Határtalan ​nyelv 7 csillagozás

Sándor Klára: Határtalan nyelv

Ez ​a könyv azoknak szól, akik nyitottak egy rejtett világnak a fölfedezésére: e világ csak a nyelvből tárul föl. Hogyan születnek, alakulnak át, hatnak egymásra – és tűnnek el – nyelvek és kultúrák? Befolyásolja-e anyanyelvünk gondolkodásunkat? Hogyan működik a leghatékonyabb manipuláció? Mit tudunk meg másokról beszédük alapján? Miért és hogyan változik a nyelv? Miért cserélnek nyelvet egyes népek? Van-e két ember, aki ugyanazt a magyar nyelvet beszéli? Létezik-e egyáltalán a magyar nyelv? Miért nevezik az iskolát a nyelvek tömeggyilkosának? Ehhez hasonló kérdésekkel foglalkozik a társasnyelvészet. E könyv ennek a fél évszázada született nyelvészeti irányzatnak a szemléletét mutatja be mindazoknak, akik szeretnék megismerni az általuk is naponta használt, nélkülözhetetlen és rendkívül kifinomult jelzőrendszer legérdekesebb tulajdonságait. Idősebbeknek és fiatalabbaknak egyaránt szól – és nem kell hozzá semmilyen nyelvészeti előképzettség sem, viszont hasznos lehet mindenkinek,… (tovább)

>!
Szak, Budapest, 2014
488 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639863378

Enciklopédia 5


Most olvassa 3

Várólistára tette 19

Kívánságlistára tette 11


Kiemelt értékelések

Turms>!
Sándor Klára: Határtalan nyelv

A legjobb ismeretterjesztő könyv, amit az utóbbi néhány évben olvastam. A szerző nyelvész, aki a megszokottól teljesen eltérő szemszögből, a társasnyelvészet nézőpontjából kiindulva vizsgálja a nyelv(ek)et. Általánosságban elmondható, hogy az iskolában megszerzett, a médiában hallott/látott alapvető nyelvtani ismereteink újragondolására hív fel, arra biztatva az olvasót, hogy ne a berögzült vaskalapos értékítéletek mentén tekintsen a nyelvre. A témában szinte mindent relativizál, még magukat az egyes nyelveket is.

Szemléletes példákkal igazolja, hogy sok esetben még azt sem lehet egyértelműen eldönteni, hol végződik egy nyelv, és hol kezdődik a másik. Két szomszédos, a német-holland határ két oldalán fekvő falu nyelve például sokkal közelebb áll egymáshoz, mint akár a német, akár a holland sztenderdhez. Egy másik esetben felteszi a kérdést, miért tekintjük két külön nyelvnek a szerbet és a horvátot, a dánt és a norvégot, ha az angolt és az amerikait meg nem? Pedig ugyanazok jellemzőek rájuk, vagyis külön népcsoportok, eltérő kulturális hagyományokkal bíró nemzetek nyelvei, ugyanakkor a nyelvpárok beszélői kölcsönösen jól értik egymást.

Több alkalommal szenvedélyesen kikel a nyelvművelők tevékenysége ellen, áltudományosnak nevezve azt. Szemléletes metaforája szerint a nyelvész és a nyelvművelő munkássága csak annyiban vethető össze egymással, mint az asztronómusé és az asztrológusé. A nyelvművelést elhibázott és veszélyes gyakorlatnak tartja, amelynek mind elvi alapjai, mind céljai erősen vitathatóak, és társadalmi szempontból károsak, mert megosztottsághoz vezetnek. A magyar nyelv védelmét indokolatlan és nevetséges gondolatnak tartja, mert az – akár bármely más nyelv – mindig is vett át idegen szavakat, legtöbbször az aktuálisan legnagyobb presztízzsel rendelkező idegen nyelvekből. Ez most az angol, kicsit korábban a német volt, előtte a latin, még régebben (a honfoglalás előtt) a török*. Tette ezt úgy, hogy nem oldódott fel az átadó nyelvekben, és továbbra sincs ok ilyesmivel riogatni.

