A ​hetedik nap 30 csillagozás

Sándor Iván: A hetedik nap

„Nem ​írok történelmi regényt. Az ismétlődő emberi helyzeteket kelepcéket, létösvényeket keresem a história folyamatosságában. A hetedik nap történetei megeshettek volna nemcsak a tizenhetedik században, ahol a regény játszódik, de akár az antik világban,akár a huszonegyedik században. Azért helyeztem alakjaimat a tizenhetedik századba, mert az akkori világ ismerős lehet a mai olvasónak: harcok, gyűlöletkeltés, tömeges menekülés, vallási ellentétek: vasvilág. Otthon érzem magam ebben a korban."
Sándor Iván regényében embertömegek kényszerülnek Európa különböző pontjain otthonukat elhagyni. A háborúk egyik központjából, a németalföldi Leidenből két fiatalember, Thomas és Jensen, és egy lány, Eliz, más-más okból és céllal indul el. Sorsuk keresztezi egymást. Egy színész csapattal vándorolnak európai útjain. A hetedik nap a folyamatos kelepcehelyzetekben, választási kényszerekben, az emlékek megőrzéséért folytatott küzdelmeikben ábrázolja őket. Az olvasó velük együtt járhatja be… (tovább)

>!
Magvető, Budapest, 2018
256 oldal · ISBN: 9789631437300
>!
Magvető, Budapest, 2018
256 oldal · ISBN: 9789631436747

Várólistára tette 35

Kívánságlistára tette 29

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Sándor Iván: A hetedik nap

Németalföld, a XVI-XVII. században. Katolikus spanyolok és protestáns flamandok nyüstölik egymást mindenféle vallási és hatalmi kérdésekben, amelyek az egyszerű népet nem különösebben érintik, tekintve, hogy őket mindkét hadsereg ugyanúgy a.) felkoncolja b.) megerőszakolja c.) elhurcolja zsoldosnak, és ráadásul még azt sem engedi, hogy a három opció közül a nép válassza ki, melyik vonzóbb számára. Ebben az apokalipszisben tévelyegnek hőseink, akik valamennyien kultúrahordozók – tudósok, színészek, nyomdászok, zenészek –, és igyekeznek a puszta életben maradáson túl megőrizni magát a kultúrát is egy olyan világban, ahol mindenkinek kisebb dolga is nagyobb, mint ilyesmivel foglalkozni. Sándor Iván történelmi példabeszéde üdítő munka – klasszikus ívű, visszafogott előadásmódú* darab, ritkán látni manapság ilyet. Ez önmagában növeli szememben becsét. Ugyanakkor hiányérzetem van a szereplők elmélyítésének kérdésében, így hiába a világvége-hangulat szépen rajzolt atmoszférája, a regény nálam remek példabeszéd tud ugyan lenni, de remek regény sajnos nem. Csak simán jó.

* Értve ezalatt, hogy bár a téma csábíthatná a szerzőt arra, hogy az olvasót a vérbe meg az egyéb testnedvbe (mint kenyeret a szaftba) tunkolja bele, Sándor valahogy elegánsan képes ezt az egészet tálalni.

1 hozzászólás
szadrienn P>!
Sándor Iván: A hetedik nap

Tömény középkor. Állandó létbizonytalanság és halálfélelem. Apokaliptikus háborúk, öldöklés mindenütt. Menekülni kell, de nincs hová. Ki tudja, hogy a kordén tolt holttestre milyen vég leselkedett? Járvány, éhhalál, a mindent feldúló zsoldos seregek esztelen pusztítása? Talán épphogy csak elkerülte a fellobbanó máglyát.
A jajongás, fegyvercsörgés zajától szinte alig hallatszik a vásári mutatványosok szekeréről hangzó halk furulyaszó. A halálhörgés mellett groteszk vigyorral követel helyet magának a tréfa, a zene, a mulatság, az elkeseredett színjáték a végsőkig folytatódik.
Sándor Iván regénye olyan, mint egy nyugtalanító Brueghel festmény, ijesztő, egyszerre vonzza a tekintetet és kelt viszolygást, akár maga az ábrázolt történelmi korszak, ahol a legmeghatározóbb életérzés a sors szeszélyének való teljes kiszolgáltatottság.
Mit mentenénk meg, mit vinnénk magunkkal, ha futni, menekülni kényszerülnénk? Az édesanya imakönyvét, a dédapáról készült festményt, a régi klasszikusok lefordításra váró műveit, a könyvnyomtatás, a fejlődő orvostudomány szellemi örökségét?
A zenét, a színházat, az udvari bolond bölcsességét?
A hetedik nap szokatlan történelmi regény, ahol egy régi téma posztmodern kifejezőeszközökkel találkozik. Töredezett. Szakadozott. Néha reménytelenül eltévedünk a központozás nélküli mondatok sűrű erdejében. Elbizonytalanodunk, szorongva elveszítünk minden biztos fogódzót. Talán a középkor embere soha nem is érzett másféleképpen.

