Henri ​Bergson filozófiája 1 csillagozás

„Intuíciónak nevezzük azt a szimpátiát, amellyel egy tárgy belsejébe helyezzük magunkat, hogy azonosuljunk azzal, ami benne egyedüli és következésképp kifejezhetetlen.” S amit még mindezeken túl megtudhatunk, az a következő: „Az intuíció, ha egyáltalán lehetséges, akkor egyszerű aktus”, és ez abban áll, hogy a szokványos gondolkodásmóddal ellentétben, mely előre megállapított fogalmakból indul ki, hogy velük a folyó valóságot megszoríthassa, megtelepedik a mozgékony valóságban, magáévá teheti annak szüntelenül változó irányát, visszafordítja vagy még inkább szüntelenül átalakítja kategóriáit – hogy ezáltal folyékony fogalmakhoz jusson, és ezzel követni tudja a valóságot minden kanyargásában és felvegye a dolgok belső életének mozgását. Vagyis „az intuitív megismerés berendezkedik a mozgóba, azonosul a dolgok életével”, sőt: „az intuíció eléri az abszolútat”.

Ha a legegyszerűbb érzést vesszük is, amelyet állandónak tételezünk, és átadjuk annak egész személyiségünket, a tudat, amely ezt az érzést kíséri, már két egymást követő pillanatban sem maradhat önmagával azonos, mert a következő pillanat már az előzőben átéltek emlékét is tartalmazza, amelyet ez hagyott rá. Olyan tudat, amelynek két azonos pillanata volna, emlékezet nélküli tudat lenne – ez pedig nem tudat, hanem tudatnélküliség.

Bergson nem veti fel a különböző irányú – materialista vagy idealista – esztétikákhoz hasonlóan azt a bonyolult kérdést, vajon létezik-e természeti szép, mint a külvilág valamiféle attribútuma, vagy pedig mi, saját lelki tartalmunkat vetítjük rá a külső tárgyakra, hogy aztán énünket elvonatkoztatva mint objektív valóságot állítsuk szembe önmagunkkal. Hasonlóképp nem merül fel nála az a kérdés sem – mely szintén az említett világnézeti alapállásokkal függ össze –, hogy a művészet ábrázol-e vagy kifejez. …ha Bergson ezeket az alapvető esztétikai problémákat ki akarná dolgozni, nem tudná végigvezetni harmadik utas felfogását. Ha az „ábrázolást” fogadná el, akkor ennek végső konzekvenciája a materializmus lenne. A „kifejezés”-elmélet akceptálásával pedig nyíltan színt vallana az idealizmus mellett.

Az isten iránti szeretet, ha azonosul az emberiség iránti szeretettel, egyben igazolása a valóságnak is, amelynek csúcsán az ember áll. Mert ebből a perspektívából visszanézve feleletet találunk Bergson szerint a metafizika, helyesebben a teológia nagy kérdésére: „miért létezik valami, miért van anyag, vagy miért vannak szellemek vagy isten, miért nincs inkább semmi.” Hasonló gondolat tehát, mint amit a késői skolasztika utolsó nagy alakjánál, s egyben a reneszánsz előhírnökénél, Eckhart mesternél találunk: „Isten nem nélkülözhet engem, ha én nem lennék, nem lenne ő sem.”

A probléma az, hogy amikor a különböző érzetek kapcsolataiból stabil, szilárd tárgyszerűség alakul, amely tehát az én tapasztalatom tárgya, hogyan magyarázható meg, hogy ez a tárgy mindenki számára egyformának mutatkozik, és a köztük levő összefüggések is szilárd szabályszerűségekről tanúskodnak, amelyeket azután természeti törvényeknek nevezünk el. Bergson ennek a jelenségnek a magyarázatára két hipotézist állít fel. Az első szerint az anyagi dolgokban valójában semmi sincs abból, amit észreveszünk: egyfelől ugyanis tételezzük a tudatot érzet-minőségeivel, másfelől pedig az anyagot, amelyről semmit se tudunk állítani, ugyanis megfosztottuk minden tulajdonságától, amelyben megnyilatkozik, tehát legfeljebb csak negációval tudnánk definiálni. De ebben az esetben maga a szellem is éppoly kevéssé ismerhető meg, mint az anyag, hiszen olyan megmagyarázhatatlan képességgel ruházzuk fel, mint az, hogy érzeteket hív életre – nem tudni, honnan, és azokat térbe vetíti ki, nem tudni miért, amikor is ezek testet alkotnak. A második hipotézis szerint ezzel szemben lehetséges az anyagnak mind mélyebb megismerése. Az érzet-minőségeket ugyanis közelítjük egymáshoz, és a köztük levő rokonvonások kiemelésével a kontinuitást, amelyet a szükségleteink, a fent említett érdeklődésünk különböző irányai meg-megszakítottak, helyreállítjuk. Ezzel Bergson szerint a tudat szerepe is meghatározható: „a tudat nem egyéb mint lehetséges tevékenység.” E tevékenység létrehozza a képeket, s ezek rendszerét nevezzük az anyagi világnak.