Szegény ​anyám, ha látnám 83 csillagozás

Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám

Nem ​tudom, hogyan kell sérült gyereket nevelni. A tapasztalatok levonására nekem mindössze egy vak fiú adatott. Nem tudtam, jó-e az út, amin járok, azt sem, hová tart, vezet-e egyáltalán valahová. Csak azt tudtam, hogy a cső végén egy szabad, bátor, önálló srácnak kell majd kijönnie, és azt akartam, hogy ebbe senki se rokkanjon bele. Annak, hogy megírtam ezt a könyvet biztosan van valami értelme. Talán csak annyi, hogy valaki belekapaszkodik az egyik mondatába, esetleg néhány percre megnyugszik, netán megérti, hogy mások is félnek, és senki sincs biztonságban. Szerintem nincsenek jó megoldások, csak ösztönös próbálkozások, hogy ne csak kibírjuk, de jól is érezzük magunkat a bőrünkben. Ennél sokkal bonyolultabb programban nem tudok hinni. Mindenesetre szabadon kísérletezhetünk, hiszen csak az életünkről van szó.
Azt hiszem, rengeteg módja van annak, hogy egy szülő alkalmatlanná tegye a gyerekét az életre. Az egyik legpokolibb az, ha nem nézünk szembe az adottságainkkal és a… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2013

>!
Park, Budapest, 2015
216 oldal · ISBN: 9789633551653
>!
Park, Budapest, 2013
216 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633550670

Enciklopédia 2


Kedvencelte 10

Most olvassa 5

Várólistára tette 54

Kívánságlistára tette 37

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
olvasóbarát P
Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám

Jól megírt kötet egy vak fiút nevelő anya tapasztalatairól, az egészségügy és az oktatási rendszer lehetőségeiről és problémáiról. A kötet erénye, hogy nem egy depressziós, mindenkit vádoló történetet ismerhetünk meg, hanem van benne humor, sikerek, eredmények. A szövegben olvashatók a fiú közbevetései, emlékei a történtekről, ami jelentős mértékben emeli a hitelességet, a más látószög segíti az olvasónak a feldolgozást.

>!
Kek P
Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám

Szuper!
A témája miatt akartam elolvasni, mert – szakmai ártalom –, kíváncsi vagyok minden gyógypedes témájú könyvre, legyen annak bár valóságos történet az alapja, vagy teljesen fiktiv. Báááár, a valóságosak dupla annyira érdekelnek. Merthogy az én tanulmányaim idején még kevés volt. Meg hát mozgássérültekről még csak-csak akad, meg vakokról is szépirodalomban, de a többiről kevésbé. Szóval bármi, ami a Bánatkőhöz hasonló lehet, érdekel. Volt némi félelmem, meg előítéletem az eleve sikeres, más szemszögből közismert szerző iránt, hogy el fogom-e neki hinni, nem jön-e rögtön át a könyvön a profizmus, hogy ő eleve tudja, mit hogyan kell csomagolni, hogy rákapjanak az olvasók. Volt tehát bennem ez az igen is, meg nem is mindaddig, míg elkezdtem olvasni. Utána viszont már letehetetlen volt, és átkoztam magam, hogy nem mertem kapásból beszerezni, s most a kölcsönkapottat huzigálom alá, jegyzetelem, csillagozom – bocsi, bocsi, ígérem sterilen fogom továbbítani F_Kira könyvét, ha már utazókönyvvé tette és én is így kaptam –, aztán írhatom ki egy lapra a jegyzetlistámat, hogy majd a sajátban újra bejelölhessem… :) De tanultam belőle: Mosolyka könyvét már saját példánnyal fogom megemészteni.
És akkor a könyvről:
Nem sikerült mindjárt az első betű- és tördelésváltásnál rájönnöm, hogy ennek célja a mesélők elkülönítése (anya és fia), de utólag ez egyáltalán nem bosszantott, sőt, még a témát érintve tanulságosnak is tartom, hiszen nemcsak ez ügyben, de az életben sok területen nehéz észrevenni az elvárttól, a „normálistól” való eltéréseket. A történet főszála persze az anyáé, a fia legfeljebb csak kiegészíti, elmondja az ő változatát, hogy benne milyen emlékeket hagyott az, amiről az anyja mesél. Nem ellenkezik, nem korrigál (kivéve az aluljárós kesztyűpéldát :) csak hozzáteszi az ő szemszögét. (Így sikerült most ezt megfogalmazni, s már látom is, hogy a szerző hogy vigyorogna ezen… kell ehhez bizonyos témaérzékeny hallás. Mint a HP 2. kötetében, mikor a kocsi nekiütközik a fúriafűznek, aztán kiszálló utasait simán faképnél hagyja…)
Hosszú történet, egy élet keresztje, a feldolgozás, a lehetséges túlélés sikerességének bizonyítéka. Kulcsa pedig a humor. Ami átjön a témaérintetleneknek is, hát még azoknak, akik nap, mint nap kínlódva-nevetve, fásultan vagy átkozódva küzdenek hasonló terepen.
Nem tanítókönyv, hogy hogyan kell a vakokkal bánni, vagy hogy hogyan kell egy vak gyereket nevelni – persze azért előfordul néhány apró konkrétum is, miben, hol kell velük másképp bánni, milyen eszközöket használnak, s hogyan –, mégis a készülőfélben lévő, s a már el- és kikészült gyógypedagógusoknak is kötelezővé tenném. Szülőknek? Csak ajánlanám – jó szívvel. Fogyatékosoknak? Nem tudom. Tényleg nem, mert itt vidéken több a kevésbé libás. Akiknek talán soha nem adatik meg, hogy valamelyik szicíliai kráter peremén hallgathassák szerető anyjuk Istent számon kérő háborgását.