Számomra a könyv legérdekesebb gondolata a nyelvi relativizmus volt. Ennek lényege, hogy az emberi gondolkodás és a nyelv között nem egyirányú a kapcsolat, a nyelv nem pusztán a gondolkodás leképeződése, hanem annak alakítója is. Leegyszerűsítve a dolgot azt is mondhatnánk, hogy a különböző anyanyelvű emberek kicsit másként látják a világot. Érdekes példája ennek, hogy azokban a nyelvekben, ahol a főneveknek nyelvtani neme van, nemtől függően mennyire másként tekintenek az egyes tárgyakra, mennyire más fogalmakat, gondolatokat, jelzőket társítanak hozzájuk**.

Rengeteg érdekes kérdést érint még ezeken kívül, a teljesség igénye nélkül említek meg néhányat. Beszél a nyelvcsere jelenségéről, és magyar példákat hozva bemutatja, mennyire másként zajlott ez le a burgenlandi magyarságnál, mint például a moldvai csángóknál***. Szót ejt olyan országokról, ahol egy nyelven belül több, egymással versengő nyelvváltozat is használatban is van, és hogy mennyire másként kezelik ezt a helyzetet az egyes országok (a norvég demokrácia e téren is példaértékű). Kitér a pidzsin és a kreol nyelvek kialakulásának, fejlődésének, változásának nagyon érdekes, sokszor szinte a szemünk előtt játszódó folyamatára****. Megemlíti, egyes csoportok hogyan élnek vissza a nyelv erejével, és használják azt tömegek manipulációjára*****.

Legjobban talán az fejezi ki, mennyire szerettem ezt a könyvet, hogy hat éves molyos pályafutásom alatt megközelítőleg sem idéztem annyit egyetlen más könyvből sem, mint ebből. Nyelvészeti érdeklődésűeknek kihagyhatatlan, de minden nyitott gondolkodású embernek erősen ajánlott.

* A presztízsfüggő szóátvételeket jól példázza, hogy az erőteljes kulturális nyomás ellenére az oroszból a huszadik század folyamán – a szputnyikon kívül – szinte semmit nem vett át a magyar nyelv. Vagyis hiába erőltették ránk közel fél évszázadon át az orosz nyelvet, a hozzá kapcsolódó életforma nem volt vonzó a magyar emberek számára, így nem akarták kölcsönszavak villogtatásával kifejezni, hogy oda szeretnének tartozni.
** http://moly.hu/idezetek/548259
*** http://moly.hu/idezetek/547892 és http://moly.hu/idezetek/547886
**** http://moly.hu/idezetek/547875
***** http://moly.hu/idezetek/548625

5 hozzászólás
KönyvekkelSuttogó>!
Sándor Klára: Határtalan nyelv

A Határtalan nyelvet mindenkinek csak ajánlani tudom: akár nyelvészettel foglalkozó egyetemistáknak, akár csak érdeklődő laikusoknak. Nagyon jól áttekinti a főbb kérdésköröket, elméleteket, amiket rengeteg érdekes példával támaszt alá és ráadásul mindezt teljesen olvasmányos stílusban teszi. Ezen kívül még sok-sok érdekességet tartogat példák, történetek, felvetett kérdések formájában. Imádtam még például a nyelv és a gondolkodás kapcsolatát boncolgató fejezeteket, a kreol és a pidzsin nyelvek elméleteit vizsgáló részeket vagy annak a vizsgálatát, hogy egy bizonyos fajta nyelvhasználat kialakulása, eltűnése mögött milyen társadalmi folyamatok húzódnak.
Kigyűjtött érdekességek és bővebb vélemény » https://konyvekkelsuttogo.blogspot.hu/2017/03/hatartala…

bolyhoska>!
Sándor Klára: Határtalan nyelv

Kezdem a személyes résszel: engem tizenpár évvel ezelőtt tanított Sándor Klára, abban az időszakban, amikor a Juhász Gyulán oktatott. Negyedévben (is) több kurzust vettünk fel nála, a pénteki napokat az ő óráin töltöttük, mivel a Tanárnőnek akkoriban az volt a heppje, hogy a péntek is tanítási nap, és nem hirdetett máskorra választható időpontokat… ez pedig éles ellentétben állt az egyetemisták vélekedésével, miszerint rendes egyetemistának pénteken nincs órája. Tehát ez volt a „Sándor Klára day” – reggeltől koradélutánig láncban vele volt óránk. De megérte, mert kevés olyan tanárom volt, aki megpróbált gondolkodásra biztatni, arra, hogy ne higgyünk el mindent, amit a tankönyvek leírnak, nézzünk utána, gondoljuk át, értsük meg.
SK könyve is ugyanezt a szemléletet tükrözi, úgy beszél a nyelvről és nyelvet használó emberekről, hogy rávilágít az okokra, az összefüggésekre, mindezt nem a tudományos cikkekben megszokott halálunalmas stílusban teszi, hanem érthetően és szórakoztatóan – vagyis befogadható módon.