8 hozzászólás
Csabi P>!
Sándor Iván: A hetedik nap

Szerintem lassan nem lesz ember a Földön, akiről ne lenne fotó az interneten. Vagy jószántából, vagy csak rákerült egy képre véletlenül. Ott marad szinte kitörölhetetlenül valamelyik szerver mélyén, a nagy közös emlékezet megőrzi, amíg le nem kapcsolják a villanyt végleg. De tényleg megőrzi? Mit tudunk ezekről az emberekről? Egyáltalán érdekel valakit, hogy léteztek egyszer? A regényben szerepel egy festmény, bennem a leírás egy Bosch festményt idézett meg spoiler, amire rákerülnek a főszereplők is, mint mellékalakok, természetesen névtelenül. A fülszöveg most nem viccel, tényleg nem egy történelmi regényről van szó, a történelmi környezet csak háttér, ahová felfesti ezeket a hétköznapi alakokat, és elmesél egy történetet, ami nem a történelemről szól, hanem az egyéni sorsról, az egymást követő generációk kapcsolódásáról, a szellemi örökségről, ami tartást ad az utódoknak.

A regény gerincét a második, egyben leghosszabb, Jensen című fejezet adja, amiben elindul a főszereplők vándorlása a színtársulattal. A világ a folyamatos háború állapotába süllyedt, legalább is így látszik a szereplők békaperspektívájából, mindenki menekül, menti, amit lehet. Ezalatt a komor ég alatt a színtársulat is menti, amit lehet, megpróbálják szembesíteni a közönségüket a humanizmusuk utolsó cseppjeivel. Több kevesebb sikerrel.
Thomas pedig cipeli a zsákját, benne az egyre gyűlő emlékekkel, csodáltam is, hogy a kalandok során ezt a zsákot mindvégig sikerült megőriznie, valami képletes zsák ez, amit mindannyian cipelünk (vagy inkább már feltöltünk a felhőbe…), emiatt is kicsit szíven ütött és meglepett, hogy ennyire negatív lett a történet vég kicsengése. Na meg nem is nagyon értettem az utolsó oldalakon ezt a teremtés parafrázist, ami a könyv címére is utal, ha valaki figyelmesebben olvasott, ossza meg velem a gondolatait.

Sándor Iván tökéletes magabiztossággal írta meg ezt a regényt, a gondolatok kifejtése nem megy a történetvezetés rovására, nem lesz belőle esszéregény, szóval bátran ajánlhatom azoknak is, akik szeretik, ha történik is valami, nem csak az agyalás megy.
Viszont ez a formai játék, hogy a bekezdések kisbetűvel kezdődnek, és nincs írásjel a végükön, egyáltalán nem tetszett, semmit nem tett hozzá a könyvhöz, csak megnehezítette az olvasást, sokszor nehéz eldönteni, hogy az adott sor párbeszéd vagy narrátor szöveg, ráadásul nincs is következetesen alkalmazva, néha külön sorokba van szedve minden gondolat, máskor meg egymás után jönnek vesszővel elválasztva.

