”Szörnyet nem győzhetünk le egy másik szörnnyel, csak világossággal, a sötétségből csak a fény vezet ki.”
Azért rajongok ezért a részért, mert imádom azt az erőt, azt a nyers hatalmat, amit magában hordoz. Szeretem a bátorságot, amit sugároz, azt a tiszteletet, amit kivív. Mindegy hányszor olvasom el, mindegy hányszor merülök el ebben a sorozatban, újra és újra padlóra küld, jó és rossz értelemben egyaránt. A történet a megszokott mederben folytatódik, de a plusz cselekményszálak és az új szereplők teljesen intenzívvé varázsolják a hangulatot. A mágia végre megjelenik, Celaena/Aelin ereje felszínre tör, megjelenik Rowan, az elképesztő tündérharcos, megismerjük Észak Farkasát, Aedion-t, és végre felbukkan Manon is, akit továbbra is lehengerlő szereplőnek tartok. Az eseményeket több szemszögből kapjuk meg, a világlátásunk tágul és bár még messze a vége, zsigeri szinten érezhető, hogy ebben a sorozatban még nagyon-nagyon sok minden lapul. Bár már tudom mi a vége, mégis hihetetlen mód elkápráztat, ahogy SJM felépítette a cselekményt, lapról-lapra fedi fel a titkokat, szellőztet meg elejtett információkat, amelyek talán most nem tűnnek fontosnak, de a későbbiekben igenis azok lesznek. Nagyon élvezem, hogy már a szemem kiszúrja az aprócska infókat, hogy tudom mire figyeljek, ugyanakkor előfordul, hogy én is rácsodálkozom valamire, amit már elfelejtettem vagy nem gondoltam fontosnak eddig, pedig az.
A régi banda most is szerepet kap, bár Celaena magára hagyta Chaol-t és Dorian-t, szerencsére SJM nem feledkezett meg róluk, sőt! Amíg a lány az ismeretlen Wendlyn felé tart, addig a herceg és a kapitány nem tétlenkedik. Rétegről-rétegre fejtik le a királyról a hazugságait, a dolgok, amikre rájönnek igazán gyomorforgatóak, a vége pedig igazi kín.
Aedion megjelenése üde színfolt volt, szerettem a szócsatáikat, érdekes volt megismerni Dorian és Chaol szemszögéből Észak Farkasát, ugyanakkor szívmelengető volt olvasni Aedion részeit, ahol megmutatta milyen érző szívet is takar a jéghideg páncél. Manon és a Tizenhármak bemutatkozását is nagyon-nagyon imádtam, nekem ők is kedvenceim, még akkor is ha a szabályaik sokszor igencsak elvetemültek. Rowan herceg pedig szerintem igazán hab a tortán, az első szereplése óta imádom, még a top 3 könyves pasi listámban is benne van, évek óta. Ő és Aelin remek páros, még akkor is, ha ebben a részben csak gyilkolták egymást. Sokszor majdnem szó szerint. Jó érzés a tudat, hogy tudom kettejük “tánca” honnan-hova fog fejlődni. Rowan egy erős, intelligens harcos, aki hosszú élete alatt megjárta a saját poklát, pont emiatt érti meg majd a későbbiekben Aelin-t.
A könyv vége igazán szívszorító volt, SJM nem spórolt az izgalmakkal. Aelin tette Rowan-ért igazán becsületes és bátor dolog volt, úgy gondolom ezzel a tettel engedte Aelin szabadjára Celaenát. Míg az orgyilkosnő csak menekült a múltja és a tettei elől, addig a királynő bátran szembeszállt a démonjaival és kiállt azért, akit a barátságába fogadott. Így hosszú ömlengésem után is, csak azt tudom mondani, hogy ez egy erős kötet, rávilágít a legfontosabb dologra, miszerint a sötétséget csak a fénnyel lehet elűzni igazán. Lehet futni, szaladni a gondok elől, elfordíthatjuk a fejünket, de ezzel csak azt érjük el, hogy elvesztjük önmagunkat, hogy saját magunk ellensége leszünk. Aelin egy csodás karakter, bár Celaenát is szerettem, de nekem a tűzszívű lány a kedvencem… akármi történjen, a világ végéig…