Az ​ötödik pecsét / Húsz óra / Az áruló 87% 33 csillagozás

Az Isten a szekéren az egyik kedvencem, a Húsz órát pedig már olvastam, de több mint fél évszázada, és csupán foszlányok maradtak belőle. Ideje volt tehát Sánta Ferencet újra elővennem.

Az ötödik pecsét, mint példázat, csaknem hibátlan. Ugyanakkor nem csupán példázat, hanem mese is: főleg a hatodik fejezete, mely tán túlzottan is az (spoiler). Ami még zavart, az a civilruhás nyilas tudálékos társadalomfilozófiai fejtegetése (mellesleg az általa említett Huizinga a nemzetiszocializmust a viceházmesterek forradalmának nevezte) – a nyilasok korántsem voltak intellektuális szerzetek, de ez az alak nyilván kellett a példázat kiteljesítéséhez. E két apró bökkenő ellenére a regény nagyon erős, az Isten a szekérennel egyenrangú.

Húsz óra: Helyzetkép egy falu konfliktusairól 1945 és 1965 között: szociografikus, egyszerre részletező és hézagos, sokmindent csupán sejtető. Nyíltan benne van a Rákosi-kor bírálata, burkoltan a Kádár-kor apológiája. A cselédsors-földosztás-kisparaszti lét-téeszesítés láncolatát járja végig, középpontban a családi nevét végig nélkülöző Jóskával, a gazdaság egykori és mostani igazgatójával. Didaktikus, s Az ötödik pecséttel nem említhető egy napon, de önmagában tekintve jó stílusú írás, és fontos kordokumentum.

Az áruló: Szájbarágós tanmese, történelmi kulisszák előtt, az író szócsöveiként szónokló tézis-bábfigurákkal. Esszé gyanánt, röviden kifejtve lett volna létjogosultsága; így, regényformában, fölösleges ballaszt.

A kötet csillagozása átlagérték; Az ötödik pecsét felfelé, Az áruló lefelé húzza.

    A Húsz óra kevésbé tetszett, és nem is kötött le annyira, de Az ötödik pecsét és Az áruló kifejezetten érdekes szellemi kalandozás. Előbbi még úgy is tartalmas olvasmányt jelentett, hogy filmen már láttam előzőleg (érdekes összevetni a kettőt). Néhol kissé patetikusnak éreztem, és túl direktnek, de arra gondolok, hogy talán szándékosan lett így megírva, hogy „a nép egyszerű gyermekei” is megértsék. (Egy olyan korszak emlékeként, amikor még föl akarták emelni, kiművelni a tömegeket! Nem úgy, mint manapság, amikor ezzel ellentétes tendencia érzékelhető.) Az árulónak már az alapötlete is megragadó: az író egy éjjel szobájába invitál négy rég meghalt történelmi alakot, és e kellemetlen szembesítés a néző (olvasó) számára kifejezetten szórakoztató tud lenni. Egy huszita és egy pápista katona, akik egymást ölték meg a harcban; a paraszt, aki elföldelte testüket; és Eusebius, az élveteg dominikánus. A paraszt, az különösen mókás volt számomra. Az örök vesztes, csórikám, aki csak a túlélésért küzd mindenkoron…

A kötet három művet is tartalmaz, ezért nehéz rájuk közös csillagot adni. Ami mindben közös volt: leíró részek szinte nincsenek, a cselekmény (ha éppen van) beszélgetésekből bontakozik ki. Maguknál a történéseknél sokkal fontosabb az egyes szereplők motivációja, véleménye, saját igazsága, a középpontban pedig általában egy erkölcsi vagy filozófiai dilemma áll.

Az ötödik pecsét engem nagyon megviselt, utoljára ilyet Saramago Vakságánal olvasásakor éltem át. A kezdetben egy kocsmai beszélgetést hallgatunk meg és próbáljuk az elhangzottak alapján megítélni a szereplőket. Majd amikor hazamennek, akkor jön a következő próba: mit gondolnak, hogyan viselkednek otthon? A legvégső próbatétel pedig ezek után következik: meglátjuk, mit tesznek a nyilasok kezei között . Vannak meglepetések és természetesen semmi sem fekete vagy fehér.

A Húsz óra szerkezete nagyon tetszett, minden szakasz egy órát ölel fel és ez alapján bontakozik ki az évekkel ezelőtti cselekmény. Megtudhatjuk, hogy ki hogyan élte meg a folyamatos politikai változásokat. Sajnos nekem eléggé nehezen követhető volt, nagyon sok a szereplő, töredezett az elbeszélésmód… Nehéz volt összerakni, hogy akkor hogyan is van ez.

Az Árulóban gyakorlatilag egy éjszakát, pontosabban egy éjszakán át tartó beszélgetést követhetünk végig. Nincs katarzis, csak világnézetek, ahol ismét mindenkinek meg van a maga igaza.

Csak Az ötödik pecsétet olvastam el a könyvből. Azt hiszem, soha ennyire nem értettem meg még milyen egy diktatúrában élni. Az első fejezetet kicsit untam és még nem igazán tudtam, hogy hogyan is kellene olvasni ezt a történetet, de aztán mindenre megtanított a szöveg. A Tomoceuszkakatitiről és Gyugyuról szóló „mese” az alapja ennek a regénynek. És milyen irónikus, hogy abból lesz Tomoceuszkakatiti, aki Gyugyunak képzeli magát… vagyis… nem is irónikus. Ez általában így szokott lenni…

Eredetileg csak Az ötödik pecsétet akartam elolvasni, de aztán nem bírtam leállni.
Régóta halogattam már, hát most megkaptam. Az ötödik pecsét, méltán híres, letaglózó történet. Bár van benne valami didaktikus, példabeszédszerű, de ez itt helyénvaló. A történet is akkor lendül be, amikor előkerül Tomeceusztitikaka és Gyugyu példája. Egyikük sem szeretnék lenni, és vajon hány olyan ember van, akinek elhinném, hogy merne Gyugyu lenni.
A Húsz órát filmen láttam előbb, amikor még túl fiatal voltam hozzá, de mégis megmaradt a hangulata bennem (bár konkrétan csak egy jelenetre emlékszem, a nagyon fiatal Bodrogi Gyula játszotta az orvost, aki Piafot hallgat), emberek kavarognak és mesélnek szomorúan és nem tudjuk, hol az igazság.
A harmadik történet Az áruló fogott meg most a legkevésbé, a Húsz óra után egy hasonlóan szikár, dokumentumra vágytam volna még ez viszont inkább egy allegória. Érdekes volt, de most elkerült.

Ha jó akarsz lenni, rossznak kell lenned és ha rossz akarsz lenni, jónak kell lenned.

Jók voltak de nekem az ötödik pecsét tetszett a legjobban.