Amit ​a szél susog 30 csillagozás

Sándor Iván: Amit a szél susog

2016 nyarán Z., az író elindul Budapestről, hogy újra bejárja élete – és egyben Európa – fontos helyszíneit. Léttörténeti vándorlás ez. Eljut Leszbosz menekülttáborába, és megnéz egy színházi próbát az Akropoliszon, barangol a Szajna-parton, a párizsi múzeumokban, és felkeresi a normandiai csatateret, Bécsben a Heldenplatz és a Central Kávéház között sétál, visszatér a zuglói szülőházhoz.
Útitársai is akadnak: Párizsban egy magyar származású zeneesztéta, Görögországban egy fiatal rendező, Budapesten egy elhivatott történész, és mindenekelőtt és mindenütt Lil, élete társa.
Az Amit a szél susog hősei sorsán keresztül felöleli a 20. századi európai történelmet napjainkig, emlékeztet a felejtésre, közben pedig kibontakozik előttünk egy gazdag élet, egy nagy szerelem, és megidéződnek az egyetemes művészet nagy alakjai: festők, zeneszerzők és írók, akiket mind a világ megértésének vágya hajtott és hajt a mai napig.

>!
Magvető, Budapest, 2020
160 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631439939
>!
Magvető, Budapest, 2020
160 oldal · ISBN: 9789631440249

Enciklopédia 2

Szereplők népszerűség szerint

Arnold Schönberg


Kedvencelte 1

Most olvassa 1

Várólistára tette 38

Kívánságlistára tette 28


Kiemelt értékelések

szadrienn P>!
Sándor Iván: Amit a szél susog

A rövid, szinte töredékként ható kisregény három erős pilléren nyugszik, három nagyon különböző jelenséget kapcsol egybe és illeszt sajátos harmóniába.
Az első a fenyegetettség, mint korszakélmény megjelenése, a nagy történelmi traumák örökségeként.
A második a modern művészet útkeresése. A harmadik pedig a személyes sorsösszegzés, nosztalgia a megélt, de már tovatűnt élmények, a szeretett, de már elvesztett társ közelsége után, egy idős ember visszatekintése, aki állandóan szembesül a kínzó magánnyal, de ennek oldásaként mégis készen áll arra, hogy új sorsokhoz tudjon kapcsolódni, új történeteket fogadjon be.
A regény maga az állandó utazás térben és időben, kollektív történelmi kataklizmákon és az egyéni múlt titkain át. Európa nagyvárosai megcsillantják letűnt fényüket, múzeumok, színházak, koncerttermek, patinás kávéházak kínálnak vigasztaló szépséget.
Mindvégig jelen van a fájdalmas, pusztulással teli történelem vége vízió, annak a tudata, hogy az emberiség, és annak fontos önkifejezés formája, a művészet számára valami végérvényesen elveszett.
A végkicsengés mégis reményteli, Sándor Iván világában senki sincs egyedül, kései barátságok, inspiráló szellemi társak megjelenése hoz enyhülést.
A kötet hangulata megkapó, szinte himnikus, halk melankóliát sugárzó, tiszteletre méltó a szerzőnek a művészetbe és a szépségbe vetett hite és a sorssal való megbékélése.

