A ​szeretet gravitációja 22 csillagozás

Sara Stridsberg: A szeretet gravitációja

Amikor ​a tizenhárom éves Jackie apja, Jim rendszeres öngyilkossági kísérletei miatt bekerül a Beckomberga pszichiátriai intézetbe, a lány egyre több időt tölt vele a látogatások alatt, s amikor az anyja nyaralni megy a Fekete-tengerhez, az intézmény válik második otthonává. Itt tapasztalja meg fiatalsága és felnőtté válása legfontosabb pillanatait is.

A több idősíkon játszódó történet középpontjában a lány édesapja iránt érzett szeretete áll, s az, ahogy e szeretet révén megpróbálja megérteni és megmenteni az apát először kislányként, majd fiatal nőként és anyaként.

A sokrétű regény szokatlan karakterein keresztül megismerhetjük a kórházban élő ápoltakat, az őket gondozó nővéreket és egy sajátos elveket követő orvost is, aki a betegeit kiviszi szórakozni a stockholmi éjszakába, hogy igazán embernek érezhessék magukat.

Miközben lírai hangvételű leírásokban emlékezik az azóta bezárt intézet hajdani szép napjairól, a svéd írónő elgondolkodtat arról is, mit… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2014

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Szépirodalmi kötetek Metropolis Media

>!
Metropolis Media, Budapest, 2020
308 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635510306 · Fordította: Teplán Ágnes
>!
308 oldal · ISBN: 9789635510313 · Fordította: Teplán Ágnes

Enciklopédia 1


Most olvassa 1

Várólistára tette 123

Kívánságlistára tette 125

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

Paulinusz_Tünde P>!
Sara Stridsberg: A szeretet gravitációja

„Magányosan lebegtek könnyedén mindenki más élete fölött. Lelkükben hatalmas aranyhintókon szelték át a világot, mindenki imádta és félte őket.”
Érdekes, érdekfeszítő könyv ez, furcsa stílussal. A belső magányról, hidegségről szól, amikor nincs más lehetőség csak a megváltó halál. Bár itt megemlíteném, hogy azért Jim annyira nem is akar meghalni.
„- Mert szédítő és félelmetes az, hogy széthullasz, hogy rád borul a sötétség. Hogy kívülálló leszel. … ”
Vannak emberek akik el vannak veszve, és nem lehet megtalálni őket. Vannak emberek, akik állandóan csak azt kérdezgetik, hogy mit keresek én ezen a világon. Aztán vannak azok akik elvágyódnak egy másik világba, holott nem is ismerik. Nem tudnak megbirkózni az ittel és a mosttal. Stridsberg könnyedén ábrázolja a nyolcvanas években létező világot az elmegyógyintézettel a közepén. Megismerjük Jimet és a családját, nem irigyeltem őket. A lánya nem vágyik másra csak szeretetre, amit az apja egyáltalán nem tud megadni neki, de az anyja sem. Így Jackie is kívülálló lesz. Mégis annyira hűséges apjához, hogy az már fájdalmas. Annyira szeret apja mellett lenni, illetve az elmegyógyintézetben, a parkjában, hogy szinte minden percét ott tölti. Ő aki szabad, aki bárhova mehetne a legszívesebben ott maradna a falak között. Úgy érzi ott van otthon, ott van a családja. Minden lakót ismer, őket szeretné a családjának. Ez a könyv mindezek ellenére mégis jó. Megmutatja a békeidőket, hogy 1932–1995 között szinte egy békés nyaraló hely volt a 6-os osztály, és a Beckomberga parkja pedig maga a gyönyörűség. Akkora volt az intézmény, hogy az áplolók és az orvosok is ott laktak külön épületekben. A lapokról árad a jólét, az odafigyelés, és egyébként is van valami pozitív visszhangja a történetnek mindazok ellenére, amiről szól.
Mindig vigyázok az ilyen-olyan irodalmi díjas könyvekkel, mert már megjártam párszor, de ezt nem éreztem sem mesterkéltnek, sem elcsépeltnek. Hétköznapi, hosszú, szép, bánatos életekről olvastam.

