Szegény ​anyám, ha látnám 93% 124 csillagozás

Sándor Erzsi 2013-ban megjelent első könyve saját és vak fia története. A szarkasztikus humorral átszőtt kötetben a 80-as évek második felétől követhetjük végig életüket. Az anya kíméletlenül őszinte és önsajnálat nélküli írásán túl Tomi közbeszúrt kommentárján keresztül is látjuk az egészségügy és az oktatási rendszer furcsaságait, a fogyatékkal élők elfogadtatásért vívott küzdelmüket.
Ez a könyv arra jó, hogy beszéljünk olyan fogyatékosságról, amit a társadalom nehezen vagy egyáltalán nem tud kezelni, és hogy meglássuk mi épek, hogy milyen nehéz egy sérültnek beilleszkedni a világba.
Minden tiszteletem az övék és köszönöm, hogy olvashattam ezt a könyvet. Sok fiatalnak adnám a kezébe érzékenyítés céljából.

Végtelenül őszinte, emberi, a mostanában divatos kifejezéssel élve igazi érzékenyítő írás.

Sándor Erzsi fanyar humora már a Meddig jössz olvasása közben is magával ragadott, azonban ebben az önéletrajzi kötetben még inkább megkedveltem a stílusát.

Mit tehet egy anya, ha a sors a színházi szerepek és egy egészséges gyerek után egy sérült gyermek nevelését osztotta rá? Ez az a helyzet, amire nem létezik egzakt válasz, megoldás, vagy módszer. Az írónő mindenesetre megpróbálta a tőle telhető lehető legjobbat kihozni az adott helyzetből, ami úgy tűnik sikerült. A rengeteg nehézséggel és küzdelemmel teli év során számtalan alkalma adódhatott volna arra, hogy feladja ezt a harcot, azonban szerencsére ez meg sem fordult a fejében. Így végül egy igazán életrevaló, önálló embert sikerült felnevelnie, amellett, hogy ő sem veszítette el a józan eszét és az egészséges gyermeke számára is a körülményekhez képest normális gyermekkort biztosított.

Igazán örülök, hogy minden pátosztól és túlmisztifikálástól mentesen mutatja be életük árnyékos napjait is. A fia narrációival tűzdelt könyve hiánypótló írás, hiszen amellett, hogy őszintén tárja elénk a saját személyes családtörténetét, kendőzetlenül beszél a a 90-es – 2000-es évek magyar egészségügyi és oktatási (v)iszonyairól, ami tartok tőle, hogy azóta nem lett jobb, sőt…

Sándor Erzsi fantasztikusan ír! Imádtam ezt a könyvét is.

Bővebben:http://konyvutca.blogspot.hu/2016/09/sandor-erzsi-szege…

Jól megírt kötet egy vak fiút nevelő anya tapasztalatairól, az egészségügy és az oktatási rendszer lehetőségeiről és problémáiról. A kötet erénye, hogy nem egy depressziós, mindenkit vádoló történetet ismerhetünk meg, hanem van benne humor, sikerek, eredmények. A szövegben olvashatók a fiú közbevetései, emlékei a történtekről, ami jelentős mértékben emeli a hitelességet, a más látószög segíti az olvasónak a feldolgozást.

