Az ​ötödik pecsét 305 csillagozás

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

A regény cselekménye 1944-ben, a nyilas terror napjaiban játszódik. Négy kisember beszélget estéről estére egy kocsmában az élet nagy kérdéseiről, erkölcsről, lelkiismeretről. A könyv megfordítja a mindennapi históriát: ezek az emberek, amikor komolyan, őszintén végiggondolják a sors kínálta lehetőséget – embertelenség árán menekülni az embertelen pokolból –, elbuknak, de amikor maga az élet állítja eléjük a nagy kérdést, egytől egyig az emberi tisztaság és bátorság hőseivé magasodnak.

Eredeti megjelenés éve: 1963

>!
Ulpius-ház, Budapest, 2014
ISBN: 9789632546247
>!
Ulpius-ház, Budapest, 2013
ISBN: 9789633831373
>!
Magvető, Budapest, 1988
372 oldal · ISBN: 9631412148

6 további kiadás


Enciklopédia 6


Kedvencelte 114

Most olvassa 15

Várólistára tette 257

Kívánságlistára tette 96

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
dontpanic P
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

Vannak jó könyvek, amikről oldalak lehet írni, hosszan elemezni, boncolgatni őket. És vannak olyan könyvek, amik után inkább csendben marad az ember.

7 hozzászólás
>!
cseri P
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

Olvastam már nagyon rég, talán középiskolás koromban, de hát mit ért ebből egy tizenéves? Ami nem jelenti azt, hogy nem volt érdemes elolvasni, csak muszáj később is elővenni.Tegnap délután kezdtem el, és le se tettem, míg végig nem olvastam. És azt mondom, hogy hű, és aki olvasta, az úgyis tudja, hogy miért. Az ízlésőrségem tagjai közt száz százalékot ért el a könyv, én meg örülök, hogy még év végére ez is van, hogy kedvenc lett.

6 hozzászólás
>!
Piintyő
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

Az ember nem is gondolná, mit ki lehet hozni egy hétköznapi kocsmai beszélgetésből… Bevallom, az elejét nagyon fanyalogva olvastam: né' már! ezek minden este találkoznak, s hogy magázzák, urazzák meg kollégázzák egymást. Keresztneve egynek sincs? Meg az egész induló beszélgetést valahogy olyan színpadiasnak éreztem. (Tényleg, vajon színdarab nem készült belőle?, azt tudom, hogy film igen) Aztán ráhagytam: jól van, ezek nem parasztok, városi népek, aszt annyi. Szóval elégedetlen voltam vele, pláne még mérges is, hogy olyan sokan kedvencelték az olvasást, na, mondom, most megint szembe megyek a széllel, duzzogtam egy sort, s olvastam tovább… Hát értem mostmár. És megadom magam. És fejet hajtok Az ötödik pecsét előtt. Sánta nagyon fontos erkölcsi kérdéseket fejteget. S ezek az urak és kollégák bebizonyították, hogy válságos helyzetben is emberek tudnak maradni, hiába mind a maga boldogulását kívánta, mégsem sikerült őket megtörni. Pedig a másik oldal a fizikai bántalmazás mellett valóságos filozófiát gyártott az önbecsülésük megtépázására. Hát ugye volt akinek feladata volt, meg kellett tennie… de milyen áron?! Az utolsó oldalak nagyon fájó nyomot hagytak bennem, hogy ez mind megtörtént… szüleink, nagyszüleink -kinek ki- mind ki voltak téve ennek a rettenetes dilemmának. Eszembe is jutott Radnóti verse, mely ezzel a történettel teljesen egybecseng:

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, –
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, –
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra –
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

8 hozzászólás
>!
MrClee IP
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

Csak egy már-már szokásossá való kérdést tennék fel, amire valójában nincs kiforrott válasz, de azért mindig megkérdem, és mindig unom: ez a Sánta Ferenc mű miért nem érdemli meg, hogy kötelező olvasmány legyen egy jó kis Gárdonyi, Jókai, vagy Kertész előtt-közben-után?
Miért nem esett erről egyetlen egy szó sem a gimnázium 4 éve során, és miért kellett Kassákot meg magát a posztmodernt tanulni, mikor itt van ez is? Nincs erre logikus magyarázat.

Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.

Mindenkinek van egy elefántcsonttornya, ahová alkalom adtán eltűnhet. Ez a torony egyrészt jó, mert nem engedi be a külvilág zaját, másfelől megszakítja a kapcsolatot is vele. Relatív, hogy miként értelmezzük, ahogy egy egyenes is jó több dologra: összeköt és elválaszt, akár egyszerre. Nem igazán tudjuk eldönteni, mit akarunk: megnyílni a világnak, vagy pedig elzárkózni tőle, mindig csapong ez a két felfogás egymás mellett, egymás ellen, és képes az embert belülről felemészteni ez a „harc".

Az életösztön, mondja ki hasonló szavakkal a könyv, mindennél erősebb. De biztosan? Biztos élni akar az ember, bármi áron? Az igazi harc itt az Élet és az Önbecsülés között zajlik. Hogy képesek-e a főszereplők megtartani emberségüket, még akkor is, ha ezáltal halál vár rájuk minden valószínűség szerint. „az ilyen időkben legnehezebb embernek maradni", mondja egyik dalában a Rímbiózis egyik tagja. S ha a kérdés az volt, élni, vagy embernek maradni, nem az a helyes válasz, hogy emberként élni? Másképp nem is lehet, másképp valójában nincs is értelme.

Nehéz megfogalmazni, miért volt ez hatalmas olvasási élmény, de az biztos, hogy egyrészt azért, mert egyes részeket kiidéztem, amiket még remélhetőleg százszor fogok újra olvasni, másrészt pedig a tudásért, amit Sánta Ferenc próbált átadni az olvasónak.

Régebben láttam a filmet is, az talán kevésbé volt akkora élmény, mint a könyv olvasása, talán pont azért, mert kevés a mozgás, a cselekmény, a helyszín, így az ilyen történet jobban illik egy könyvbe, mint a filmvászonra.

PEACE AND LOVE

11 hozzászólás
>!
Nyájas_Olvasó
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

Az egyik legjobb regény, amit valaha olvastam a diktatúrák és az emberi természet közötti kapcsolatokról, ennek erkölcsi kérdéseiről. A nyilas diktatúra napjai adják a cselekmény keretét, de ez szabadon behelyettesíthető bármi mással: kommunizmussal, nácizmussal, bármilyen olyan rendszerrel, amely zsarnokságra épít. A regény első jelentésrétegét tekintve négy kisember története ez, akikben közös, hogy csak „meg akarják magukat húzni”, ki ilyen, ki olyan módon, egyszerűen túl akarnak élni. Nem akarnak ők beleszólni a politikába, egyszerűen csak át akarják vészelni a nyilas diktatúrát csakúgy, mint a történelem más viharait. Na persze ez lehetetlen. Hangsúlyosan az átlagember megtestesítői ők, de nem kezelhetők teljesen homogén csoportként. A cselekményből kiderül, miért.

A regény egyben azt is megmutatja, hogy mennyire nem érvényesek azok az erkölcsi kategóriák, amelyekkel egyesek annyira szeretnek dobálózni. Ilyen például a „hazafi” és a „hazaáruló”, a „gyáva” és a „bátor”, vagy a „jó” és „rossz” ember fogalma.

Aki egyébként kicsit is gondolkodó embernek tartja magát, annak életében legalább egyszer megfordul a fejében, hogy ezek azért sosem ennyire egyértelmű és könnyedén alkalmazható fogalmi kategóriák. Akinek ez sosem jut eszébe, annak pedig talán mindegy is.

