Sara Lidman könyve Észak-Svédországba, Kirunába viszi el az olvasót. A munkások, akik ezekben a szépítetlen, nyers riportokban megszólalnak, egy államosított ércbánya dolgozói. Mindaz, amiről beszélnek, amit jónak vagy sérelmesnek tartanak, egy olyan szokatlan képnek a részletei, mely nem egészen fedi a Svédországról alkotott elképzeléseinket, ismereteinket. Ebben a meglehetősen szigorúan körülhatárolt világban, ahol a megszokottól eltérő módon tükröződik a munkás és munkáltató viszonya, a svédek és finnek kapcsolata, talán még szembetűnőbbek azok a sajátosságok, melyek a svédországi élet, a sokszor példaként emlegetett életforma alapvető jellegzetességét alkotják, s amit az itt megszólaló bányászok a maguk egyszerű nyelvén döbbenetes erővel fejeznek ki:
"… hát csak az éhség, a kimondott koplalás az, ami együttérzést vált ki belőlünk? És ha csillapítottuk az éhségünket, akkor fütyülünk egymásra és hajhásszuk a jólétet? Leverő dolog…" (tovább)