszerükkel. Asterint itt kedveltem meg először még anno, ez azóta se változott. Ő a 2. Abraxos után, aki a jó irányba terelgeti Manont. A 3. Dorian lesz ;D
Elide rejtélyes az elején, mit ne mondjak. Hogy őszinte legyek nem igazán bírom, de vannak jó megmozdulásai főleg a későbbiekben, róla többet a következő értékelésben szerintem.
Aedion… még mindig nem.
Lysandraaa nice to meet you again! Szeretem őt, jó karakter és stabil támasza Aelinnek ettől kezdve. Talán őt avatja be a legtöbb dologba már itt is.
A vége ennek a legnyugisabb. Egy korszak vége.

Fantasztikus volt! Nagyon-nagyon-nagyon jó!

Sajnos egy örökké valóságig tartott nekem elolvasni ezt könyvet. Ennek több oka is volt; egyetem; a könyv hosszúsága; időhiány. Ettől függetlenül nagyon szerettem, és élveztem minden egyes pillanatát, csak úgy mint az előző részeknek.

Sok új karaktert ismerünk meg ebben a könyvben, rengeteg dolog történik, és egy csomó váratlan fordulattal van telepakolva. Az utolsó 150-160 oldal mindent vitt! Olyan dolgok történtek, amikre még álmomban sem számítottam.

Azonban azt a fél csillagot le kellett vonnom, mert a könyv 60%-a számomra csak tervezgetésből állt.

Aelin-t imádom, Manon-t imádom, mindenkit imádok!

Ezek után remélem, hogy mihamarabb megjelenik magyarul is!

Általában nem szoktam, de most elolvastam pár értékelést, mielőtt megírtam az enyémet és ahogy láttam nagyon megosztotta az olvasókat ez a rész. Sajnos, vagy nem sajnos, mindenki döntse el, én azok táborába tartozom, akik imádták.

Úgy érzem az írónő hatalmas fejlődésen ment keresztül az első rész óta. Nem mondom, hogy hibátlan lett volna az előző kettő, mint ahogy ez a kötet sem, de azok a dolgok, amik zavartak, eltörpültek a cselekmény többi része mellett.

Celaena a múlté, csupán egy szükséges álca, hogy Aelin megvalósíthassa a tervét, ami visszahozta Riftholdba. Bár egy és ugyanaz a két személy, mégis valahogy Aelint sokkal jobban kedvelem. Öröm volt olvasni, hogy kezd azzá a királynővé válni, ami mindig is a sorsra volt. Nagyon szerettem az Aedionnal és Lysandrával közös jelenteit, és azt a kitartást, amivel igyekezett teljesíteni a Doriannak tett ígéretét.
Chaol úgy gondolom ebben a részben mindenki szemében nagy tüske volt. Egyrészt nyilván senki nem várhatta, hogy mikor újra találkoznak, akkor majd megtörténik a nagy összeborulás, mintha mi sem történ volna. Túl sokat szenvedtek és változtak abban a néhány hónapban még Aelin odavolt. Ugyanakkor én arra sem számítottam, hogy egy ilyen keserű Chaol fog szembenézni Aelinnel. Néha aljas, kicsinyes és durva dolgokat vágott a lány fejéhez. Úgy érzem, hogy még az előző részben Aelinennek kellett a múltjával és a cselekedetei súlyával szembenézni, ebben a könyvben Chaolnak kellett ezt az utat bejárnia. Remélem a lányhoz hasonlóan a következő részben egy erős és újra önmagára talált Chaol tér vissza.
Dorian a könyv jelentős részében nem volt önmaga. Nem sokat láthattunk az ő nézőpontjából, de azok az egy-egy oldalak, amikor betekinthettünk a saját testének börtönében sínylődő királyfinak a fejébe, elég sötét és megrázó képek voltak. A sok szenvedés mellett, azonban volt egy jelent, amit imádtam spoiler
Az előző részben feltűnt karaktereket kivétel nélkül imádtam ebben a részben is. Rowan Aelinnel együtt gyógyul és válik kulcsfigurává. Aedion esetében ott van a kezdődő bromance Rowannal és én simán összehoznám spoiler Manon kezdi belátni, hogy az évszázados hagyomány nem folytatható és a brutális engedelmesség nem feltétlenül vezet célra, valamint, hogy törődni valakivel nem gyengeség. Az ő esetében éreztem a legerősebb belső vívódást ebben a részben, hiszen a kötelesség és szabad akarat feszült egymásnak. Tizenhármak is többet szerepeltek, és bár csak Asterint ismerhettük meg jobban, de hiszem, hogy fontos szerep jut majd nekik a jövőben.