A kocsmabeli párbeszédben kifejtett belső magtörténet Tomoceuszkakatitiről és Gyugyuról lényegében a regény fő cselekményének allegóriája. Érdekes megvizsgálni a rá adott reakciókat is: a négy szereplő mintha elbukna ezen az erkölcsi megmérettetésen (teszik ezt egyébként a lehető legőszintébb lélekkel), azonban a végső, igazi próbán mindannyian emberként vizsgáznak. Különösen az egyikük, az ő áldozata csak akkor válik igazán, teljes mélységében érthetővé, ha képesek vagyunk beleképzelni magunkat az ő helyzetébe. Ha kizárólag az ő figuráját vizsgáljuk, akkor jó példát kapunk arra is, hogy sokszor nem (csak) azok az igazi hősök, akiknél ez első ránézésre is teljesen egyértelmű, és nem ismerhetjük mások tetteinek mozgatórugóit, még akkor sem, ha közelről ismerjük őket. Gondoljunk csak arra, mit terjesztenek erről a szereplőről közvetlen környezetének tagjai is, és hogy ő miért is nem igyekszik cáfolni ő ezeket a rágalmakat.

Ezt a tételt egyébként – ironikus módon – pont a fényképész fogalmazza meg saját, hamisan értelmezett hősiességének, emberiességének lázas víziója közepette:

„És így szóltok: mennyi szenvedést vállalt vak szemeink előtt, anélkül, hogy értettük volna…”

Magára érti, de mi tudjuk, ez a mondat valójában a történet leghumánusabb, legnagyobb áldozatot és szenvedést vállaló karakterét jellemzi, azt, aki saját lelki épségét, saját erkölcsi tisztaságát, és – hosszú távon valószínűleg – saját elmeállapotának épségét áldozza fel másokért. A fényképész ezt a tételt természetesen saját gyávaságának álcázására, valamint saját cselekvésképtelenségének és tehetetlenségének palástolására használja fel. Ezt persze ő maga sem tudja.

A fentiek mellett az ellentétek regénye is ez: ellentét áll fenn a nyilasok képében megjelenő brutális hatalom és az ember közt, ellentét áll a naivan elképzelt hősök és a sokszor ismeretlen igaziak között, továbbá a fényképész és a többiek között, és még sorolhatnám.

A regény humánumábrázolását és az emberi értékek melletti határozott kiállását tekintve az irodalom legnagyobbjai közé tartozik, a hősiesség bemutatását tekintve pedig azon kevesek közé, akik egyáltalán képesek ezt a fogalmat valódi jelentéssel megtölteni. Elég kevés ilyet olvastam életemben, talán ha összesen tízet. Ez köztük van.

A történet, a benne megjelenő kérdések, az olvasóból kiváltott önkéntelen reakciók egyrészt roppant intenzívek, másrészt különösen aktuálisak ma, egy olyan korban, amely bizonyos tekintetben pont egy olyan végkifejlet felé halad, amely a regény világában már beteljesedett.

11 hozzászólás
>!
csillagka P
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

Vészkorszak, Nyilasterror, Kitartás Testvéreim, nem tartott sokáig de a sűrűje rendesen felülre került.
Félelem és rettegés végül is mindegy honnan nézzük ezek az emberek valamiféle elkötelezettség okán úgy érezték kötelességtudatból kell embertársaikat üldözni, verni és internálni.
Mint tudjuk csak rendészeti intézkedés volt, és tényleg! legalábbis az akkor hatalom így kezelte, nem tudom milyen érzéketlenség és hatalmi gőg vezetett ide, de megoldották nagyon szervezetten, tökéletes logisztikai összehangolással.
Ja hogy pár százezer ember belepusztult, hát ez van, tetszettek volna jó, germán, keresztény családba születni, bár nekik is megvolt a gondjuk pár évvel később.
Tudjátok az a 70 másodperc ami két sortűz között a töltésre elég, az talán csendes volt, se előtte se utána nem volt megalkuvás.
Ez a könyv is hangosan robban, pedig nem sül el benne egy pisztoly se.

>!
Magvető, Budapest, 1988
372 oldal · ISBN: 9631412148
7 hozzászólás
>!
Diosz P
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

Csönd. Ez történt amikor az utolsó sorok végeztével becsuktam a könyvet. Konkrétan összeszorult a gyomrom meg a kezem a vége felé és nem igen jutottam szóhoz.