4 hozzászólás
Széni>!
Sara Stridsberg: A szeretet gravitációja

nem tudom normálisan értékelni ezt a könyvet, mert túlságosan benne vagyok a sorok között, és nem szeretnék túlságosan kitárulkozni az életemmel kapcsolatban egy könyves felületen.
A szeretet gravitációja c. könyvben szereplő lány akár én is lehetnék. megtaláltam a regényben az apámat, az anyámat, a nagymamámat, a múltamat és talán a jövőmet is. látogattam kórházban haldokló szülőt. voltam kórházban betegként életemben egyszer, ami borzalmasan megviselt, mert folyton a nagymamám sikolyait hallottam éjszaka, aki pár szobával arrébb halt meg. sétáltam pszichiátria parkjában és ültem a fák alatt egy padon látogatóként; egyszer még a kórtermekbe is felmerészkedtem. pokoli 30 perc volt, egyfolytában azon rettegtem, mikor veszi észre valaki azt, hogy tördelem a kezeim, minden porcikám remeg, minden erőmmel azon vagyok, hogy visszatartsam a sírást és éppen próbálok nem pánikrohamot kapni attól a gondolattól, hogy talán én is ide való vagyok vagy egyszer itt fogok kikötni. az alkohol szagától a mai napig megijedek, bepánikolok vagy szimplán csak keservesen sírni kezdek.
a könyvben leírtak túlságosan ismerősek. olvasás közben azt éreztem, hogy háborog az egész testem és a lelkem, az emlékek úgy cikáztak a fejemben, mintha egy nagyon ijesztő és hangos vihar kellős közepén állnék és a villámlásokat figyelném. olvasás közben az összefoltozott szívemen egy hatalmas seb felszakadt és újra vérezni kezdett, és én nem félek bevallani, hogy ettől nagyon megrémültem.
A szeretet gravitációja lehozott az életről. mégis, őszintén büszke vagyok magamra, hogy most már nem kuporgok a földön, miközben markolom a szőnyeg sarkát, és minden maradék erőmmel öklözöm vagy épp ölelgetem saját magam, hanem veszek egy nagy levegőt, kihúzom magam és látom a jövőmet (nagyon halvány és ijesztő, de ott van). ott állok, egész vagyok, szerethető vagyok és értékes. akkor is, ha soha nem kaptam meg azt a szeretetet, amiért a lelkemet is eladtam volna egy időben, de csak a testem bánta minden próbálkozásomat és a szívem, ami folyton összetört.
vegyél egy nagy levegőt, húzd ki magad és élj. okkal vagy itt, dolgod van itt. minden, amit átéltél, így kellett, hogy történjen. erre gondolok, erre kell gondolnom, hogy tovább tudjak élni.
(szeretem az elvont könyveket, de azért négy csillag, mert nekem ennél is többet adott volna a könyv, ha nem széttördelt, időben és térben ennyire ugráló a szerkezete, hanem sokkal összeszedettebb és lineáris.)

„Olyan volt, mintha a senkiföldjén mozogna, mintha bármit megtehetne, vagy halhatatlan volna. A mágikus lakhatósági zónában tartózkodott, amelyet az alkohol szeretete nyújtott számára."

„Egyik éjjel azt álmodtam, hogy abbahagytad az ivást. Mindig azt hittem, hogy nem tudlak elképzelni téged józanul, de álmomban igen. Olyan voltál, mintha sosem lettél volna más.
– És milyen voltam?
– Más. Lágy. Mint akiben nincsenek élek.
Jim úgy nézett rám, mintha egy másik világban volna, aztán tovább nézte a parkot, és a sötétség lassan leszállt az ezüstös városra.
– Én ezt sosem tudom nyújtani neked. Ez az egyetlen, amit sosem tudok megadni."