7 hozzászólás
eme P>!
Sándor Iván: A hetedik nap

Nagyon erős könyv, abból a fajtából, amely cselekményét a múltba – jelen esetben a 16. századba, Németalföldre – helyezve vizsgálja többek közt a jelent, a történelmet és az emberi létet úgy általában. Nem történelmi regény a szó klasszikus értelmében, csak utalások jelzik mikor és hol vagyunk, sokkal fontosabb a négy főszereplő történetének parabolaszerűsége, példázatos, allegorikus jellege.
Sándor jó érzékkel választja ki Európa történelmének azt a zűrzavaros periódusát, amelyet káosz, szüntelen pusztulás és pusztítás uralt, vallásháború képét öltő, az átélt hithez nem sokban kapcsolódó hatalmi háborúk, legyen szó katolikus hódító spanyolok és protestáns hollandok harcáról, a teret hódító iszlámról, parasztlázadásokról, zsidó pogromokról vagy egymás mellett élő kis- és Nagyhercegek kicsinyes és véget nem érő szemet-szemért egymásnak eséséről. Folyamatos harc, tömeges vonulások és menekülések, pestis és fegyver által kioltott, megnyugvást nem találó életek. Egy sötét, bizonytalanságba, bizalmatlanságba, vérbe, sárba és könnybe fulladó világ. És semmire nincs magyarázat.
Mindezek ellenére virágzik a kultúra és tudomány, mert magyarázatot kíván és mert értelmezni és emlékezni akar, meg továbbadni – egyetemek működnek, boncoló Theatrumban közönség előtt megy a professzorok és a Test előadása, vándorkomédiások járják a vidéket, többnyire üres szemekkel bámuló, közönyös nézőknek és önmaguknak játszva, nyomdák működnek, egyesek pedig Hérodotoszt fordítanak…

Fuss! Menekülj! – mitha a teremtés része volna a kiáltás, amely minduntalan felhangzik a regény során, nem hagyva pihenőt a békére és nyugalomra vágyó embernek. Futás és menekülés, zsákban és önmagunkban, tetteikben, életmódjukban menekített örökség: ez a kisember és az értelmiségi sorsa ebben az erőszak uralta világban. Őrizni azt, amit apák és nagyapák hagytak hátra, amit őrzésre érdemesnek találtak, szellemi örökségünket.
Sándor négy főszereplő, négy nézőpont segítségével rajzolja meg a tudomány és művészet lehetőségeit ott, ahol a teremtés helyét a pusztítás veszi át. Ahol a teremtés könyve apokalipszisbe vált át, visszájára fordítva a történéseket, körkörös, sodró örvénybe szippantva be az időt, mintegy megállítva, érvényen kívül helyezve azt.
Hogyan működik a hatalom, az egyén, a közösség? Mennyire kell/lehet megalkudni, kompromisszumot kötni? Van-e fegyver a kiszolgáltatottság ellen? Ér-e valamit az örökölt tudás, tanítás?
Nincs túl sok okunk az optimizmusra. Az emlékezés, az örökség inkább viszonyítási alap, megérteni segít a mát. Megváltoztatni? Dőreség lenne hinni benne. Minden, ami egyszer megtörtént, megtörténhet újra, és meg is történik. Az ember nem menekülhet önmagától. A regényben a hiábavalóság felismerése válik a legérvényesebb tudássá. Az egymás mellé sodródó (majd szétválasztott), szellemi rokonságukat felismerő központi szereplők – megannyi kevésbé egyénített, inkább tipikus alak – e felismert hiábavalóság ellenére cipelik magukkal értékeiket, és próbálják összerakni, megérteni azt, akár az Igehirdető toronylakó halott társa széttört kancsójának cserepeit. Néha idegen nyelvek, különböző könyvek és történetek (beleértve a hasonló sorstörténetekeit is) lépnek egymással párbeszédbe. Van, amikor megakad a kommunikáció, van, amikor dadog vagy elnémul a lét. De végig ott van a nyelven, az erejét veszített szavakon túli megértés és az összetatozás érzése. Különböző nemzetiségek, különböző társadalmi rétegek találkoznak Thomas, Jensen, Thobias, Eliz és társaik alakjában. És egymásra rímelő sorsok, egymás őseinek képében sajátukéra ismerő rokonságok. Nyomot hagyó, legalábbis ennek szolgálatában leélt életek.

