Isten ​a szekéren 86% 36 csillagozás

Azóta akarok Sánta-novellákat olvasni, mióta Kicsik és nagyok című elbeszélése szerepelt a magyar érettségim választható esszé-feladatai között (akkor még Sánta is élt!). Bár végül az összehasonlító elemzést választottam, mégis hagyott bennem legalább annyi nyomot, hogy megjegyezzem Sánta Ferenc nevét, és így 5 év elteltével végül közelebbről is megismerkedtünk.

A kötet legfőbb erénye, hogy időrendben szedi össze Sánta életművének novelláit, bár ezzel a címmel és tartalommal 1970-ben jelent meg először, tehát írói pályájának első szakaszát mutatja be. Mégis nagyon szépen tudtam követni az ívet a kezdeti, szegény székely legényből pesti munkássá lett, majd írással kacérkodó fiatalember szárnypróbálgatásától az önálló hangig, mely a kötet második felétől érzékelhető. Kissé nehézkes átfogó értékelést írni egy novelláskötetről, de mégis megpróbálkoznék bemutatni ezt az ívet és reflexióimat az egyes történetek kapcsán.

A korai írásokat szegénység-novelláknak nevezném. Akár Móricz is írhatta volna ezeket a ma már elképzelhetetlen nyomorról szóló, sokszor kilátástalan történeteket, az alföldi tanya-szegénységet székely nincstelenséggel helyettesítve. Stílusában is, kegyetlenségében is őt idézi, de Sánta írásainak végkicsengése mégis legtöbbször valami mély humánumba, emberségbe vetett hittel, reménnyel zárul. Önéletrajzi írások ezek, ahol „Ferike” az éhezés és nyomor és betegség és halál közepette először eszmél rá a barbár valóság és a művészi önkifejezés, a dal, a szépség, a képzelet között feszülő kibékíthetetlen ellentétekre.

A második szakaszban az egymáshoz szorosan kötődő, körkörösen egymást ismétlő, hosszú monológokból álló föld-novellák találhatók. A téeszesítés és a régi paraszti rend feszül egymásnak a székely parasztok áradó, ízes, monoton megnyilatkozásaiban, melyekben nem is a történet a lényeg, de a lüktető ritmus, a földszagú bánat, a mélységes elkeseredettség, a százados ráncokba sűrűsödött kilátástalanság, melyet az új rendszer hoz a reménnyel kecsegtető változás szelei után. Őszintén szólva e négy elbeszélés után picit pihentettem az olvasást; nehezek.

A kötet második felétől azonban teljesen kibomlik Sánta írásművészete, egyszerre van jelen a népi egyszerűség, balladisztikus, repetitív, letisztult stílus és a már-már szürrealizmusba hajló modernség. Ezekben a történetekben Isten, család, felnőtté válás fontos témakörei kerülnek elő, és persze Sánta vissza-visszatérő ábrázolása hatalomról és kiszolgáltatottságról. A címadó történet el-elhallgatásával és népmesei szerkesztésével az egyik legjobb novella a kötetben, míg a már említett Kicsik és nagyok továbbra is az egyik kedvencem, megrázó, költői erejű ábrázolása a gyermeki világba betolakodó, kegyetlen felnőtti létnek.

Az utolsó hat történet a hatalom és az emberi kiszolgáltatottság legextrémebb megnyilvánulásaiból, a háborúkból fest elénk keserű léthelyzeteket. Sokszor jutott eszembe Hemingway, de míg nála a borzalmakat átélt katonák vannak a középpontban, addig Sánta mindig a kisembert, a védtelent, a teljes kiszolgáltatott, létfenntartásért küzdő, tudatlan nép küzdelmeit tárja elénk mély humánummal. A két front közötti senkiföldjén álló házikó olasz parasztját az első világháborúban (Tyúk és kakas), a náci diktatúra teljes akaratkiölő, egyéniségpusztító gépezetét (Nácik, A veder), vagy az éhhalál szélén álló disszidenst (Olasz történet). Sánta ezekben a nagyszerű novellákban még mindig mély emberszeretetéről tesz tanúbizonyságot. A közel 60 oldalas A Müller család halála a címszereplő Müller áradó, hosszú-hosszú, ismétlődő monológjaiból áll, naiv értekezéséből arról, hogy az államnak, a hatalomnak kötelessége elismerni, hogy az egyénnek mindenekelőtt gyermekeiről, utódlásáról kell gondoskodnia, hogy továbbvigyék apáik örökségét. Bár keserű iróniával íródik ez a hosszú novella, a szánni való Müller is fölötte áll az őt megsemmisítő rendszernek, ahogy az utolsó történet (Halálnak halála) két főszereplője is, két rab a spanyol polgárháborúban, akik festészetről és művészetről diskurálnak, miközben a kivégzőhelyre vezeti őket az őr.

Azt hiszem, ennyi elég is lesz, így is elég hosszúra nyúlik már ez az értékelés és korántsem írtam le minden gondolatomat minden novellával kapcsolatban. Ez egy ilyen műfaj, nem is szabadna így egyben olvasni egész köteteket, hisz némelyik történet regénnyi elmélkedést hagy maga után. Azért remélem, kedvet hoztam Sánta Ferenchez, fontos szerzője volt a magyar irodalomnak.

Keserűségében is túl szép világot rajzol meg Sánta az elbeszéléseiben, ennek ellenére vagy pontosan ezért nagyon szeretem. Túl szép ez a világ, mert olyan értékeket fedezünk fel benne, melyek létét ma inkább sóvárogjuk, mint érezzük. Az ötödik pecséthez hasonlóan az emberség iskoláját járók kerülnek a középpontba, azok, akik a sanyarú körülmények közt is helytállásról tesznek tanúbizonyságot. A próbára tevő idők vizsgáját kiállóknak állít emléket: az éhező család miatt önmagát feláldozó csendesen búcsúzó, végrendelkező nagytatának, a fázó, elkeseredettségében megsavanyodott családnak, beteg apának fa helyett dermedt madarat. jóságba, szeretetbe, dalba enyhülő hangulatot hazahozó gyereknek. Torokszorító, tiszta, szilárd becsületességgel és értékrenddel megírt történetek. Megannyi tanúságtevés a humánum mellett. (A Garcia Lorca emlékére írt Halálnak halála c. elbeszélés Örkény dr. K.H.G.-jét juttatta eszembe, persze elsősorban a különbség miatt. Dr. K.H.G.-t a frusztrált őr gondolkodás nélkül lelövi. Sánta elbeszélésében a művészet, tudomány világában élő fogoly önfeláldozó életmentése az őrben döbbenetet vált ki, nem kegyetlenséget: az elállatiasodó világban talán valahol mélyen megbúvó embersége révén felismeri az Embert)

Írásai, mint egy remek Capa fotó.

Méltatlanul ismeretlen gyűjtemény.
Emberi, drámai, szívszorító.

A novellák többsége nagyon nyomasztó, és sajnos elég szájbarágó tanulsággal szolgál( a gazdag nem ember, gyakran a szegény sem ember, az éhség kegyetlen úr, a földéhség kegyetlen úr). Így töményen akármilyen szép nyelven íródnak is, nagyon megterhelők. A közepén fellélegzésképpen felbukkan néhány Móra-szerű életkép, meg móriczos balladaszerűség, és teljesen váratlanul a bírósági tárgyalás A helység kalapácsát idéző alakokkal és eszméletlen humorral! És utána a háború megint. Egyesével kéne ezeket az írásokat olvasni, kötetben egyenetlen és nehéz.

Sokan voltunk elbeszélése szívszorítóan megható, megkönnyeztetett.