Szuper!
A témája miatt akartam elolvasni, mert – szakmai ártalom –, kíváncsi vagyok minden gyógypedes témájú könyvre, legyen annak bár valóságos történet az alapja, vagy teljesen fiktiv. Báááár, a valóságosak dupla annyira érdekelnek. Merthogy az én tanulmányaim idején még kevés volt. Meg hát mozgássérültekről még csak-csak akad, meg vakokról is szépirodalomban, de a többiről kevésbé. Szóval bármi, ami a Bánatkőhöz hasonló lehet, érdekel. Volt némi félelmem, meg előítéletem az eleve sikeres, más szemszögből közismert szerző iránt, hogy el fogom-e neki hinni, nem jön-e rögtön át a könyvön a profizmus, hogy ő eleve tudja, mit hogyan kell csomagolni, hogy rákapjanak az olvasók. Volt tehát bennem ez az igen is, meg nem is mindaddig, míg elkezdtem olvasni. Utána viszont már letehetetlen volt, és átkoztam magam, hogy nem mertem kapásból beszerezni, s most a kölcsönkapottat huzigálom alá, jegyzetelem, csillagozom – bocsi, bocsi, ígérem sterilen fogom továbbítani F_Kira könyvét, ha már utazókönyvvé tette és én is így kaptam –, aztán írhatom ki egy lapra a jegyzetlistámat, hogy majd a sajátban újra bejelölhessem… :) De tanultam belőle: Mosolyka könyvét már saját példánnyal fogom megemészteni.
És akkor a könyvről:
Nem sikerült mindjárt az első betű- és tördelésváltásnál rájönnöm, hogy ennek célja a mesélők elkülönítése (anya és fia), de utólag ez egyáltalán nem bosszantott, sőt, még a témát érintve tanulságosnak is tartom, hiszen nemcsak ez ügyben, de az életben sok területen nehéz észrevenni az elvárttól, a „normálistól” való eltéréseket. A történet főszála persze az anyáé, a fia legfeljebb csak kiegészíti, elmondja az ő változatát, hogy benne milyen emlékeket hagyott az, amiről az anyja mesél. Nem ellenkezik, nem korrigál (kivéve az aluljárós kesztyűpéldát :) csak hozzáteszi az ő szemszögét. (Így sikerült most ezt megfogalmazni, s már látom is, hogy a szerző hogy vigyorogna ezen… kell ehhez bizonyos témaérzékeny hallás. Mint a HP 2. kötetében, mikor a kocsi nekiütközik a fúriafűznek, aztán kiszálló utasait simán faképnél hagyja…)
Hosszú történet, egy élet keresztje, a feldolgozás, a lehetséges túlélés sikerességének bizonyítéka. Kulcsa pedig a humor. Ami átjön a témaérintetleneknek is, hát még azoknak, akik nap, mint nap kínlódva-nevetve, fásultan vagy átkozódva küzdenek hasonló terepen.
Nem tanítókönyv, hogy hogyan kell a vakokkal bánni, vagy hogy hogyan kell egy vak gyereket nevelni – persze azért előfordul néhány apró konkrétum is, miben, hol kell velük másképp bánni, milyen eszközöket használnak, s hogyan –, mégis a készülőfélben lévő, s a már el- és kikészült gyógypedagógusoknak is kötelezővé tenném. Szülőknek? Csak ajánlanám – jó szívvel. Fogyatékosoknak? Nem tudom. Tényleg nem, mert itt vidéken több a kevésbé libás. Akiknek talán soha nem adatik meg, hogy valamelyik szicíliai kráter peremén hallgathassák szerető anyjuk Istent számon kérő háborgását.

Az Anyavalya a tavalyi év egyik kedvence volt nálam, Sándor Erzsi stílusa, humora most sem okozott csalódást. Furcsa a fogyatékossággal kapcsolatban a humort emlegetni, mégis biztosan kulcskérdés a túléléshez. Nehéz téma, csodálom érte, hogy meg tudta, meg merte írni – és a családjával ezt el tudta fogadtatni. Egészséges gyermeket nevelni sem könnyű, mindig megkérdőjelezhető az út és az eredmény is. Az ember teszi dolgát, olyan körülmények között, amilyenek megadatnak, nem jár ezért aranyérem. Attól még lehet példaértékű. Nekem tetszik a szerző életszemlélete, megtisztel és örülök, hogy bepillanthattam a családja hétköznapjaiba. Pláne, hogy még szórakoztatott is: az egyik szemem végig nevetett. Abban pedig biztos vagyok, hogy erőt ad azoknak, akik hasonló cipőben járnak – vagy inkább botorkálnak.

Eldöntöttem, hogy nem bőgök. Fölöslegesen beszéltem meg magammal, gyakorlatilag végig vihorásztam, nevetgéltem.
Ez a nő, ez az Erzsi, veszettül jól ír. Tudja mi kell az olvasónak. Bizonyára nem volt könnyű megírnia, mert lássuk be, még ha ennyire jó fej az anyuka, mint az írónő, mekkora teher lehetett a fiát ÍGY felnevelnie. Maximális elismerésem.
Nagyon jópofa felépítése a könyvnek, hogy Tamás fia is részese, hozzászól a leírtakhoz, elkalandozik a múltban, elmeséli, hogyan „látta” a történéseket.
Integrálás. Nem egyszerű szó. A gyakorlati megvalósítás pedig… bármiben… hm… hagyjuk…. Volt egy erősen gyengénlátó növendékem. Kétségekben vergődtem, jól csinálom-e amit csinálok, jutunk-e valamire, jaj, a szívem megszakad, nem gyakorol, csak velem, érdekes, mennyire hamisan tud játszani, stb, stb. Hat év volt. Hetente két alkalom. Köszönöm Szinti, hogy részese voltál az életemnek.
Minden egyes pedagógus vállát megveregetem gondolatban, akik vak gyerekekkel foglalkoznak.

Nagyon érdekes, néhol sírva nevetős, néha keményen odamondós, de mindenképpen érzékenyítő olvasmány.
Tanulságos.
Szívmelengető.
Alap.

Azt hiszem Sándor Erzsinek sikerült elérnie a célját: a cső végén egy szabad, bátor és önálló srác jött ki. Mindazt, amiken keresztül mentek nagyszerűen meséli el, jó adagnyi humorral és mérhetetlen kitartással. Minden hozzáállás kérdése, és azt hiszem Tomi és az ő története remek példa erre.

Nagy-nagy-nagy ötös Sándor Erzsinek ezért a könyvért, Tomiért, a humoráért, az erejéért, a tisztánlátásáért (bocs), a nem tökéletességéért, az emberségéért….
Nem hosszú, olvassátok.