„Olyan volt, mintha valóban hittem volna abban, hogy a tekintetemmel meg tudom óvni őket, hogy az áldásommal be tudom takarni őket. Hogy meg tudom védeni őket a közelgő sötétségtől, mivel a horizonton gyülekeztek a felhők, amelyek az égboltra beúszva összeütköztek egymással már egy jó ideje. Azt gondoltam, a tekintetemmel mindig a fényben tarthatom őket, azt képzeltem magamról, hogy emberfölötti erővel rendelkezem, nem tudom, honnan jött ez a gondolat. Sosem mentettem meg senkit, sosem voltam még a közelében sem annak, hogy megmentsek valakit."

6 hozzászólás
kávésbögre P>!
Sara Stridsberg: A szeretet gravitációja

Szeretem azokat a könyveket, amik pszichiátrián játszódnak. Olyan érzést ad, mintha valahogy a „kulisszák mögé” tekinthetnénk be. Közben nincsenek is olyan éles választóvonalak a betegek és a látogatók között, mintha bármikor szerepet cserélhetnének. A kissé tárgyilagos elbeszélésmód szenvtelenné teszi az egész regényt, de valahogy mintha ettől lenne olyan zseniális.

Peónia>!
Sara Stridsberg: A szeretet gravitációja

A regény konkrét tere egy hatalmas pszichiátriai intézet, melyre rávetül az ápoltak határok és kontúrok nélküli belső világa, s ez az amorf világ mintha fellazítaná az épületek és terek szilárd struktúráját is. Persze ez is csak képzet, ahogy képzetek, képzelődések hálójában próbálják az ápoltak felülírni azt az ismétlődésekben vegetáló életet is, ami nekik adatott. A múltat és a jelent egyaránt átszövő beteges kötődések pulzálása, a szabadság illúziója, az elme terheltsége ellehetetleníti az intézet lakói közt a kinti világban használt nyelv működését, de a szeretetnyelv sem éri el azt, akire irányul.
A regény bemutatja, de nem analizálja az elmegyógyintézetben élők világát. Az írónő határozottan kerüli az érzelmi ráhatás lehetőségeit. Ettől a tárgyszerű alaphangtól lesz a regény igazán ütős. Ennek az objektív, leíró attitűdnek köszönhető, hogy olvasóként egyértelműen belátjuk: ebben a világban a “megmentőknek” nincs terük. Jim, a főszereplő megmentése lehetetlen, hiába próbálkozik Jacky, Jim lánya kislány korától folyamatosan. A szeretet mégsem felesleges. Jacky így – az apját szeretve, hozzá kötődve – tudja túlélni magányos gyerek- és fiatalkorát. (Micsoda hangtalanul drámai sors.) És végül az ő jelenlétére vágyik az apja a végső szabadságkísérlet tanújaként. Sok ez vagy kevés? Jacky-nek ennyi jutott.

cintiatekla P>!
Sara Stridsberg: A szeretet gravitációja

Szerintem engem nem nehéz lenyűgözni – már ami a könyveket illeti. Az a legfontosabb elvárásom egy kötettel kapcsolatosan, hogy kikapcsoljon, elszórakoztasson, érzelmileg képes legyen bevonni, és esetleg elgondolkodtasson. Sara Stridsbergnek sajnos egyik sem jött össze. Mert A szeretet gravitációja koncepciója alapvetően jó lenne, de mintha mindenbe belekapna, legyen szó témákról, vagy szereplőkről. Mint amikor ezer dolga lenne az embernek, a semmivel nem foglalkozunk tényleg nem opció, úgyhogy mindenhez csak oda-odakapunk, aztán összezavarodunk, hogy mivel és hol tartottunk, végül pedig kialakul egy hatalmas káosz. Nagyjából ilyen érzés volt A szeretet gravitációja olvasása.

A regény mentségére szóljon, hogy a svéd cím (Beckomberga: Ode till min familj, azaz Beckomberga: Óda a családomhoz) kifejezőbb, és talán kicsit jobban előrevetíti az elbeszélés kuszaságát.