Népszerű idézetek

Turms>!

Unokaöcséim egyik első, még ovis idegen nyelvi élménye az a mondat volt – hetekig kellett még elviselnünk, hogy ezt hajtogatják –, amivel egy horvát apartmantulajdonos próbálta tudtukra adni, a beszámolók szerint naponta többször, hogy csak szombatig maradhatnak. A mondat így hangzott: Pistabácsi Samstag morning ciao bello. Minthogy a bátyám nem Pista, először nemigen értettem, mi akar ez lenni, de a fiúk fölvilágosítottak, hogy minden magyar férfit pistabácsi-nak hívott az illető – mi sem teszünk mást, amikor az eredetileg márkanév xerox-ot a fénymásoló szinonimájaként használjuk, amikor az adidasz egyszerűen 'edzőcipő', úgyhogy vehet az ember magának akár Nike adidaszt is, vagy amikor minden üdítő kóla, ezért aztán lehet belőle nemcsak barna, hanem szőke is. A többit nem kell magyaráznom: szavak innen-onnan, amit a horvát tulaj szerint legnagyobb eséllyel értenek magyar vendégei, és „no nyelvtan”, de az nem is hiányzik. A cél végtelenül egyszerű: nincs közös nyelv, de van kommunikációs szükséglet, ennek kell eleget tenni. Nem kell jövő idő, mindenki tudja kedden, hogy szombat odébb van, nem kell ragozás, mindenki tudja, hogy „Pista bácsi” a „családfő” és így maga a család, és ők azok, akiknek menniük kell szombaton. Teljesen mindegy, hogy a fölhasznált szavak mely nyelv szótárából valók, a fontos az, hogy megértsék őket.
A horvát apartmantulajdonos pontosan úgy viselkedett, ahogy mindazok, akiknek a nyelv nem szentség, nem templom, nem költői nyersanyag, nem fennkölt és roppant kifinomult gondolataik jól szabott ruhája meg mifene más, hanem eszköz, amellyel elérhetik céljukat, itt nevezetesen azt, hogy a vendégek időben adják át az üdülőt a következő turnusban érkezőknek. Azt tette, amit mediterrán elődei: elkezdett létrehozni egy közvetítőnyelvet – egy lingua francát.

163-164. oldal, 8. fejezet: Egzotikum rulez – Lingua franca nyelvek (Szak, 2014)

Turms>!

Értjük, ha a hivatalossághoz, iskolához, a városban végzett szakmákhoz kötődő beszédtartományokban gyorsabban lejátszódik a nyelvcsere, mint a családban – de miért kötődik a román nyelv ilyen erősen a vallásos élethez? A gyors és kézenfekvő válasz az, hogy mert a csángó közösségekben a legnagyobb tiszteletnek örvendő pap nem egyszerűen tiltja a csángó változat használatát, hanem előfordul, hogy az ördög nyelvének nevezi. És vannak még hasonlóan furcsa dolgok: 1990 után viszonylag sok csángó próbált munkát találni Magyarországon, és Erdélyben osztályokat szerveztek 13-14 éves gyerekek számára. Sokan közülük Erdélyben maradtak, hogy ott végezzék a középiskolát. A moldvai papok gyakran figyelmeztették a híveket arra, hogy gyerekeiket hívják haza Erdélyből, rokonaikat pedig Magyarországról, különben kiközösítik őket a katolikus egyházból. 1991-ben egy csángó falu katolikus papja nyilvánosan megszégyenített gyülekezetéből húsz embert, mondván, hogy egy tál lencséért eladták a lelküket, mikor részt vettek a pápa budapesti látogatásán. Egy másik faluban a pap fiatalok egy csoportját azért térdeltette a vasárnapi mise alatt a templomfalnál büntetésből, mert elutaztak abba az erdélyi faluba, amelyik testvérfalujának akarta fogadni az ő településüket. A példákat túlságosan hosszan lehetne folytatni.
(…)
A moldvai papok nem egyedi akciókat hajtanak végre, hanem szervezetten vesznek részt a a csángók lingvicídiumának, azaz nyelvirtásának lefolytatásában. A templomok magyar védőszentjeit más szentekre változtatták, a magyar szenteket ábrázoló oltárképeket lefestették vagy más képekre cserélték, például Szent István király képét Szent István protomártíréra, a himnuszokat úgy fordították románra, hogy kihagyták belőlük a „zavaró”, azaz valamilyen magyar vonatkozást tartalmazó részeket. Nehéz elképzelni, hogy Róma nem tud és nem tudott ezekről az akciókról.