Ebben a részben is érkeztek új karakterek. Közülük az abszolút favorit Lysandra lett. A novellagyűjteményből még nem olvastam azt a részt, ahol ő feltűnik, így nem tudtam mit várjak tőle, de itt egy bátor és erős fiatal lánnyal szembesültem, aki kész a barátaiért harcolni. Elide különösebben nem nyűgözött le. Van még hova fejlődni, hogy az anyukája nyomába érjen és kiérdemelje a könyv végi esélyt. Ám annak ellenére, hogy nem vagyok túl jó véleménnyel róla, úgy gondolom, hogy később még fontos szerephez jut, ha épségben megérkezik céljához. Nesryn olyan felemás karakter számomra. Úgy érzem őt csak azért hozta be Sarah, hogy valaki ne maradjon pár nélkül. Kissé olyan egysíkú, töltelék szereplő, de várjuk ki a végét, lehet, hogy meglepetést okoz.

Az előző részhez képest úgy érzem kevesebb harcjelenet volt, ám közülük egy határozottan kiemelkedett. spoiler Amit sajnálok, hogy kissé elnagyoltnak éreztem a két „főgonosszal” való összecsapást. spoiler A mumus mögött, egy még nagyobb lapul. Eddig erre semmi nem utalt, így olyan hiteltelen lett az egész.

Egy fejezet lezárult, de hiába nyerték még a csatát Aelinék, a háború csak most kezdődik. Az, hogy milyen veszteségekkel kell számolnunk a következő két részben nem tudom, de remélem, hogy az írónő kíméletes lesz és nem kell búcsút mondanunk szeretett karaktereinknek.

Hű, ebben a könyvben annyi minden történt… Teljesen ki volt töltve a 648 oldal. Sarah jól tartotta az egyensúlyt. Húsz szívroham között pihenésképp mindig kaptam egy sírós fejezetet is. Tönkretesz engem ez a nő. Ennek ellenére persze zseniális.
Én valahogy mindig félve nézek az új szereplőkre, de Lysandrát nagyon megkedveltem. Manon az előző részben olyan hatalmas érzéseket nem keltett bennem, most viszont az ő fejezeteit is ugyanannyira vártam.
Annyi epic jelenet volt ebben a részben, csak úgy kapkodtam a levegőt. Sarah mestere annak, hogy úgy befejezzen egy Aelin fejezetet, hogy WHAT THE HELL???? És utána természetesen Manon szemszöge jön :') És fordítva is… Néha le bírtam volna kaparni a falat, elhajítani a könyvet (persze csak képzeletben). Két ilyen kedvenc pillanatom, amikor spoiler, valamint spoiler.
Imádtam, nem tudok kiemelni még csak top 3 részletet se belőle, annyira imádtam az egészet, úgy, ahogy van. Minden mondata egy csoda. Körülbelül 50 oldalas gyakorisággal leesett az állam (főleg a végén). El se tudom képzelni, mit hoz az Empire of Storms, de alig várom, és készen állok, hogy Sarah újból tönkretegyen.

Igazából olyan 4.25 csillag :D Az Üvegtrónt szerettem, az Éjkoronát imádtam, a Tűz örökösét elviseltem. Bíztam benne, hogy a harmadik részben tapasztalt „tipikus második kötet érzés” elmúlik, hogy a szereplők összeszedik magukat és Az árnyak királynője hatalmasat fog szólni. Hát nem így lett. Hónapokat vártam a folytatásra, de régen csalódtam akkorát, mint a QoS első 300-350 oldalában. Így kissé zaklatottan fogom írni ezt a bejegyzést.

Celaena most már Aelinként tér vissza Riftholdba/Résvárba, azonban szembetűnő változásokra figyel fel. Fogalma sem volt, hogy mi történt Doriannel, Chaollal és a többiekkel, míg ő távol volt. Kész bosszút állni, de előtte meg kell mentenie unokatestvérét Aediont, amihez kénytelen egykori főnöke, Arobynn segítségét kérni. Majd találkozik Chaollal, a férfival, akibe szerelmes volt. Igen, ez most már mind múlt idő, mert az a hatalmas szerelem és kémia, amit az Éjkoronában tapasztaltunk, mintha köddé vált volna.

