A ​varázslat tava 87% 25 csillagozás

Nem tetszett annyira, mint A barackfa titka.
A történet kicsit laposra, kiszámíthatóra sikerült.

Meg kell hogy mondjam, nem csalódtam Sarah A. Allen ebben, az újonnan megjelent regényében sem. Szerintem nyugodt szívvel kijelenthetjük, az írónőnek a védjegyévé vált az, hogy a történeteit egy kis mágikus realizmussal szövi át, ezáltal kiszakít minket a hétköznapok megszokott rutinjából. Tetszett még, hogy a cselekményt egy olyan varázslatos helyszínbe helyezte, mint a Lost Lake. Szinte már éreztem a tónak a kissé mocsaras, ám kirándulások alkalmával mindig otthonosnak tűnő illatát, hallottam ahogy a fák susognak a szélben, és a békák egész álló nap csak beszélnek, és beszélnek…
Bővebb értékelés: http://varazstinta.blogspot.hu/2017/05/mini-konyverteke…

Szeretem az írónő könyveit, de kicsivel többre számítottam. A mágikus rész ezúttal kicsit sok volt, igazából a Lost Lake világa varázsolt el. Eby és Lisette, a törzsvendégek, ahogy az ember szinte az orrában érzi a tó vizének vagy a kabinon korhadt fájának az illatát, amitől kicsit fájó, keserédes érzések törnek az emberre. Az írónő tökéletesen megragadta azt a vágyódást, amit érzünk, ha régi, elmúlt dolgokra gondolunk, mint mondjuk ez a régimódi üdülőhely a maga furcsa embereivel, akik belegondolva még csak nem is olyan furcsák, csak manapság már nem viselkednek így az emberek, hanem egyszerűen elmennek egymás mellett. Reményt ad ez a könyv, mert elhiszem, hogy léteznek még ilyen varázslatos helyek, ahol ez az érzés és barátok várnak az emberre.

Nem tudom, miért – talán nem voltam hangulatban, de nekem ez a könyv most annyira nem jött be. Tetszett, ahogy a „mese” és a valóság keveredik, a szereplők élete jól kidolgozott és szép, deee nem tudom, valami nem stimmelt ezzel a könyvvel nálam. Lehet az volt a baj hogy nekem nem volt szimpatikus Kate… Eby családja meg… Jézusom… :D

Nagyon vártam már ezt a könyvet, mert az írónő korábbi regényei is tetszettek. Tudtam, vagy inkább bíztam benne, hogy ez is fog. És így is lett! Annyira szeretem azt a hangulatot, amit képes megteremteni a soraival. Azt a pici varázst, apró természetfelettit, ami minden könyvében megvan. Meg hát a titkok.
Érdekes volt a visszatekintés a kölönböző emberek múltjába. Mindenkinek mennyire nehéz, de különleges élete volt. Belegondolva egészen fura, hogy a szereplők jó része nyugdíjas, mert egyáltalán nem úgy viselkednek, ahogy egy nyugdíjasnak képzelem, hogy viselkednie kellene. Bár egyszer az egyik hatvanas nőrokonom mesélte, hogy egy fiatalabb kollégája meg volt rökönyödve, amikor valamire tett egy (finoman szólva) pikáns megjegyzést, mire ő csak annyit mondott: „Nem fából vagyok, fiam, csak öreg”. :)
Úgy tűnik, az írónő kedveli az idegesítő öregasszony és a talpraesett kislány karaktereket, mert nem az első regény, ahol ők „állnak szemben” egymással. Talán neki is van/volt ilyen (nő)rokona, aki a korára hivatkozva azt hiszi, mindenbe beleszólhat, mert ő mindent jobban tud. A gyerkőc meg – úgy képzelem – az, aki kirángatja az embert a posványból, ha bármi miatt belesüpped.
Ez a regény is komoly dolgokról szól, akárcsak az előző könyvek. Ez éppen a gyászról, az elengedésről, de az újrakezdésről is. Mindenki máshogy dolgozza (vagy épp nem dolgozza) fel a veszteséget. Volt, aki emiatt nem lett szimpatikus karakter, vagy épp valóban sajnálatra méltó lett. Örültem azért, hogy a többségnek sikerült még időben felébrednie. Tetszettek a bimbózó szerelmi szálak is.

Sematikus szereplők, kiszámítható történet…mégis egy kellemes, nosztalgikus érzéseket keltő történet.

Bővebben itt:
http://szembetuno.blogspot.hu/2017/04/sarah-addison-all…

Hát nem ez lesz a kedvenc könyvem az írónőtől, valahogy A barackfa titka és a Waverley-kert sokkal-sokkal jobban megfogott. Lehet, hogy a könyv rövidsége-a szereplők sokasága vitte most el kicsit a történetet, picit sokan voltak a megszokottakhoz képest, így senkire nem jutott elegendő idő. Kate karaktere kicsit lapos volt, Wesből pedig alig ismertünk meg valamit problémás családi hátterén kívül…

Minden hibáját leszámítva Lost Lake hangulata magával ragadott, legszívesebben elvonulnék a nyárra én is egy kis bungallóba, üldögélnék a stégen, olvasgatnék, sétálnék az ösvényeken. A helyszín telitalálat volt az írónőtől.

Ha egy szóval kell jellemeznem ezt a könyvet, akkor az az lenne, hogy bűbájos. Fantasztikus a szerző stílusa, miközben olvasom olyan képek vannak a szemem előtt, mint egy aranyló mézcsepp, a fák ágai között átsütő nap, vagy egy eső után a fűszálakon megcsillanó vízcseppek fénye. Hihetetlenül jól csinálja azt, amit alkot, pedig nem túl bonyolult ez a történet sem.

Nem is tudom, hááát izé….Első neki futásra, azt hittem egy hétköznapi történet hétköznapi emberekről. Kezdtem beleélni magam, végülis nem kell minden történetnek extraordinary-nak lenni. Nem kell mindig nagyot olvasni! Ilyen is kell kicsit, hogy magunkról olvassunk, egyedülálló anyákról, csődbe ment vállalkozásokról, kapzsi üzletemberekről, munkahelyi problémáról, válságos élethelyzetekről. Tényleg semmi kiugró dolog, ebben dagonyázunk. Aztán kezdtem azt érezni, hogy kezd ellaposodni a történet. Untam és szerintem az írónő is. Hirtelen jött egy váltás, és talizmánokkal, történetmesélő aligátorokkal fejeztük be regényünket. Szóval hát nem is tudom. Nem esett jól.

Olyan volt ez a könyv, mintha egy régi képeslap köré lett volna szőve, de valahogy nekem nem a nosztalgikus szép emlékeket hozta vissza, hanem az elmúlást. A tárgyak elhasználódását, a környezetünk felélését és a megöregedést. A misztikusnak nevezett szál pedig nem tetszett, erőltetettnek éreztem.
Többet vártam, egyszer olvasós könyv.