Remekül felépített, megkomponált regény ez, amelyben, bár látszólag minden rendezőelvet nélkülöző vak sodrás jellemzi a szereplők sorsát, mégis mindennek helye és súlya van. Minél többet gondolkodik az ember az olvasottakon, annál több összefüggést fedez fel, annál inkább elbűvöli, milyen mesterien szövődnek össze jelképek, metaforák, bibliai-mitológiai, kultúrtörténeti utalások. Kezdve a címtől, mely igencsak rácáfol az elvárásokra, és amely a lezárás utolsó soraival együtt nyeri el jelentését. Aztán a borító a maga vaksötétével, amely rímel a regény köddel borított rideg tájaira, fény iránt közömbös, azt inkább nélkülöző világára. Az és lőn világosság teremtő gesztusának mintegy visszavonására.
Külön tanulmányt lehetne írni a bibliai utalások sokaságáról. A szereplők nevét helyettesítő, beszélő megszólításokról (Fiú, Öreg, Tanító, Professzor, a Négy Kékköppenyes mint a négy evangélista – nem véletlen, hogy az utódok, a regény főszereplői is ugyancsak négyen vannak). Az apokalipszis lovasaiként állandóan és minden irányból érkező, pusztulást hozó katonákról. Otthonokból való kiűzetésről, bűnbeesésről, Káinok testvérgyilkosságáról. Arról, ahogy kezdet és vég ebben a sodródó világban, összetalálkozik, hogy a se(h)olban (l. utolsó fejezet címe) örök és reménytelen sötétséggé egyesüljön.
És ott az elemeknek való kiszolgáltatottság, az ellenük vívott harc, ami vissza-visszatér a regényben. Térhódítás a tengertől, mint merész, dacos, talán bábeli módon kihívó gesztus. Pusztító tűz, vihartól tomboló tenger. Sár és köd…
Ez utóbbi – sok más apró mozzanattal, témával együtt (Dr. Tulp anatómiája, a lovasok felbukkanása, a menekülés gesztusa, egyén és hatalom viszonya, a művészet szerepe, a kommunikáció, az emlékezés, múlt és jelen viszonyának problematikája és annyi minden más) azonnal kapcsol az Iskolához… Csak sokkal sötétebb. Hiányzik belőle az enyhet adó hóesés.

A hetedik nap a megpihenésé – és a megérkezésé. Van valami fájó, lemondóan keserű elhalkulás ebben a regényben, a harci zajt és tomboló vihart elfödő csend. Az apokalipszistől a teremtésig és még annál is tovább vezető, néma csend. Az ember meg csak ül maga elé bámulva, dadog néhány szót, aztán elnémul.

4 hozzászólás
gesztenye63 P>!
Sándor Iván: A hetedik nap

”szégyen
mi?
minden… így történt, ahogy elmondtam?”

…és miért is ne történhetett volna így?
Luther protestációja korában a németalföldi partokon, vagy Szálingrád alatt a múlt század közepén, esetleg Moszul (a valaha volt legendás Ninive) 21. századi szenvedései alatt?
Az a mérhetetlen fájdalom, amit csak ember tud támasztani és az a szégyenbélyeg, amit saját homlokára üthet, mindig is létezett, mióta világ a világ. Mióta csak a világ, az ember világa.
Döbbenetes, hogy milyen végtelenül kétségbeesett és mégis mennyire reménykeltő ez a könyv. Üzeni, hogy az önpusztításnak, az értelmetlen és minden értéket felzabáló káosznak soha nem lesz vége, amíg ember él a Földön. De üzeni azt is, hogy amíg egy ember még lélegzik ezen a sártekén, addig van mire emlékezni, van mit a jövőnek szánt batyuba rakni, mert van érték, amit ha nem is vagy képes megőrizni, de hiszel benne, hogy képes vagy újra (vagy újat!) teremteni.
…mégis van remény?

És ha úgy ébredsz a hetedik napon, hogy bizton állíthatod, életed során megmentettél egy sérült fiókát, amely kiesett a fészkéből, akkor békével nyugodhatsz a hullámsírban, vagy az árokparton temetetlenül, vagy Drezda óvóhelyein elpárologtatva.
Nem éltél hiába…

Viszonylag kevés olvasást látok a regény adatlapján, pedig érték lapul a sorok között, érdemes a jövőnek szánt batyuba rejteni.

vargarockzsolt>!
Sándor Iván: A hetedik nap

Jó könyv. Látom, itt a molyon megoszlanak róla a vélemények, de találtam olyan értékelést, amelynek minden szavával egyetértek:

@CloudPainter:
Sándor Iván könyvét olvasva az volt az érzésem, mintha mindvégig egyetlen, hatalmas tájképet néznék. Mintha minden alak, minden történés csupán egészen apró rezdülés lenne az elénk táruló, gigantikus panorámában, ahol maga a táj, az ég és a föld szüntelen változásai volnának a tulajdonképpeni főszereplők. Mintha a regény legfőbb tétje ennek a pusztulásba csúszó, ugyanakkor a reményt feledni nem bíró tájnak a szemlélésében volna. Hogy mit is indít el ez az egész az emberben. Mintha az üszkös romok és a templomok árnyaiban felcsendülő furulyaszó, a kemény várfalak és a megnyugvás, a béke ígéretével zúgó tengerpartok egyszerre emlékeztetnének valami végtelenül otthonosra és fenyegetően idegenre. Hiszen hol van az ember helye ebben a „szakadatlanságban”? Hol sejlik föl a teremtés sokszor oly távolinak és fölfoghatatlannak tűnő csodájában? Rendkívül jó érzékkel megkomponált és finom szövésű írásmű lett A hetedik nap, amibe – a komor színezet ellenére is – jó érzés belemerülni.
https://moly.hu/ertekelesek/2847965