8 hozzászólás
Csabi P>!
Sándor Iván: Amit a szél susog

Néha úgy tűnik, mintha egyik könyv vonzaná a másikat. Az ez előtt olvasott Napirend Vuillard-tól, habár sem témájában, helyszíneiben vagy stílusában nem köthető SI könyvéhez, de valójában mindkettőjüket ugyanaz az aggodalom hatja át, a minket körülvevő civilizáció eróziójára hívják fel a figyelmet. Sándor Iván 90 éves, de egyáltalán nem valami öregemberes nyavalygás ez a könyv arról, hogy régen minden jobb volt, és ezek a mai kölykök nem tudnak semmit.
Ez a könyv pont arról szól, hogy a dolgoknak nem vége van, hanem minden folyamatosan változik, nem rosszabb lesz, hanem más. Ahogy Jorgósz, a fiatal görög színház rendező fogalmazza meg: ”De más a vég, és más az, hogy annak, ami történt, vége van. Maradtak még szavaink. A múlt üldözhet, de az élet folytatódik”.
Jól jelképezi ezt a folyamatot az Arnóczy-féle zsebóra története, ami még a 19. században került a család tulajdonába, fiúról fiúra szállt. A ’40-es években született fiúnak ez már csak egy családi tárgy, tudott róla, de őt egész más dolgok érdekelték, a fiát meg már az óra története sem érdekli, így aztán az apja vissza is adja azt Z-nek (ő a narrátor), visszakerül oda, ahová való. Nem a régi tárgyakból épül a jövő.
Rendkívül intelligensen megírt regény, talán kissé rövidnek találják egyesek a témához képest (a 20. századi múlt felidézése, egykori helyek bejárása Európa szerte), de mindez azért van, mert ez csak körítés ahhoz, hogy részt vegyünk egy szellemi utazáson, aminek még így, fotelból is élveztem minden kilométerét.

5 hozzászólás
gesztenye63 P>!
Sándor Iván: Amit a szél susog

Második olvasott kötete után (A hetedik nap volt az első), dehogy is tartom magam Sándor Iván-szakértőnek. Amit azonban elmondhatok, hogy talán megtanultam sándorivánul olvasni. Van a szerzőnek egy sajátos tördelésű, központozást alig ismerő, különleges lüktetésű írástechnikája. Ez az írásmód a gyanútlan olvasót – engem is – a kezdetekben könnyen elrettentheti, hiszen egyfajta arisztokratikus mérték- és távolságtartást sugall, minden egyes mondat, minden dialógus és a köztes elemek, a felbukkanó helyszínek, avagy terek feszes, legtöbbször vázlatos felvillantása, óhatatlanul permanens elemzésre, folytonos analízisre, önvizsgálatra sarkallja az olvasót, ezzel szinte szakaszonként megakasztva az olvasás folyamát. Ámde, ha feltétlen bizalmat szavazunk az írónak és a művet egységes, hömpölygő gondolatfolyamként, vagy akár csak a régmúlt idők sziklatorlaszai mögül előbukkanó, szemérmesen csordogáló emlékképek búvópatakjaként fogadjuk el, akkor egyszer csak, az olvasót gyengéden ölelő, gondoskodó, de nem tolakodó bölcseletet kapunk.
Számomra az írás mottója valahol Oidipusz szavaiban leledzik, mely szerint: ”Senki hát halandó embert, ki e földön várja még végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete kikötőjét el nem érte bánat nélkül biztosan”
Pedig kalandos már az emlékezet papírra születése is, hiszen közvetve (más szereplő szájába adva és megint más szereplőre utalva, de szerintem kétségtelenül a jó szerző által önmagának címezve) felbukkan a kulcsmondat, hogy ”… nem találkozik már olyanokkal, akikkel a múltról beszélgethet”.
Így hát akár olvashatók ezek a sorok egy majd’ kilencvenéves íróember nosztalgikus emlékgyűjteményeként, a fel-felvillanó fénycsóvák, szilánkos töredékek kétségbeesett halmokba-kupacokba rendezéseként is, hogy majd az utókor szemezgethessen belőlük, szerkesztgethesse őket kedve szerint.
Azért én óva intenék mindenkit ettől a megközelítéstől. Hiszen azok a fel-felbukkanó fragmentumok, látszólag ötletszerűen megjelenő, múltba kötött és a tapasztalásba kapaszkodó képi felvillanások egytől-egyig szigorú logikával, határozott rendszerrel, mondhatni könyörtelenül fonják körbe aktualitásukkal a mai hétköznapokat, a már említett különös írásmód pedig szinte észrevétlenül tüntet el negyven-ötven évet a múlt és a jelen kényes határmezsgyéjéről.