Bővebben: http://maybeitisaboutthestory.blogspot.hu/2015/09/sarah…

Pár napja, hogy befejeztem és még mindig azon gondolkodom, hogy mit is érzek ezzel a résszel kapcsolatban. És azt kell mondjam, nem lettem lenyügőzve. Sőt kifejezetten úgy érzem ez a rész a Rowan rajongóknak lett megírva. Az egész nem szól másról, mint Rowan nagyszerűségéről és, hogy mennyire tökéletes párost alkotnak Aelinnel, mindenki más meg, mint valami óvodás rohangál körbe-körbe rajtuk. Azt még valahogy megemésztettem, hogy Aedion sértett kisfiúként elvonul az elején, de, ezek után vártam volna egy árulást tőle. Sokkal több volt az ő karakterében, de csak egy egyszerű bohócot csinált belőle az írónő. Dorian szinte végig jegelve van, a végére meg kapunk valami kis felvezető romantikus szálat? Minek? Chaolt meg legszívesebben addig ütöttem volna, amíg mozog. Hihetetlen barom módjára viselkedett egészen a végéig. Amennyire untam a Manon szálat az előző részben, most sokkal jobban érdekelt az a vonal. Remélem a következő részben a szereplők észhez térnek és nem Aelin és Rowan enyelgése lesz a középpontban.

Tipikus esete annak, mikor az írónő a saját maga által felállított lécet nem képes megugrani. Annyival többet vártam ettől a résztől, hogy a könyv végére csak bambán bámultam és csak az az egy gondolat villogott a fejemben, hogy „Ennyi?! Erre vártam olyan régóta?!”

Bővebben: http://three-points-of-view.blogspot.hu/2015/11/sarah-j…

Ebben a részben annyi minden történt, és annyira szerettem a szereplőket is, hogy ha időm volt rá, akkor lehetetlen volt letenni.
Chaolt nem kedveltem az eddigi könyvekben, és ennek a résznek az első felében sem, sőt szerintem most kedveltem a legkevésbé, de a végére összeszedte magát, és miatta is izgulhattam.
Sok eddig elkezdett száll zárult le, de jöttek helyettük újak, amikre nagyon kiváncsi leszek.
Rowan és Aelin kapcsolatát annyira szeretem, úgy örültem, hogy Rowan pár fejezet után utána jött.
Doriant nagyon sajnáltam ebben a részben, szeretnék már úgy olvasni róla megint, hogy boldog dolgok is történnek vele.
Nagyon sajnáltam még Resst és Rolandot nem érdemelték meg, ami történt velük..

Újraolvasás volt, angol nyelven.

Elmondom, mi történt röviden: A magyar KMK-s kiadást a 339. oldalon abbahagytam, és bedobtam a sarokba (nem szoktam könyvet bántani, de tényleg..ezt majdnem sikerült), és naaaagyon sokáig nem néztem rá. Ha meg mégis, akkor morcosan.
Celaena stílusa minden eddiginél is durvább volt, nem bírtam elviselni, ahogy viselkedik. Ott telt be a pohár.
Aztán jött a KoA megjelenésének híre, és eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, elolvasom a sorozatot, de angolul. Már a Heir of Fire olvasásánál feltűnt, hogy más a hangulat, az olvasási élmény, de ennél aztán végképp. Elérkeztem a kritikus pontra. Vártam azt, ami magyarul kiborított…és nem jött.
Nem mondom, hogy már teljesen megértem a stílust, de enyhébb volt. A személyisége kezd olyan irányba menni, ami már határozottan jó. Kezdi kiérdemelni a mások által ráaggatott erőteljes-főhősnő titulust, amit én eddig semmiképp nem adtam volna meg.

De tekintsünk el a korábbi traumámtól.
A könyv cselekményét úgy tudnám jellemezni, hogy lassú kezdés, cammogós átmeneti állapot, egy hovakapjamafejem elő-vég és egy csendes lecsengés.
Az elő-vége (ha már elneveztem így) nagyon epic lett, voltak benne olyan fordulatok, amikre már picit számítani lehetett korábban, de olyanok is, amik igazán nagyot ütöttek. Ha megmarad a színvonal, nagyon fogom szereti a sorozatot. (Az első 2 kötetet leszámítva, azok annyira nem bejövősek.)

Szereplőket tekintve Manon nagyon sokat nőtt a szememben. A korábbi kötetben picit untam, hogy ennyire magabiztosnak mutatja magát, de tulajdonképpen úgy ugrik, ahogy a nagyanyja fütyül. Ugyanezt éreztem a könyv első felében is. Aztán mikor jött a fejezet végén a spoiler felirat akkor jöttem rá, hogy ez a karakter tud, és fog is fejlődni egy olyan irányba, ami nagyon kecsegtető.