Bővebben: https://www.gyorgytekla.hu/2022/06/sara-stridsberg-a-sz…

Kitsune>!
Sara Stridsberg: A szeretet gravitációja

„Általában Sabina győz, mert gyorsabb, hidegebb. Ő maga a színtiszta matematika. Valahányszor Jim veszít, kineveti őt. Amikor Jim behajigálja az óriási sakkbábukat a bokorba, Sabina megragadja őt a grabancánál fogva. Jim épp úgy sakkozik, ahogy él, nem gondolkodik, nincs stratégiája, nem gondol a jövőre.”

„-Mindig arra gondoltam korábban, hogy meg kell mentenem téged – suttogom –, de önmagától nem lehet megmenteni az embert. Talán te egész idő alatt tudtad, hogy nem lehet, csak én hittem, hogy ezt akartad.”

Hatalmas elvárásokkal ugrottam neki ennek a könyvnek, megjelenés óta a várólistámon volt, a borító gyönyörű, a fülszöveg megkapó.
Sajnos, csalódnom kellett. Általában nagyon kedvelem az északi mentalitást, de most számomra ez valahogy nem működött jól. A történet töredezettsége, a szereplők közti távolságtartás megnehezítette, hogy gördülékenyen tudjam követni mind a történetet, mind pedig azt, hogy ki kivel és milyen viszonyban áll.
Ez a rideg elbeszélésmód sajnos magára a történetmesélésre is rátelepedett. Iszonyatosan nehéz témákról beszél a könyv, de mindenbe csak bele-belekap, semmit sem fejt ki, így kötődést sem tudtam érezni egy karakterrel sem. Tárgyilagosan kezeli a spoiler kérdéseit, egy-egy idézettől eltekintve nem tudtam közösséget vállalni a szereplőkkel, nem tudtam őket túlzottan sajnálni.

Néhány helyen felsejlenek történelmi események, persze csak félinformációkból hall róluk az olvasó és a szereplők is, hiszen egy elmegyógyintézet falai között nem ugyanúgy telik az idő és nem ugyanazok a dolgok fontosak, mint a külvilágban. Ez érdekes volt.

Szeretem azokat a könyveket, amik nagyon kifacsarják a szívemet, megdolgoztatnak és elgondolkodtatnak, de engem itt a stílus és a távolságtartás tényleg nagyon idegesített, eltántorított attól, hogy bele tudjam magam ásni a szövegbe. Ha lineárisan lettek volna elmesélve a dolgok és mondjuk több szemszögből, nagyobb belátást engedett volna egy-egy szereplő gondolataiba, akkor szerintem sokkal jobban működött volna az alaptörténet.

A szerkesztettség, tördelés viszont sokat segített, gyorsan lehet vele haladni. Mint kiadvány gyönyörű.

e_l_l_a>!
Sara Stridsberg: A szeretet gravitációja

„Sosem mentettem meg senkit, sosem voltam még a közelében sem annak, hogy megmentsek valakit.”

Több idősíkon és szálon futó történet, töredezett felépítéssel. A fényben és a sötétségben történtek váltakozása. Kellett idő, mire megszoktam a szerkezetet, de egyáltalán nem zavart, rá lehetett jönni, mikor járunk a múltban és mikor a jelenben, mikor vagyunk a fényben, feldobottan és mikor a sötétségben, mikor pedig egy-egy álomban vagy egy álom leírásában.
Egy apa és lánya történet egy elmegyógyintézet története, amelyet 1995-ben bezártak. Sosem jártam még pszichiátriai osztályon sem látogatóban, nemhogy a Lipótmezőn. Elképzeléseim voltak, ezzel a történettel pedig közelről is ismerkedhettem, milyen egy alkoholista és „beteg” apával felnőni és próbálni támogatni felnőtt korban is.