151-152. oldal, 7. fejezet: Nyelvészeti hungarikumok nyugatról és keletről – Nyelvcsere a keleti végeken (Szak, 2014)

1 hozzászólás
Turms>!

A nyelvi manipuláció egyik leghatékonyabb eszköze, a keretezés rejtve, és nagyon pimaszul vezeti meg gondolkodásunkat, emlékezetünket, értelmezésünket, értékítéleteinket. Arról van szó, hogy attól függően, hogyan tálalnak nekünk valamit – milyen szavakkal mondják el ugyanazt a valóságot, melyik részletét emelik ki, mit hallgatnak el, hová helyezik a hangsúlyt –, a tartalmilag teljesen megegyező változatokra másként fogunk reagálni, bár elvileg, ha racionálisan döntenénk, nem volna különbség a döntések között. Csakhogy nem racionálisan döntünk. Tudjuk, közvélemény-kutatással bármit ki lehet mutatni, népszavazással bármit el lehet fogadtatni (vagy elutasítatni), csak megfelelően ravaszul kell föltenni a kérdést.
Az egyik leghíresebb keretezési vizsgálatban arra kértek embereket, válasszanak két lehetőség közül: egy elképzelt járványban mit tennének. Az alaphelyzet ugyanaz volt, azt mondták, a járvány hatszáz embert érintene, de az első csoportnak úgy folytatták, hogy az első tervvel kétszáz embert biztosan sikerül megmenteni, a másodikkal vagy mindenkit, ennek egyharmad az esélye, vagy senkit, ennek kétharmad a valószínűsége. A második csoportnak viszont úgy fogalmaztak, hogy az első tervvel négyszáz ember meg fog halni, a második tervvel egyharmados eséllyel senki nem hal meg, kétharmados eséllyel mindenki meghal. Látjuk: tartalmilag mindkét csoport ugyanazt a két lehetőséget kapta, csakhogy az elsőnek az első terv pozitív részét emelték ki (kétszázan megmenekülnek), a másodiknak viszont negatívat (négyszázan meghalnak). A két csoport merőben eltérően válaszolt: az első csoport hetvenkét százaléka az első tervet választotta, a második csoport hetvennyolc százaléka viszont a másodikat.

323-324. oldal, 13. fejezet: A nyelv ereje – Bekeretezve (Szak, 2014)

Turms>!

Más sémák azonban nehezebben változnak személyes tapasztalat vagy tanulás révén: a vallási előírások, erkölcsi alapelvek, a más embercsoportokra vonatkozó sztereotípiák nem saját tapasztalatból épülnek föl, viszont annyira áthatóak lehetnek, hogy később az új, a sémának ellentmondó ismeretek sem rendítik meg őket: ilyen esetekben inkább a tényekről nem veszünk tudomást, vagy átértelmezzük őket úgy, hogy saját világlátásunkat támasszák alá. Olyannyira így van ez, hogy a sémák befolyásolják még az emlékezést is: a világértelmezésünkbe nem illeszkedő részletekre nem emlékszünk, vagy átrajzoljuk, „értelmessé tesszük” őket.
Az összeesküvés-elméletek kieszelői, a szekták, sokszor a vallások, az ezoterikus tanhirdetők, a marketingesek és a politikai manipulátorok is erre építenek: ha sikerül az emberekkel elhitetni jól kidolgozott világmagyarázatukat, azzal olyan szűrőt építenek a valóság és a befolyásolt emberek gondolkodása közé, amely már eleve azt is megakadályozza, hogy e gondolatrendszerbe nem illeszkedő, bármilyen valóságos adatok, tények, események, bármennyire érthető és logikus magyarázatok „megzavarják” a gondolati bilincsekbe vert elméket. Ilyenkor kívülről világosan látszik a csapda, belülről azonban nem, mert a séma tartalmazza azt az elemet is, hogy az adott gondolatrendszert kikezdő információkat, ha netán valakihez eljut ilyesmi, tévedésnek, sőt a tan, nézet, csoport, politikai szerveződés ellenségei által kreált hamisítványnak, megtévesztésnek kell tartani. Az összeesküvés-elméletek hívei számára a „háttérhatalom” létezésének és ténykedésének legfőbb bizonyítéka, hogy semmit nem lehet tudni róla, és láthatatlan.