@CloudPainter azzal kezdi, hogy egy festményhez hasonlítja a könyvet, és ha festőt kéne választani, akkor az nem lehetne más, csak idősebb Pieter Brueghel.
A Literán Modor Bálint is A vakok című kép* elemzésével kezdi a könyv recenzióját** – ezt Sándor Iván művének mélyebb megértéséhez mindenképpen érdemes elolvasni.
Brueghelnek A vakok című festményével Nové Béla is számos tanulmányában foglalkozik, és az egyikben*** a kép kapcsán egy Tarkovszkij-Koncsalovszkij forgatókönyvből ( Az ikonfestő ) ezt a részt idézi:

"Az úttól kissé félreeső nyírfaligetben egyszerre különös, monoton kopogás hallatszik. A hang szétárad az esti csendben. Andrej felkel, s az érthetetlen zaj felé indul. Lassan halad a nyírfák között. A kopogást egyre közelebbről hallani. Andrej végül kilép a tisztásra, és földbe gyökerezik a lába. A pallért látja maga előtt: véres szemgödrei üresen tátongnak. Egy fa mellett áll, és botjával ütemesen veri a törzset. A kopogásra, előrenyújtott karral, innen is, onnan is társai botorkálnak elő. Szemük helyén fekete seb, fehér ingük rongyos és csurom vér.

Andrej sóbálvánnyá meredve áll, Nyikolát nézi, aki széttárt karral egy nyírfának ütközik, mormol valamit, aztán a többiek után vánszorog a hívó kopogás irányába.

A mesterek tömött kis csoportba gyűlnek, egymásba kapaszkodnak, s egy darabig Szerjogát szólongatják. Az nem felel. Akkor hosszú láncba sorakoznak, és egymásba fogódzva botorkálnak a pallér után, aki elöl halad, botjával az utat tapogatva. Néhány perc múlva eltűnnek a fehér fatörzsek között."

Na, ilyen kép Bruegheltől A vakok, de azért nem kell megijedni, ahogy Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmje nem horror, ez a könyv sem az. A légköre, a hangulata ugyan sokszor valóban nagyon nyomasztó – az elején nekem még Cormac McCarthy: Az útja is az eszembe jutott róla –, de én más Brueghel képet választanék mellé illusztrációnak. Egy olyat, amelyen egy németalföldi – tanyákkal, városokkal, szélmalmokkal, sík mezőkkel és fákkal teli – tájban rengeteg apró figura vonul mindenfelé. Parasztok és katonák, nők, férfiak és gyerekek, gyalog, lovon és szekerekkel, és a távolban a tenger is látszik. Az ég fölöttük néhol sötét, viharos felhőkkel teli, néhol azonban süt a nap is. Láthatóan háború van, de ezzel párhuzamosan azért élet is zajlik. (Még két könyv, amire asszociáltam olvasás közben: Nádas Péter: Az élet sója és Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás.)

A könyv hangulatát erősen meghatározza még a sajátos szövegképe. A rövid bekezdések mindig kisbetűvel kezdett mondatokkal kezdődnek – mintha csak belelátnánk a narrátor, illetve a szereplők fejébe, és ott egy korábban már megkezdett gondolatsorba kapcsolódnánk bele –, és mondatvégi írásjel nélkül záródnak. Ez a szaggatottság először erős zaklatottságot sugall, de aztán, ahogy hozzászokunk, olyan lesz, mintha a partot ostromló tenger szakadatlan hullámzását hallgatnánk.

A szerkezetéről egy szintén nagyon erős recenzióban**** Ménesi Gábor ezt írja:
Az író precízen megkomponálja művét, és – hasonlóan korábbi munkáihoz – több nézőpontból láttatja a különböző történéseket. Az első fejezetben egyes szám harmadik személyben megszólaló narrátor számol be a főalak sorsáról, de sok mellékfigura is feltűnik, s az ő látószögük is érvényre jut. Sándor Iván kevésbé egyéníti figuráit spoiler, különösen a mellékszereplőket, inkább típusokat ábrázol, és a sorsukat akarja felmutatni, amely nem egyéni, hanem közös, nemzedékről nemzedékre adódik tovább. […] A következő három fejezetben egy-egy én-elbeszélő szólal meg, mindhármuk sorsa összefonódik Thomaséval: a színészcsapat élén vándorló, újabb játéklehetőségeket kereső Jensen; a leideni nyomdász, Mathias, aki Thomas nagybátyja; valamint a furulyán játszó leány, aki a szerelem szépségével is megismerteti a főhőst.