Tulajdonképpen az is egyfajta minimálpróza, amit Sándor Iván művel, de úgy hiszem ezek a feszesen takarékos, erősen fókuszált mondatok, párbeszédek, emléketűdök minduntalan kibújnak gazdájuk köpönyegéből és komplett világokba nyújtanak betekintést, csupán el kell fogadni a diszkrét, visszafogott meghívást.
Szerintem a kötet a 2020-as év egyik nagy hatású, rendkívül színvonalas szépprózája lett.
Jó szívvel ajánlom, még ha nem is könnyű falat.

balagesh IP>!
Sándor Iván: Amit a szél susog

Gyakran jut eszembe, amint Esterházy az egyik nyilatkozatában Bruce Chatwinre hivatkozva link olyan rövid könyveket emleget, „amelyek épp ettől a rövidségtől is szépek”, finomak, tartalmukban mégis gazdagok. Egy ilyen könyv ejtett rabul az elmúlt napokban.
Sándor Iván óriási felfedezés nekem. Az első könyv tőle néhány éve került a kezembe, de csak egy jó olvasmány ígéreteként maradt meg bennem link, aztán jött egy nagyon erős könyv, a 2019-es Merítés-listára is felkerült A hetedik nap, amiről ezt írtam: „bízom benne, hogy talán születik egy következő mű, ami nem feltétlenül méretében lesz nagyobb, hanem inkább képes lesz túlmutatni önmagán, valahova távolabbra.” link
Lehetett némi hiányérzetem, de legalább csalatkoznom nem kellett, mert amiben bíztam, azt megkaptam. Azt a nem vastagabbat, azt az önmagán túlra mutatót.
Sándor Iván új könyve lenyűgözött, meghatott és elgondolkodtatott. Alaphelyzete az emlékezés. Fogékony napon vettem kezembe, mert éppen a helyfelkeresés lehetetlensége melletti emlékezéssel voltam elfoglalva. Ám érzelmi nyitottságom és érintettségem csak az egyik fele a tetszésnek. Intellektuálisan is régen éreztem azt az izgalmat, mely a sűrű szövésű irodalmi alkotásoknál fog el. Ott, ahol érthetővé válik, mi köze van egymáshoz a szálak szoros egymáshoz és egymásra simulásából felépülő textíliának és a textusnak.
Z., az író felkeresi múltjának fontos helyeit („azért utaztam, hogy emlékezzem”). Utazása során azonban új rétegek rakódnak a múltra, élete új történéseket tartogat számára. Három markáns és egymással is összefonódó jelenlétű szereplővel osztja meg a regényteret. Ebből kettő fiatalabb nála. Ők a múltat kutatják, és próbálják értelemmel feltölteni, jelenvalóvá, ezáltal befogadhatóvá tenni. A történész mások személyes élményeit gyűjti össze. Keresi „az igazi” emlékeket. Ezt szembe is állítja a hatalom által diktált, torzított emlékezettel. Az átélt múlt szócsöve, összerendezője kíván lenni. spoiler A másik fiatal egy görög rendező, aki az Oedipus királyt viszi színre. A szövegbe ágyazott régi tapasztalatot új tanúságevőkkel, traumaelszenvedőkkel eleveníti meg. Mindketten másoknak segítenek megszólalni, beszélni. Az ő ellenpontjuk a Z.