321-322. oldal, 13. fejezet: A nyelv ereje – Mindennapi sémáink (Szak, 2014)

8 hozzászólás
Turms>!

Kosztolányiról mindenki tudja, hogy bolondja volt a nyelvnek, játszott a hangokkal, jelentésekkel, szavakkal, forgatta, szemlélte, kóstolgatta őket, olyasformán, mint amikor a macska szitakötőt fog. De írt is a nyelvről, illetve a nyelvművelésről, egész kötetnyit (Nyelv és lélek), nem csoda, ha sok mindenre találunk tőle idézhető szöveget (és sok mindennek az ellenkezőjére is). Ami most itt következik, Az új magyar nyelv című írásából származik 1913-ból:

„Nem finom és nem hősi a nyelvünk? Mit törődünk vele. Az élet alkotta, szükségünk van rá, joga van élni. Nekünk fontos az, hogy mindent ki tudjunk fejezni. A nyelv nem üvegalmáriom, ahol ritka porcelánok, ezüstneműk és majolika vázák vannak kiállítva, inkább színházi kelléktár, ahol minden csiricsáré össze van halmozva, királyi palást és kolduscondra, középkori vért és hálóing, lándzsa és fogpiszkáló, aranykorona és kucséberkosár. Szeretjük a falut, de szeretjük a ligeti tájszólást is, az éjjeli emberek tolvajnyelvét, a pincérek, a kávéházi árusok, a hordárok dialektusát, a vidéki városkák naiv és hervadt szavait, amelyekben fájóan-idegesen vibrál az élet.”

41. oldal, 2. fejezet: Határtalan nyelv (Szak, 2014)

Kapcsolódó szócikkek: 1913 · Kosztolányi Dezső · nyelv
6 hozzászólás
Turms>!

Érdemes kipróbálni, milyen hatása lesz, ha a családban, barátokkal, ismerősökkel – reggeli bolondokházában, vacsora közben beszélgetve, tévéműsort kommentálva, gyerekkel játszva, kutyafuttatás közben más gazdikkal, barátaink házibulijában, a sarki kisbolt eladójával, a szomszéd bácsival a liftben – szép precízen kiejtünk minden szóvégi mássalhangzót, „kerek egész” mondatokban fogalmazunk, „igényesen” válogatjuk a szavakat, mint a Szomszédok nyomdász Ferije tette. Ne feledkezzünk azonban nagyon bele a kísérletbe, mert undok, nagyképű, modoros ember hírébe fogunk keveredni.

61. oldal, 2. fejezet: Határtalan nyelv – Édes anyanyelv és édesanya-nyelv (Szak, 2014)

Turms>!