A záró fejezetben visszatér a narrátor és egy valóban apokaliptikus végkifejletet idéz fel – erről Szarka Judit a Könyves blogon így ír***** – sajnos nagyon spoileresen spoiler

Néhány kiragadott mondat még Modor Bálint, Ménesi Gábor és Szarka Judit recenziójából:

párhuzamos és egymást keresztező szálakon futtatott cselekménye révén egyszerre izgalmas eseménysor és komor, keserű példabeszéd az emberi lény és történeti idejének természetéről

a felütés („Fuss! Menekülj!”) előrevetíti valamennyi figura sorsát – nemcsak a főszereplőkét, a mellékalakokét is: mindannyian állandó menekülésre kényszerülnek a háború, a vallási viszályok, a parasztlázadások idején, embertömegek hagyják el otthonukat, s vándorolnak Európa egyik pontjáról a másikra

"a víz sötét volt, visszatükrözve a szürke, résnyire sem nyíló felhőket”, a gyakori köd, az örökösen permetező eső, a végtelennek tűnő sár teljes kilátástalanságot hangsúlyozó jelenléte. A tenger hullámzása, dagály idején a gáton átcsapó víz látványa és főleg a hangja: a folytonos zúgás és moraj

a szöveg sajátos ritmust közvetít, amely ekképpen is jelzi a tenger hullámzását, a menekülők végtelen áradatát és a szakadatlanságot, hogy minden, ami egyszer már megtörtént, nem zárul le, újból megismétlődhet

apokaliptikus időszakban találkozik a négy főhős, hogy együtt hordozzák tovább a családi értékeket: a tudományok szeretetét, a zenét, a színészetet vagy épp a nyomdászat mesterségét. A káoszban zajló értékmentés maga az üzenet, az idegenellenesség pedig az az ismerős körülmény, amely a megmentésre szánt kultúra megalkotóit nyomorba döntheti. A hetedik nap a maga szabadságvágyával akár egy jelen korunkra is ráhúzható, könyvnyi terjedelmű allegória

a Spanyolországból elűzött zsidó család sarja, a szövetségi hűség leszármazottja, ezerszer megalázott és meggyalázott nemzetségétől azt tanulta meg, hogy a túlélés záloga a felejtés, a humanista tudós sarja viszont úgy tudja, hogy őrizni kell a kilátástalanul ismétlődő emberi történelem iszonyatának emlékezetét

színészként az a hivatása, hogy a közönséget szembesítse önnön természetével

Jensen társulatával eljut Londonba, betéved a Globe Színházba, ahol éppen a III. Richárd próbája zajlik. A „magas, fürge mozgású, hegyes szakállú” figura, aki Shakespeare-re emlékeztetheti az olvasót

„tanul ebből a közönség?” A mester pedig így válaszol: „nem tanul… a színház olyan, mint az élet… az élet olyan, mint a színház…”

_a történeti időbe vetett emberi lény útját mint lefelé forgó spirált mutatja be. Szereplőinek és olvasóinak emberi méltóságát csupán a szakadékba pillantás reflexiójának komor bátorsága adja meg

Sándor Iván regényében nemcsak a gáton üldögélő Thomas érzi úgy, hogy „az Idő elveszítette a jelentőségét a közös múltban és jelenben, amely így mintha jövő is lett volna," hanem a jelenre rakódó, de egymásba mosódó emlékek között tévelygő olvasó is. Miközben mindenhonnan újra és újra vonulnak a menekülők, és mögöttük vagy épp előttük, „hol északról, hol délről, de keletről és nyugatról is érkeztek felemelt pallosokkal a különböző egyenruhát viselő katonák"

Sándor Iván víziója is parabola, példabeszéd, de nem a jelenkorunknak akar egyértelmű tükröt állítani, mint Németh László vagy Sütő András parabolikus drámáival, hanem sokkal inkább a példázatosságával mutatja meg tükör által homályosan a létezés botrányát, az isteni világosság hiányát

Összefoglalva: elgondolkodtató, érzelmileg felkavaró, igényesen megírt széppróza, szerethető regény, amely remélhetőleg sok olvasóhoz fog eljutni, maradandó élményt okozva.