-hez hasonlóan idős George Steinfeld, aki látszatra a két fiatalhoz hasonlóan jár el: egykori műveknek, Schönberg alkotásainak az értelmezésével és az értelmezés továbbadásával foglalkozik. Viszont több ő ennél. Ő fogalmazza meg, hogy az elmondhatatlan elmondására vállalkozik rendező, művész, túlélő. Jórgosz túlélőkkel dolgozik, Vérit a nagyapja meg nem őrzött élettörténetének kutatása motiválja – érintettségük áttételes. Steinfeld viszont mintha titkolná a fiatalságát. Nyilván hamar megértjük, nem titkolja, hanem csak nem találja a szavakat.
@iniesta megjegyzését itt venném elő: link Egyetlen jelenet játszódik Z. terén kívül. Ekkora szerkezeti törés nem lehet baki. Dramaturgiai szerepet kell tulajdonítani neki. Itt derül ki, hogy lehetséges a vallomás, lehetséges megszólalni. Viszont ez nem evidencia, vagyis mégis kegyelmi állapot. Nem evidens velejárója a világnak. Tehát „ki lesz mondva” a titok, csak éppen itt mi nem tudjuk még ezt meg – tartalmában megmarad intim vallomásnak.
A befejezés E3-ból E1-be váltása is nagyon tetszett nekem. Az E3-as elbeszélés révén olvasóként a mindenkori jelent tapasztaljuk. Az események közvetítésének vagyunk a címzettjei. A kötet végére viszont Z. lezárta az eltervezett emlékútját, és most már az általunk vele egyidőben megismert történetre tekinthet emlékként. Átélőből változik felelevenítővé. Ez az olvasót is egyfajta játékba viszi. Az olvasás aktusával Z. világának egyik szereplőjévé vált: közönségként vonódott be. Az utolsó oldal elolvasásával az érzékszervek munkája lezárult, immár – akárcsak Z.-ben – a megismert sorsok bennünk is menedékre találhatnak. És így mások korábbi élményei segítségével részesülhetünk az áthagyományozódás kegyelméből.
Igazából olyan gazdag a szöveg, hogy csak felületesen tudom bemutatni. Közben olyan apró finomságokat találni, hogy két külön funkciójú mécses egymás után idéződik fel. Vagy a @Csabi által emlegetett, alapvető szimbólumként funkcionáló óra – a végén Z. is továbbajándékozott Vérinek egy számára egykor fontos könyvet.
Azt vettem észre, hogy miközben odavissza olvasom a könyvet, gyakorlatilag az összes idézetet végigcsillagoztam.
Ajánlom mindenkinek. Teljes szívemmel és értelmemmel.