knutomix P>!
Sara Stridsberg: A szeretet gravitációja

„Annyi korlát van bennem. Közhelyek, előítéletek. Azt hiszem, ezzel mindenki így van. De ez folytonosan fékez bennünket, nem engedi, hogy valóban meglássuk a többieket, a sebezhetőségüket, a ragyogásukat, a különlegességüket. Sablonosan látjuk a világot. Az irodalom teszi lehetővé, hogy másképpen tekintsünk rá. A könyveimben megpróbálom felcserélni a fentet a lenttel, a szépet a csúnyával, hogy erőt és szépséget kölcsönözzek a szétesettnek vagy az alantasnak. Meg akarom kérdőjelezni ezeket a kategóriákat. És szeretni azt, amit senki sem szeret.” (Magyar Lettre Internationale 100. Szám)

Apa-lánya történet. Jim, az apa, a visszaeső öngyilkos/alkoholista és Jackie, a lánya, aki 14 évesen otthagyja az iskolát, hogy bejárjon őt látogatni a Beckombergába, a svéd Lipótra. A történet narrátora a felnőtt (és már maga is szülő) negyvenes Jackie, ám az ő térben és időben ugráló elbeszélését további mellékszálak szabdalják (teszik követhetetlenül kuszává, ahogy tetszik). A fő csapásirány Jackie tinédzserkora, amit az elmegyógyintézet világával ismerkedve tölt a nyolcvanas évek derekán (a külvilágból két esemény szűrődik csak be az intézet falai közé: Olof Palme meggyilkolása és Csernobil).
Az elbeszélés egyszerre túlhabzóan költői (madarak meg pillangók meg libbenés meg álomképek, ilyesmi) és szikáran távolságtartó (csak egy példa: az elbeszélő senkire – se szüleire, se nagyszüleire, se gyermekére – sem hivatkozik a rokoni szál megjelölésével, csak keresztnévvel: nincs apám, anyám, gyermekem, csak Jim, Tove, Marion: időbe telik, mire összeáll, hogy ki kicsoda*).

A fenti idézet szellemében bár mindenkinek jut a szépségből is (például lásd az idős Jimet a zongoránál), a szereplők idejük nagy részében inkább szétesettek, de életükről és halálukról az éppen aktuális narrátor ítélkezés nélkül mesél. Valami fontosat.

* szóval nem mindig és/vagy könnyen beazonosítható az elbeszélő személye, ideje, helye, de hát ez van manapság.
** nem tudtam hova csillagozni, ezért ilyen semmibe lógó lábjegyzet, hogy az eredeti címet (Beckomberga – Ode till min familj) az angol verzióhoz hasonlóan lecserélték az egyik (fontos) fejezetcímre, de az ezzel az aktussal a címbe emelt szeretet, az mennyire nem-jelenlévő, mekkora egy fekete lyuk, barátom…

Draskovics_Edit>!
Sara Stridsberg: A szeretet gravitációja

Delejes hatású regény. Bár érzem, nem hibátlan. Hidegségről, kíméletlenségről. Felismerhetjük benne a saját családunkat. Bizonyos irodalmi művek túlságosan is terápiás olvasmányokként hatnak.

tothebone>!
Sara Stridsberg: A szeretet gravitációja

Túlságosan széttöredezett. Néha nehéz követni ki kivel milyen kapcsolatban van. Szép, lírai, visszafogott könyv, elég „északi”, ami miatt kicsit távolinak és felszínesnek tűnik. Furcsa, hogy ez adja az egyik erősségét is, párhuzamot éreztem a szereplők széthullása és a regény darabolt szerkesztése között. De nekem túl sok lett a tördelés, az, hogy ritkán mélyült el egy képben, sok volt benne a felvillanás és kevés az elmélyülés egy-egy helyzetben. Olyan látomásszerű az egész, nehéz megfogalmazni.


Népszerű idézetek

Kitabu_hu P>!

– Mitől kellett volna megóvnia magát?
– Az élettől, azt hiszem.

28. oldal

Kitabu_hu P>!