A „jó nyelvek – rossz nyelvek” létezése az egyik legelterjedtebb nyelvi mítosz. Nyelvi hiedelmekből rengeteg van, például: angolul könnyű megtanulni, mert nincs nyelvtana, pláne az amerikainak, az már nem is rendes angol. A francia igazi bohém nyelv, az olasz meg a legszebb, mert dallamos, és bár a német igen csúnya, kemény, legalább logikus. Arabul lehetetlen megtanulni, kínaiul is, bár a magyar is nagyon nehéz a külföldieknek. Jó annak, akinek jó a nyelvérzéke, fél év alatt folyékonyan megtanul egy nyelvet, minden nehézség nélkül, csak úgy ráragad. A gyereket érdemes már óvodában beíratni valami idegen nyelvi foglalkozásra, mert minél előbb, annál jobb, igaz, veszélyes kicsit, mert a kétnyelvű gyerekek egyik nyelvüket se tudják rendesen, és ez még gondolkodási zavart is okozhat.
Az idegenek is elismerik, hogy a magyar a legkifejezőbb nyelv, például a legjobban ezen lehet káromkodni. És azért megbocsáthatatlan az idegen szavak használata, mert a magyar magányos, elszigetelt nyelv, nehezebben fogad be idegen elemeket. A magyarok e társtalanság, a magyar nyelv különlegessége miatt tanulnak nehezen nyelvet. A mai magyar természetesen sokkal fejlettebb, mint az ezer évvel korábbi, hiszen mennyivel több mindent tudunk ma megnevezni, de mégis, a mi magyarunk már elég romlott Aranyéhoz képest, Erdélyben viszont még tiszta, ott beszélnek a legszebben magyarul, a palócok meg a legcsúnyábban, azt alig érteni. Azért kell helyesen beszélni, mert mindannyiunknak ápolnunk kell a nyelvünket, hogy megmaradjon a magyarság, ez jellemkérdés, de egyébként is, aki logikusan gondolkodik, az jól is beszél. Úgyhogy az iskolában mindannyiunknak rendesen meg kell tanulnunk magyarul, és aki suksüköl vagy nákol, az bunkó. A nyelvjárás nem rossz magyar, de csak a saját helyén fogadható el, ma már csak idősebb, mezőgazdasági munkát végző falusiak beszélik, és azért mégsem olyan értékes, mint az egységes nemzeti nyelv. Egyre több veszély fenyegeti a magyar nyelvet, nemcsak a nemtörődömség, slamposság, vidékiesség, hanem főleg az angol szavak, az internet meg az SMS, ezek nagyon roncsolják a nyelv szerkezetét.
Ismerős állítások? Bizonyára, hiszen a nem nyelvészek beszélgetéseiben gyakran felbukkannak, ha a nyelvre terelődik a szó. Egyik sem igaz közülük, többségük még csak nem is értelmezhető nyelvészeti szempontból – például hogy melyik a legszebb, legdallamosabb nyelv, melyik bohém, szigorú, logikus vagy nem, mert a szépség és a formállogika nem nyelvészeti kategóriák. Bármilyen gyakran hallunk is hasonló okoskodásokat, ezek csak úgy viszonyulnak a nyelvészeti megállapításokhoz, mint a pszichológiához az olyasféle kijelentések, hogy „a duci emberek mindig vidámak, a soványak meg komorak”.

35-36. oldal, 1. fejezet: Kuruzslók, sámánok, nyelvészkedők, és nyelvészek – Nyelvi mítoszok és népi nyelvészek (Szak, 2014)

2 hozzászólás
Turms>!

A férfi és női foglalkozásnév közötti különbség még egyértelműbben mutatkozik meg a titkár – titkárnő szópárban: a titkár egyértelműen magas presztízsű foglalkozás, a vezető bizalmi embere vagy egy csoport fontos tisztségviselője – és ilyen minőségében nő is lehet. A titkárnő ezzel szemben sokkal rosszabbul fizetett foglalkozás, afféle hivatali mindenes, kávét főz, gépel, beviszi az aláírnivalót, de nincs jelen a fontos beszélgetéseken, viszont viccek és kabarétréfák örök célpontja, általában nevének becézett formájával megjelölve: Pirike, Gizike, Csöpike.
(…)
A becézgetés (…) kifejezetten leértékelő: azt a kulturális hagyományt idézi, amely szerint a nő nem felnőtt. Mai sztereotípiákkal: nem képes kezelni a bankszámláját, kiválasztani műszaki paraméterek alapján egy technikai eszközt, összerakni egy IKEA-komódot, programot telepíteni a számítógépre, és vezetni (különösen parkolni). A nyelvben pontosan kódolva van, miért gondolják így sokan: mert a nők a gyengébb nem: fizikailag és szellemileg.

330-331. oldal, 13. fejezet: A nyelv ereje – Lehet-e a nyelv szexista? (Szak, 2014)

Turms>!