Gyakran hallgatom reggel a jazzy-t, mert az egyik legértelmesebb reggeli műsor az övék. Ott hallottam a filmről, hogy azt bizony mindenkinek meg kéne nézni, és hogy mennyire fontos ez a mű. És valóban. Az.

3 hozzászólás
>!
ppeva P
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

Huszonéves voltam, mikor láttam a filmet, akkor mutatták be. Képek, arcok, töredékek maradtak meg bennem, meg az, mennyire jó film volt, mennyire kimagaslott a hasonló témájú filmek közül.
Ezek a képek villantak be most, az olvasás során, ezek az arcok vezettek végig a történeten. És bár tudtam, mi lesz a vége, mégis egyre elszorulóbb torokkal olvastam tovább és tovább…
Végül pedig elővettem a Bibliát. Mert újra akartam olvasni, hogyan is van ez a rész a Jelenések könyvéből.

"Jel 6.9
Amikor feltörte az ötödik pecsétet, az oltár alatt azoknak a lelkét láttam, akiket az Isten szaváért és tanúságtételükért öltek meg.
Jel 6.10
Nagy szóval kiáltották, mondván: „Urunk, te szent és igaz, meddig vársz még az ítélettel? Mikor állsz bosszút a vérünkért a föld lakóin?”
Jel 6.11
Mindannyian fehér ruhát kaptak, azzal, hogy egy kis ideig legyenek még türelemmel, míg teljessé nem lesz szolgatársaik és testvéreik száma, akiket szintén megölnek, akárcsak őket.

Jel 22.9
De így szólt: „Vigyázz, ne tedd! Csak neked és testvéreidnek vagyok szolgatársa, a prófétáké és azoké, akik megtartják ennek a könyvnek a szavait. Az Istent imádd!”
Jel 22.10
Majd folytatta: "Ne pecsételd le ennek a könyvnek prófétai szavait, mert az idő közel van.
Jel 22.11
Aki igazságtalan, legyen továbbra is igazságtalan. Aki tisztátalan, legyen továbbra is tisztátalan. De aki igaz, járjon továbbra is az igazság útján, és aki szent, legyen továbbra is szent.
Jel 22.12
Hamarosan eljövök, s velem lesz a jutalmam, hogy mindenkinek megfizessek tettei szerint."

>!
bagie P
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

A könyvet az után kezdtem nagyon vadászni, hogy 2008-ban az utolsó előadások egyikén sikerült látnom a Nemzeti Színházban; olyan nevekkel, mint Benedek Miklós, Hollósi Frigyes, Csankó Zoltán, Rátóti Zoltán… gyönyörű darab volt. az a kép annyira megragadt bennem, hogy a kis „csicskás” nyilasok közül Előd Álmos (aki kb akkor került képernyőre is valamelyik napi szappanoperában) „ad egy gyomrost” Benedek Miklósnak, hogy szívem szerint felugrottam volna az első sorból és leütöttem volna
http://nemzetiszinhaz.netpeople.hu/eloadasok/index.php…

Hát ehhez képest most sikerült elolvasnom ezt a könyvet…szégyen…

Olvasás közben is láttam magam előtt a színházi jeleneteket, és megkaptam a gyomrost én is…az eltelt 50-60-70 évben sem változott semmi: ugyanaz a nagy kérdés felmerül most is: Gyugyu leszel vagy Tomoceuszkakatiti?