2 hozzászólás
Ottilia P>!
Sándor Iván: Amit a szél susog

Formai szempontból a hagyományostól eltérő írásmód; írásjelek elhagyása, kisbetűvel kezdődő új bekezdések, kurta, lakonikus és terjedelmesen áramló mondatok váltakozása, ritmusa van a szövegnek. Előbb rá kell hangolódni, de hamar magával sodor, beszippant az író világába,

Tartalmilag visszatekintés a múltba valós európai helyszínek felkeresésével, emlékezéssel, életösszegzés és értékelés, önvallomás, sorskeresés, mellette a jelen eseményei, új emberek megismerése. Egy tartalmas élet, egy nagy szerelem, jelentős történelmi, társadalmi, művészeti tudásanyag, alkotók a világ megértésének vágyával.
Szellemi, erkölcsi kérdések boncolgatása, a főhős egyértelmű és makulátlan életfelfogásának kibontakozása. A történet számos szálon és több idősíkon és helyszínen fut, jól elkülöníthető szakaszokkal, egymásra rétegezve az időt és az eseményeket.

Z. nem enged felejteni, mert élete múltbéli és jelenlegi eseményei és összefüggéseik világos átlátása adja meg írói és emberi tartását.

Kiemelkedő alkotás, nekem sokat adott, gazdagabb lettem általa.

n P>!
Sándor Iván: Amit a szél susog

A fülszöveg többet ígért (nekem), mint amit 160 oldalban meg lehet írni. Ahhoz, hogy felölelje a 20. századi Európa történelmét és ezt hősei sorsán mutassa be, ehhez még én 100 oldalt el tudtam volna olvasni. Az élet összegzése, a megjárt út, a sors „megfejtése” , közben vannak még ismeretlen emberekkel való találkozások, és hát a jelenben élünk, az is jár mindenféle elraktározandó élménnyel, szóval, ezek több mesélést, emlékezést igényeltek volna. Vannak emlékek, amiken nem töprengünk annyit, csak felületesen megemlítünk, és vannak, amiken éveken át rágódunk, sosem tesszük le. Úgy érzem, hogy ahhoz, hogy ezt el is tudjuk mondani, esetleg le is akarjuk írni, de, mindenképpen valahogy átadni azoknak akik olvassák, egy picit részletesebbnek kell lenni. Persze, tudom, hogy mindenki annyit tár fel magából, amennyit akar, amennyire emlékszik, vagy emlékezni akar, a hallgatóság, vagy az olvasó, ilyenkor felteszi magában a kérdéseit, mert érdekli a történet, de választ nem kap rá. Nem baj. Elegáns, visszafogott, idős úriember beszél hozzánk, csak halkan, tényleg, ahogy a szél susog, érezzük, nem látjuk. Azt hiszem, tiszteletet érzünk közben, egyfelől azért, mert ránk bízza az emlékeit, másrészt, mert a nem felejtés, éppúgy mint a felejtés egy nehéz dolog. Az idős kor egyik kihívása.

olvasóbarát P>!
Sándor Iván: Amit a szél susog

„Z. szerette együtt látni az időben, térben távoli eseményeket.”

Emlékmorzsák, találkozások, ezt erősíti a szokásostól eltérő forma is, a kisbetűs mondatok, gondolatfoszlányok, ahogyan az üzenőfalon sorakoznak egymás mellett az emlékek.
Szeretem a könyvei hangulatán, örültem, hogy megjelent egy új. Mindig fontos témákkal foglalkozik. Így kell ezt csinálni, ilyen elegánsan, könnyeden és mégis nagyon komolyan, drámaian, hogy a létfenyegetettséget érezzük a sorokban.
Z. emlékei nyomában utazik és az emberek, művészek, akikkel találkozik, mindannyian hozzáadnak az ő emlékeihez, amelyek egymásra rakódnak, „ a sorsok, amiket megismer benne találnak menedéket.” Mindenkinek vannak veszteségei, a veszteségek rétegei is egymásra halmozódnak. Művészek dolgozzák fel az élményeket, a tragédiákat, amelyeket átéltek, amelyekkel találkoztak. Egymás erősítik ezek a gondolatok, történések, amíg eljutnak napjainkig, „soha ne fogadd el az önkényt.”
Jelképesek a családi komódok, amelyek fontos dolgokat rejtenek. Emlékezések a feleségével közös utazásokra, bejárja azokat a helyeket ahol együtt voltak, felidézi a közös élményeket. A háttérben folyamatosan jelen van családjaik története, kitárulnak a múltba nyíló kapuk, „ az igazság ismeretlenül bolyong az emberek között.”

Annamarie P>!
Sándor Iván: Amit a szél susog

Sándor Iván nem adja könnyen magát, bár azt hihetjük. A látszólag lazán szerkesztett szöveg mögött minden bizonnyal tudatos tervezés áll, már csak rá kell érezni, össze kell valahogy pattintani a láncszemeket ebben a vékonyka, de annál súlyosabb kötetben.