Szerencsére ma már egyre kevesebben gondolják, hogy saját személyiségüket tökéletesen meg kell semmisíteniük, ha férjhez mennek. (Közben figyeljünk csak arra, hogy a magyar nyelv még őrzi azt az időt, amikor a nőket valóban pénzért, birkáért, menyétprémért és hasonlókért vették: ezt őrzi a feleségül vesz kifejezés, népmesékben a feleséget vett magának is előfordul.) A közéletben azonban még mindig csak akkor lehetnek a nők valakik, ha férjet tudnak fölmutatni.
Önmagáért beszél például, hogy magyarul a nőket a nyilvánosság tereiben egyszerűen nem lehet megszólítani. Az úr, uram a férfiak esetében minden helyzetben és mindenkire alkalmazható. A nőket viszont vagy asszonyom-nak lehet megszólítani, és akkor az előbbi problémához kerülünk vissza, vagy kisasszony-nak, ami szintén a magánéletet keveri a nyilvános térbe, hiszen az életkorra is utal, és azt a hagyományt is behívja, hogy egy nő esetében az a legfontosabb, vajon elkelt-e már a piacon, vagy még petrezselymet árul. A hölgyem túlságosan udvariaskodó (a „szebbik nem” gondolatkörbe illeszkedik), ráadásul sokszor éppen gúnyosan, leereszkedően használják, ettől más esetekben is rossz mellékzöngéi vannak. Még kínosabb a hivatalos protokoll szerinti úrhölgy megszólítás – ez egyszerűen az elmeháborodottságot súrolja a 21. században: vagy jobb volna ezt a középkori őskövületet kidobni, vagy ha nem, akkor várjuk hozzá a lovagi tornák bajnokait, hogy sorompóba lépjenek, és megküzdjenek egymással, és mi, úrhölgyek ájulásközeli állapotban, pihegve izguljunk a lovagunkért.

332-333. oldal, 13. fejezet: A nyelv ereje – Lehet-e a nyelv szexista? (Szak, 2014)

2 hozzászólás
Turms>!

(…) spanyol és német anyanyelvű, de angolul is jól beszélő alanyoknak mutatták tárgyak neveit angolul. A feladat az volt, hogy írjanak olyan jelzőket, szintén angolul, ami elsőként eszükbe jut a tárgyról. Az eredmény: a megkérdezettek a tárgyakat olyan jelzőkkel jellemezték, amelyek anyanyelvükben az adott nemhez asszociálódnak. A németben a ’híd’ jelentésű szó nőnemű, az adatközlők olyan szavakat társítottak hozzá, mint karcsú, keskeny, törékeny, szép – a spanyolban hímnemű, a spanyol anyanyelvűek számára a híd nagy, hosszú, erős, veszélyes volt. A ’kulcs’ éppen fordítva: a németeknek – nyelvükben hímnemű a szó – kemény, recés, nehéz, hasznos, a spanyoloknak viszont arany, apró, csillogó, cseles volt.
A végső bizonyíték arra, hogy a nyelv bizony akkor is befolyásolja gondolkodásunkat, ha nem nyelvi feladatot végzünk, az lehet, hogy amikor spanyol és német anyanyelvűeknek olyan szópárokra kellett emlékezniük, amelynek egyik tagja személynév volt, a másik egy főnév, könnyebben megjegyezték azokat a párokat, amelyekben a név neme megegyezett a főnév nemével. Azaz: a németek könnyebben megjegyezték, ha a Patrik nevet kellett az ’almá’-hoz kapcsolniuk, mint ha a Patríciát, a spanyolok éppen fordítva – mert az ’alma’ a németben hímnemű, a spanyolban nőnemű.

285-286. oldal, 12. fejezet: Tüzek és vizek – Nekem jobbra, neked keletre (Szak, 2014)

Kapcsolódó szócikkek: nyelv
7 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Balázs Géza: A pesti nyelv
Montágh Imre: Tiszta beszéd
Nádasdy Ádám: Milyen nyelv a magyar?
Hernádi Miklós: Közhelyszótár
Kálmán Béla: A nevek világa
O. Nagy Gábor: Mi fán terem?
Pusztay János: Az „ugor-török háború” után
Grétsy László: Anyanyelvünk játékai
Juhani Nagy János: Gondoltad volna?
Erdélyi István: Sumér rokonság?