– […] nem számít mid van, vagy hol élsz, abban mindenki egyforma, hogy nem tudja megvédeni magát.
– Megvédeni magát, mitől?
– Nem tudom. A magánytól…a belső szakadéktól.

19. oldal

Kitabu_hu P>!

– Milyen betegséged van neked? […]
– A szárnyaim túl nagyra nőttek, és már nem tudok többé repülni.

49. oldal

Kitabu_hu P>!

– Tudod melyik volt Einstein legboldogabb gondolata? […]
Hogy az, aki zuhan, minden törvényen kívül találja magát. Mivelhogy nem éli át a gravitációt a zuhanásban.

164. oldal

Kitabu_hu P>!

Közvetlenül azelőtt, hogy minden kialszik, nincs félelem, csak a tudat határán imbolygó halvány fény. Ha nem létezik többé idő, nincs többé aggodalom. És ha a tér megszűnik, nincs többé félelem. Ez valamiféle paradicsom […].

156. oldal

Lunemorte P>!

Jim: Végig arról szólt a dolog, hogy ügyelni kellett arra, hogy meghatározott távolságban legyél az élettől és a haláltól. Olyan távol az élettől, mintha halott lennél, és olyan közel a halálhoz, hogy a félelem hideg folyadékát érezd a gerinceden, hosszú pillanatokig belesüllyedve az öntudatlanságba, vagy életveszélynek kitéve. Elhaladó autók elé estem, hőlégballonba szálltam részegen, olyan sok gyógyszert vettem be, hogy egy liftben ragadtam egész délutánra. Mindennek, amit csináltam, a halálhoz volt köze, de ügyeltem arra, hogy továbbra is megfelelő távolságban legyek tőle. Részegségem mélyén számoltam az órákat az orvosi vizsgálatig, amire másnap mennem kellett. Volt egy orvos, aki altatókat írt fel, és ellenőrizte a belső szerveimet, hogy föl ne mondják a szolgálatot. Több orvos is volt, mindegyik városrészben egy, és félévente egyszer valamelyikük ellenőrizte az értékeimet. A kontroll elvesztése csak egy illúzió, az alkohol mélyén felülmúlhatatlan kontroll létezik. Hideg és egyszerű matematika. Számításba vettem a károkat, megpróbáltam megbecsülni a kiterjedésüket. És sosem hazudtam neked és Lonénak, amikor azt mondtam, van bennem kontroll. Csakis egy alkoholista tudja, mi a teljes kontroll, az mindent beárnyékol. Pontosan tudtam, mikor kell abbahagyni az ivást, hogy ki tudjak mászni az ágyból, és elcsoszogjak az irodáig a Kammakargatanon. Amikor hagytam, hogy néhány munkatársam felvonszoljon a lépcsőn, pontosan tudtam, hogy mit csinálok. Ez volt az én tiltakozásom, lázadásom.

233-234. oldal

_Horváth_Bernadett_ >!

. Teljesen elmerült a könyvében, míg álomba nem szenderült a hőségtől, olyankor a szél egy kicsit ellapozta az oldalakat, mielőtt megfordult a parton.

Lunemorte P>!

– Mit látsz?
– Egy szívet, ami túlságosan nagy. Nincs elég hely neki odabent.

89. oldal

Lunemorte P>!

A szavak az ő rózsafüzére, imához hasonlatos mágikus erő. Gyöngyök egymás után, felfűzve egy fényfonalra a belső sötétségben.

306. oldal

_Horváth_Bernadett_ >!

A nagy kristálycsillárok alatt meséltem neki a boltosról és a boltjáról, ahol régiségeket árult, a rókákról, a próbababákról és a kalapokról.


Hasonló könyvek címkék alapján

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?
Oddfríður Marni Rasmussen: Addig nem
Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami
Khaled Hosseini: Papírsárkányok
B. E. Belle: Árvák
Douglas Stuart: Shuggie Bain
Ka Hancock: Üvegszilánkon táncolni
Chris Whitaker: Ahol az égbolt véget ér
Taylor Jenkins Reid: Daisy Jones & The Six