Z., az idősödő író egész Európát átívelő utazását a falitábláján megjelenő cédulák, képek ihletik. A Klotild Palota elől indulva eljut Leszboszra, Londonba, Párizsba, Bécsbe, hogy régi emlékeinek helyszíneit végigjárja. Utazásainak alakulását három ember határozza meg egy történész, egy zeneesztéta és egy görög filmrendező. Mindhárom ember, sőt mind a négyen egy-egy művészeti nyelv megszólaltatói. Véri Márton a Történelemtudományi Intézet munkatársa a belvárosi szórakozóhelyek múltját kutatja, illetve az emlékezet és a felejtés jelenségét a huszadik században, amikor belebotlik Z-be. Mint kiderül, ők már korábban is találkoztak egy konferencián, ahol hasonló súlyos dolgokról beszélgettek, nevezetesen a „vakságról”. Másik művészünk a görög Jórgosz, aki éppen múltfeldolgozó filmet forgat, amikor terroristák lerombolják Bél templomát. George Steinfeld, a zeneesztéta Arnold Schönberg munkásságát kutatja művei tükrében. Valahogy ez a szál érintett meg leginkább, de egyáltalán nem hangsúlyosabb, mint a többi. A korábban olvasott Florian Illies-1913 című könyvét juttatta eszembe, ahol a zeneszerző szintén kiemelt helyen szerepelt.

„És most tessék, egy egész esztendő a baljós szám jegyében telik majd! Schönberg szeptember 13-án született, és egész életében attól rettegett, hogy 13-án, egy pénteki napon fog meghalni. De minden hiába. Arnold Schönberg csakugyan 13-án, egy pénteki napon halt meg (de csak 1913+38-ban, vagyis 1951-ben)” https://moly.hu/idezetek/1132396

A Schönberg kutató szerint a Mózes és Áron című opera rámutat a „modern színház, a teológia és a nyelv hatástalanságára”. Talán ezen a ponton tud belépni a művészet, mely a maga eszközeivel próbál megjeleníteni akkor, amikor „a szavak cserben hagynak”.
A huszadik század egyéni és társadalmi tragédiáiból bőven meríthet bárki, Sándor Iván kiemelései egy szabad asszociáció eredményének tűnhetnek. Ezen a ponton éreztem azt, amivel kezdtem, hogy nem adja magát könnyen a szerző. Számomra nem annyira egyértelmű, hogy miért pont ezek az események, ezek a helyszínek kerültek be a regénybe. Lehet, hogy nincs is ennek jelentősége, de a mű tökéletességéhez, nekem hiányzott ennek összeillesztése.

Maga Sándor Iván is az írói művészeti alkotás egyik eszközét alkalmazza művében, amikor sűrűn egymás mellett futtat több szálat, egybemosva az időt és a helyszíneket. Formabontásának, ennek a nagy tér és időbeli összeölelkezésének eszköze a központozás hiánya, a megszokottól eltérő írásmód. Első érzésem a regénnyel kapcsolatban ez a nagy összeolvadás volt, ahogyan egy idős ember tekint vissza múltjára, és ahogy némileg érvényét veszti minden tagolódás. Ennek oka talán az is, hogy a kötet a szerző 90. (!) születésnapjára jelent meg. Bár Sándor Iván tagadja, hogy önéletrajzi ihletettségű lenne könyve, de én, mezei olvasó, azért óhatatlanul összekapcsolom mondandóját, mely mindenképp egy nagy korszak életérzését jeleníti meg. Ez a friss, megújuló gondolkodásmód, a kísérletezés ezen útja -ami sokkal inkább a hangjukat kereső ifjú írópalánták jellemzője-, nagy tiszteletet ébreszt bennem.
Sikerült egyedi hangot adnia annak, amit számára a szél susog.

Cipőfűző P>!
Sándor Iván: Amit a szél susog

Nagyon lágy, kellemes, öreguras elbeszélés, de higgadt és pontos. Enyhe humort is sikerült belecsempésznie az írónak. Sándor Iván mondatvégi írásjeleket nélkülöző írástechnikájába ugyan bele kell szokni, de ez adja a szöveg lendületét. Az emlékezet, az emlékek megőrzésének vagy épp elhallgatásának kérdését járja körbe. Mert az idő megy, az emlékek elmosódnak, vagy el is vesznek, de ott van az író, aki lejegyezheti.