* Vakok 1568 · olaj, vászon · Museo di Capodimonte, Nápoly
http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidve…

** Modor Bálint: A világosság hiánya
http://www.litera.hu/hirek/a-vilagossag-hianya

*** Nóvé Béla: Brueghel és Rubljov találkozása a vakokkal
http://exsymposion.hu/index.php…

**** Ménesi Gábor: Halvány remény sem marad
https://www.kortarsonline.hu/aktual/irodalom-sandor-ivan.html

***** Szarka Judit: A vallási ellentétek elől való menekülés versenyfutás az erőszakos halállal
https://konyves.blog.hu/2018/10/09/sandor_ivan_a_hetedik_nap

olvasóbarát P>!
Sándor Iván: A hetedik nap

„Fuss! Menekülj!”

Rövid, tömör, súlyos mondatok, 5 fejezetben. A szöveg töredezettsége is kifejezi azt a lelkiállapotot, amelyben a szereplők élnek, a bizonytalanságot, a kiszolgáltatottságot. Mégis teszik a dolgukat, mennek tovább, viszik magukkal zsákjaikban az igazán fontos dolgokat, a reményeiket. Időnként valaki segít rajtuk, akin aztán ők nem tudnak segíteni. Hullámzik a tenger, felhangzik a furulyaszó, beszél a néma nyelv helyett is.
Különböző családok leszármazottjai találkoznak barangolás közben, mindegyikük őrzi családja régi értékeit. Közös célokat tűznek ki, megszeretik egymást. Mindenütt katonák, akik körülkerítenek, megölnek, mert másban hiszel, mindenki gyanús, mindenki ellenség, „a félelem is erősíti a gyűlölködést.”

Már az előző szépirodalmi kötete is tetszett, igen jelentős életművet tudhat magáénak, többnyire esszéket írt. Szomorú, elgondolkodtató és mégis jó olvasni.

akire P>!
Sándor Iván: A hetedik nap

Ha lehetne választani a világvégék közül, akkor én egy ilyen utalásokban gazdag, szinte művészi változatot preferálnék! Mostanában többször belefutottam a kortárs magyar próza zsigerileg visszataszító vonulatába, így üditő volt Sándor Iván a kultúrától kulturált módon búcsúzó példázatát olvasni.

2 hozzászólás
Annamarie P>!
Sándor Iván: A hetedik nap

Valahol a németalföldi vidéken vándorol egy apa meg a fia, majd a fiú meg egy kutya, majd egy színésztársulat, majd a társulat meg a fiú, majd reggel lesz és a hetedik nap.

Háború dúl az országban, valami alaktalan és alig testet öltő figurákkal, pestis és babonás hiedelem. Minden a vég felé araszol, a testnedvet kiszívó reménytelenség közepette. Mégis a fiú egy zsákot cipel magával az első kockától az utolsóig. A zsákban pedig könyvet. Az apa félbemaradt fordítását és egy imakönyvet. A társulat pedig a színdarabokba temetkezve igyekszik túlélni mindent. Azt játsszák, amire igény van. Az aranyszamarat, vagy Káin történetét, egy elvarázsolt királylány meséjét, vagy egy görög eredetű, kitalált darabot. Stehpan (a Törpe) szaltózik, Liz furulyázik, Jensen a közönséget gyűjti, a kutya ugrál körülöttük, Ulrich és Günter gyakorol, Thomas díszletet készít. Szinte tudomást sem vesznek a körülöttük zajló tragédiáról.
A kultúrát ráncigálták át ebben a vészterhes időben a túlsó partra.

Annyi-annyi képem volt ehhez a könyvhöz. Mintha mindez már a múltban megtörtént volna, és én is ott ültem volna a szekéren, és átéltem volna az idő és a tér végtelenségét. Bergman Hetedik pecsét című filmje, és egy nem is olyan régen megjelent poszt-apokaliptikus regény, a Tizenegyes állomás alakjai keveredtek bennem.
Lehet, hogy számomra a könyv az egyetemes kultúra időfelettiségét jelképezte, de egyáltalán nem biztos, hogy másnak is az lesz. Sándor Iván megbontja a szokásos formai elvárásokat, érthetetlen központozást alkalmaz, a mondatok törése is különféle értelmezést és rendkívül lassú olvasást eredményez. Azt remélni, hogy összeáll az olvasóban egy egységes kép ebből a részlegességből, nagyon bátor, de kockázatos vállalkozás.
A cím, A hetedik nap, mely egyértelműen a teremtés történetére utal, egy inverz genezis. Ha szabadjára engedem a fantáziámat, képes vagyok valamiféle magyarázatot találni rá, de elég erőltetettnek tűnik, még számomra is.
Amikor rákerestem Sándor Iván nevére nagyon meglepődtem, hogy nemhogy nem ez az első könyve, hanem közel az ötvenedik. Szégyen ide vagy oda, de eddig még nem olvastam tőle semmit. Sőt, azt látom, hogy az átlag olvasó sem ismeri őt. Nagyon szeretném, ha lenne majd lehetőségem ezen változtatni.