3 hozzászólás
>!
TiaRengia IMP
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

Nem próbálom meg leírni mindazt, amit már annyian megtettek helyettem. Nem kísérlem meg szavakba önteni a könyv mondanivalóját.
Azt sem tudom, vajon akkor is annyira tetszett volna-e a könyv, ha közben nem a belőle készült film képei pörögnek a szemem előtt, nem Márkus László, nem Őze Lajos és nem Latinovits Zoltán hangját hallom, miközben olvasok.
Már a film nézésekor is megjegyeztem, ha az emberek tényleg ilyen választékosan beszéltek a ’40-es években, akkor ha mást nem is, de ezt irigylem abból az időszakból. Nehezen tudnék ma egy ehhez hasonló kocsmai beszélgetést elképzelni.
A könyv ma is üt. Azt hiszem, bármikor olvassuk, mindig találunk benne valamit, amit kicsit megrágcsálhatunk jó hosszan, aztán eldöntjük, hogy végül kiköpjük vagy lenyeljük. Emiatt viszont nem mindenkinek való. Ami a ’60-as években, a könyv megjelenésekor még megfelelt a közízlésnek, az nem feltétlenül felelne meg a mai „divatnak”, az ilyen ráérős moralizálgatás kevés emberek sajátja, pláne nem tudom, manapság ki ír ehhez hasonló könyvet. Ugyanakkor én örülök, hogy most, 2017-ben olvastam és nem előbb.


Népszerű idézetek

>!
eme P

Mindannyian oda vagyunk kötözve más emberek életéhez, és nem dönthetünk szívünk szerint! Néha miattuk vagyunk képesek erősek lenni, s máskor miattuk vagyunk gyengék!

144. oldal

>!
Ydna

Ember, ugyebár, nincs hiba nélkül. Minden azon múlik, hogy van-e annyi jó tulajdonság benne, hogy a hibáival szemben ne maradjon alul.

206. oldal

>!
robertjordan

Tele vagyunk mindannyian jó tulajdonságokkal, és nem élhetünk szerintük, mert az élet lehetetlen rendje arra kényszerít, hogy nap mint nap, óráról órára feledkezzünk meg a jó tulajdonságainkról, vagyis arról, hogy milyenek is tudnánk lenni valójában, és milyenek is szeretnénk lenni valójában…

1 hozzászólás
>!
Maya

Az olvasás, az olyan dolog egyeseknél, mint a cigaretta vagy a vakarózás.

210. oldal

4 hozzászólás
>!
encsy_eszter

Amikor este kezembe veszem valamelyik illusztris és másoktól igen nagyrabecsült szerző művét, akkor úgy érzem magam, mintha fürdőt vennék, mintha kellemes zuhany alá állanék, ahol a szavak helyettesítik a víz cseppjeit, melyek sűrű sorokban követik egymást, valósággal ráömölve az ember lelkére, és tisztára mossák a rárakódott szennytől.

17. oldal

>!
eme P

Micsoda világ ez, ahol az ember azért nem lehet jó, mert élni akar!

138. oldal

>!
encsy_eszter

Nem lehetek jó, mert akkor felkopik az állam, nem lesz kenyerem, nem lesz semmim. Hát hogyan legyen akkor? Micsoda világ ez, ahol az ember azért nem lehet jó, mert élni akar! (…) Tele vagyunk mindannyian jó tulajdonságokkal, és nem élhetünk szerintük, mert az élet lehetetlen rendje arra kényszerít, hogy nap mint nap, óráról órára feledkezzünk meg a jó tulajdonságainkról, vagyis arról, hogy milyenek is tudnánk lenni valójában, és milyenek is szeretnénk lenni valójában…

129. oldal

>!
encsy_eszter

Ha valaki azt állítja, hogy van több, amit elérhet az ember az életben, mint azt, hogy néhány ember becsülje és jól érezze magát a társaságában, akkor az vagy dilis, vagy hazudik!

136

>!
encsy_eszter

– Azt mondom – nézte végig a társaság tagjait –, azt mondom: nem vagyunk méltók önmagunkhoz, mert nincs erő bennünk vállalni önmagunkat olyannak, amilyenek valójában lennénk!

118. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a Halálcsillag
Fons Adelaar: Hulla hopp
Szabó Magda: Az ajtó
Rideg Sándor: Indul a bakterház
Ottlik Géza: Iskola a határon
Németh László: Iszony
Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk
Németh László: Égető Eszter
Závada Pál: Jadviga párnája
Móricz Zsigmond: Rokonok