reggel továbbutazom…
miért siet?
régi helyeket keresek fel… emlékeket…

ppeva P>!
Sándor Iván: Amit a szél susog

A könyv első részében nehezen tudtam magára a szövegre figyelni, annyira elvonta a figyelmemet az egyszerűen modorosnak érzett hiányos központozás és mondatkezdő nagybetű használata. Próbáltam megfejteni, miért folynak össze a bekezdések (a bekezdések végén sosincs pont, a következő bekezdés elején sosincs nagybetű, kivéve ha tulajdonnévvel kezdődik), és a bekezdéseken belül meg miért van pont is, meg mondatkezdő nagybetű is. Aztán feladtam, mert arra jöttem rá, hogy: CSAK.
Én enélkül is éreztem, értettem volna, hogy összefolyik a múlt, a jelen, a megtörtént, az emlékezés, az új történés. Hogy egy bizonyos kor után az ember már inkább az emlékeivel, emlékeinek él, és szereti felkeresni azokat a helyeket, ahol valaha azzal járt, aki fontos volt számára. Még az új benyomásokat is a régi emlékeken szűri át.
Maga a szöveg szép volt, egy magányos idős férfi csendes elrévedései.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

szadrienn P>!

(…) a történeteket elmossa az Idő, gondolta, az érzés marad meg jóról, rosszról, bűnről, a megismerhetetlen küld kaján üzeneteket,

balagesh IP>!

hitt a történetek hagyományozhatóságában, de azt is tudta, hogy a belőlük nyerhető ismeret nem tapasztalat

Ottilia P>!

Apám azt mesélte, hogy mindig bízni kell, bármi történik, bízni kell, nagyanyád is ezért tudott életben maradni, amikor menekült.

117. oldal

3 hozzászólás
Ottilia P>!

Elkövettem azt a hibát, hogy nem foglalkoztam az elmondhatatlan elmondásának hiábavalóságával.

114. oldal

Annamarie P>!

Z. felállt
a felszolgáló a söröző ajtajához dőlve hallgatta az énekszót a gitáros hangja fiatalos volt
hány évig áll a sziklafal a parton
mielőtt a vízbe szakad
hány nemzedéknek kell úgy élni
hogy senki nem szabad
meddig hallgatunk
meddig hunyunk még szemet
mikor ébred az új akarat
mikor emeled fel a fejed
a válasz a szélben susog
hallgasd és ne feledd

3 hozzászólás
balagesh IP>!

a mítoszban együtt áll a múlt, a mindenkori jelen, a sejthető jövő…

Kapcsolódó szócikkek: mítosz
gesztenye63 P>!

(…) Az orvos és az író ugyanazzal a titokkal néz szembe. Az egyik a testet, a másik a lelket próbálja…

122. oldal

Ottilia P>!

Találtam Arnold jegyzetei között néhány sort, azt írta, hogy miközben túl akart lépni az időn, az idő lépett túl rajta.

114. oldal

Ottilia P>!

tudja Anna, mondta egy idő után, keresem a szellem helyét a világban, én nem találom. Az emberiség egy ideje megszűnt gondolkodni, csak nem vettük észre
olyan nincs, hogy emberiség, emberek vannak, sokfélék…
maga nagyon okos. Lehet, hogy ezért menekültem innen

134. oldal

2 hozzászólás
balagesh IP>!

nem éltem át, amit a szüleim átéltek, mondta apám, mondta Véri Márton, csak megérteni tudtam, hogy mikor mit kellett a nagyanyádnak eltitkolni


Hasonló könyvek címkék alapján

Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó
Csikász Lajos: Az utolsó oroszlánkölyök
Csikász Lajos: A kuruc király
Bán Mór: A Holló háborúja
Fehér Klára: Hová álljanak a belgák?
Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert
R. Kelényi Angelika: Szulejmán és a magyar udvarhölgy
Bányai D. Ilona: A vér jogán
Csikász Lajos: Megátkozottak