Korábban sosem tudtam eldönteni, hogy ki is a kedvenc férfi szereplőm. Chaol? Dorian? Aedion? Talán mindenki kedvence Rowan? Nem, ebben a sorozatban nem tudott úgy levenni a talpamról a főhősnő szíveválasztottja, mint az ACOTAR-ban. Nagyon jó karakter, összeillenek, de meh számomra a nyertes Lorcan. Nagyon várom, mi lesz vele. spoiler

Összegezve eddig ez tetszett a legjobban, és bár egy éra végére ért a történet, remélem hogy innen felfelé ível az út.

Iszonyatos csalódás ez a sorozat. Gyönyörűen van megírva, szövegszinten nagyon jó, szuper a világépítés, önmagukban rendben vannak a karakterek, a fejlődésük, de ha összességében nézem…

Ez a rész már nem volt olyan vontatott, mint az előző, fordulatos volt, sőt, az elején még izgalmas is, de az érzelmi ív törése miatt már nem érdekel Aelin, akit Celaenaként ha nem is szerettem, de legalább kedveltem. Terrasen ifjú királynőjeként idegesítő, képmutató és gyakran szemét.

Tudom, sokan utálják, de én Chaolt továbbra is szeretem, neki legalább van jellemfejlődése, de persze ő sem viselkedik tökéletesen, egy csomó ostobaságot gondol. Ráadásul a bűntudat miatt aláveti magát Aelinnek, és tudat alatt egyfolytában feloldozást vár.
Ugyanakkor ő volt az egyetlen, aki szembeszállt Aelinnel, aki igenis a szemére hányta, hogy hibázott. Hogy talán nem kellene minden felelősséget másokra tolni.

A többi karakterrel – főleg az újakkal, Lysandrával, Nesrynnel – alapvetően nem volt gondom, karakterszinten rendben voltak, de a semmiből rántotta őket elő SJM, súlytalanok számomra, és éppen ezért a főszereplőkhöz fűződő kapcsolatuk is hiteltelen.
Elide sztorija érdekes volt, őt szívesen olvastam, kíváncsi vagyok, merre fut ki a története, és hogyan illeszkedik majd a nagy egészbe.

Egyébként talán a legjobb (és egyben legmegrázóbb) az egész könyvben a Morathban zajló eseménysor volt, Manon karakterfejlődése szuper, Kaltain is baromi érdekes volt, pedig az első rész végén azt hittem, őt már nem igazán látjuk többet, és nem lesz jelentősége. Az meg, amit szegény boszorkányokkal műveltek a mélyben…

Az viszont nagyon nem tetszett, hogy mindenki kapott valakit, akivel lehet romantikázni kicsit, adjunk még egy pofont az egész érzelmi ívnek. Az pedig, amit Aelin és Rowan művelt… Muszáj volt? Annyira méltatlan a sorozathoz ez az egész… Még Manon és Dorian bimbózó kapcsolata a leghitelesebb, kár, hogy előtte Dorian Celaenáért volt odáig, meg halálosan beleszeretett Sorschába, akit egyébként szintén csak azért rángattunk elő az előző könyvben, hogy valakit fel lehessen áldozni.

Sajnos tele volt olcsó húzásokkal a történet, mind a karakterek meg a gyorsan kiötlött románcok, mind pedig a legvége miatt, amikor is ugye kiderült, hogy spoiler, de spoiler azért kaptunk valamiféle lezárást, ami igazából mégsem lezárás.

Az a szomorú az egész regényben (sorozatban…), hogy tök jó lenne, ha nem így futottunk volna neki. Teljesen oké lenne, ha a sorozat érzelmi íve nem tört volna ketté, ha az írónő nem adott volna egy ilyen hatalmas pofont az egésznek. Őszintén… Ha ezt akarta megírni, ha úgy érezte, hogy már kinőtt a YA-ból, akkor miért nem zárta le a sorozatot egy harmadik résszel, és lépett tovább? Némi változtatással megírhatta volna ezt a sztorit egy másik sorozatban, úgyis ugrottak volna rá az olvasók. És akkor mindenki boldog lenne.

Csillagozni nehéz volt amúgy, mert fura lett volna kevesebbet adni neki, mint az előző résznek, ami egyébként könyvszinten bőven rosszabb volt, viszont a történet irányát tekintve többet egyszerűen nem tudtam adni neki, sőt, még kevesebbet is adnék…

Bővebben: http://blog.infinitedreams.hu/…