dacecc P>!
Sándor Iván: A hetedik nap

Adja magát a címből a bibliai utalás, de az eredeti történettel ellentétben itt isten megpihenése nem egy tökéletes mű utáni jóleső esti sörözés, hanem egy szomorú elfordulás a teremtményekben való csalódás jeleként. Sándor könyvében a vallás csak egy olyan tényező, ami nem lelki, hanem sokkal gyakorlatiasabb tényezőként szerepel: a hit nevében katonák ölnek kb. mindenkit, akit érnek.

Ebben a kegyetlen világban vándorolnak a regény szereplői faluról falura, miközben próbálnak emberek maradni, és igyekeznek azt tenni, amiben egy kis szabadságot találnak: színészkednek. A művészet teljes elértéktelenedése mellett próbálják megtartani a kultúrát, miközben nem tudnak elszakadni a környezettől és a rideg valóságtól. A menekülésnek nincs igazi célja, oda-vissza vándorolnak a világban.

Egyetlen hibát tudnék felhozni, az a központozás: eleinte a pontok nélküli már-már szövegfolyam-szerű szerkesztésben a menekülés és azáltal a gondolkodás strukturálatlansága jött le bennem, de nem éreztem, hogy ezt teljesen konzekvensen használná az író. Ezt leszámítva nem csak jó, hanem fontos könyvnek is tartom.


Népszerű idézetek

Biedermann_Izabella P>!

(…) Thomas arra gondolt mindeközben, amit az apja tanított neki, a másik ember sorsa tükör, amiben jobban látod önmagadat (…)

15. oldal

n P>!

az emlékek leírása azért fontos, hogy az érdemeket ne borítsa hallgatás, és a hitvány szavaknak és tetteknek félniük kelljen az utódok ítéletétől.

33. oldal

n P>!

Hosszú az út az emlékezéstől a felejtésig, még hosszabb a felejtéstől az emlékezésig.

131. oldal

1 hozzászólás
balagesh IP>!

(…) van, mikor alkudozni is lehet, és alkut is kell kötni.

167. oldal

2 hozzászólás
Csabi P>!

miről olvastál?
régi görög királyról, a sorsa megtanította, hogy kell szembenéznie önmagával
ismerem… nem nekünk való… az ember nem szívesen néz szembe önmagával…

86. oldal

3 hozzászólás
Csabi P>!

Hosszú az út, Nagyuram, az igaz és a hamis között, ide-oda járkálunk rajta

195. oldal

gesztenye63 P>!

(…) a fia tekintetében az apjáét látta, amint mondja, beszélj az ősökről, add tovább, amit tőlem hallottál, de jobb volna mégis mindent elfelejteni, (…)

44-45. oldal

gesztenye63 P>!

itt vannak velünk a jók, akik az ivadékaikat is a jóra tanítják, és megmondják, kik a rosszak
ki dönti el, Bolondom, hogy ki a jó és ki a rossz?

235. oldal

gesztenye63 P>!

apám arra tanított, mondja Günther, hogy emlékezni kell az ősökre, a szenvedéseikre… legyek büszke rájuk, de felejtsek… erre is tanított

238. oldal

gesztenye63 P>!

van, amit nem lehet eljátszani… de töprengeni lehet rajta…

212. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

E. C. Kelly: Hugenották
Berend Miklósné: Szent Bertalan éjszakája
Tan Twan Eng: Esőcsináló
Kristin Hannah: Fülemüle
Amy Harmon: Homokból és hamuból
Markus Zusak: A könyvtolvaj
Monica Hesse: A kék kabátos lány
Majgull Axelsson: Nem vagyok Miriam
Luca Cognolato – Silvia Del Francia: A láthatatlan hős / Franco Perlasca visszaemlékezésével
Helen Bryan: A háború jegyesei