10 hozzászólás
>!
Kovaxka P
Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám

Az Anyavalya a tavalyi év egyik kedvence volt nálam, Sándor Erzsi stílusa, humora most sem okozott csalódást. Furcsa a fogyatékossággal kapcsolatban a humort emlegetni, mégis biztosan kulcskérdés a túléléshez. Nehéz téma, csodálom érte, hogy meg tudta, meg merte írni – és a családjával ezt el tudta fogadtatni. Egészséges gyermeket nevelni sem könnyű, mindig megkérdőjelezhető az út és az eredmény is. Az ember teszi dolgát, olyan körülmények között, amilyenek megadatnak, nem jár ezért aranyérem. Attól még lehet példaértékű. Nekem tetszik a szerző életszemlélete, megtisztel és örülök, hogy bepillanthattam a családja hétköznapjaiba. Pláne, hogy még szórakoztatott is: az egyik szemem végig nevetett. Abban pedig biztos vagyok, hogy erőt ad azoknak, akik hasonló cipőben járnak – vagy inkább botorkálnak.

>!
fülcimpa
Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám

Eldöntöttem, hogy nem bőgök. Fölöslegesen beszéltem meg magammal, gyakorlatilag végig vihorásztam, nevetgéltem.
Ez a nő, ez az Erzsi, veszettül jól ír. Tudja mi kell az olvasónak. Bizonyára nem volt könnyű megírnia, mert lássuk be, még ha ennyire jó fej az anyuka, mint az írónő, mekkora teher lehetett a fiát ÍGY felnevelnie. Maximális elismerésem.
Nagyon jópofa felépítése a könyvnek, hogy Tamás fia is részese, hozzászól a leírtakhoz, elkalandozik a múltban, elmeséli, hogyan „látta” a történéseket.
Integrálás. Nem egyszerű szó. A gyakorlati megvalósítás pedig… bármiben… hm… hagyjuk…. Volt egy erősen gyengénlátó növendékem. Kétségekben vergődtem, jól csinálom-e amit csinálok, jutunk-e valamire, jaj, a szívem megszakad, nem gyakorol, csak velem, érdekes, mennyire hamisan tud játszani, stb, stb. Hat év volt. Hetente két alkalom. Köszönöm Szinti, hogy részese voltál az életemnek.
Minden egyes pedagógus vállát megveregetem gondolatban, akik vak gyerekekkel foglalkoznak.

>!
Sisyll
Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám

Azt hiszem Sándor Erzsinek sikerült elérnie a célját: a cső végén egy szabad, bátor és önálló srác jött ki. Mindazt, amiken keresztül mentek nagyszerűen meséli el, jó adagnyi humorral és mérhetetlen kitartással. Minden hozzáállás kérdése, és azt hiszem Tomi és az ő története remek példa erre.

>!
Véda MP
Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám

Érdekes módon nagyon megszerettem. Voltak ugyanis fenntartásaim, mivel sem Sándor Erzsit nem ismertem, és a regény témájába sem ástam bele magam mélyebben, olvasás előtt.
Igazából maga Erzsi személye a siker kulcsa, mert végre nem mintaanyuka, s amit ír nem pszichoblabla, nem belemagyarázós. Inkább szólt számomra ez a könyv útkeresésről, gyermeknevelésről, a sors állította akadályversenyről, mint meglévő tabuk nyílt döngetéséről. És éppen ettől jó, ettől emberi, ettől szerethető.

>!
robinson P
Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám

Nagyon emberi.
Most jöhetnek a közhelyek: tabudöntögető, őszinte, példaértékű.
Biztos vagyok benne, nem bánta meg, hogy ezt a szerepet kapta, nem egy újabb Németh László-hősnőt.
Így is hősiesen, sok humorral, de egy önálló és boldog gyerek jött ki a cső végén.
Blogon bővebben.
http://gaboolvas.blogspot.hu/2014/03/szegeny-anyam-ha-l…

>!
cseri P
Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám

Nagy-nagy-nagy ötös Sándor Erzsinek ezért a könyvért, Tomiért, a humoráért, az erejéért, a tisztánlátásáért (bocs), a nem tökéletességéért, az emberségéért….
Nem hosszú, olvassátok.

>!
dorcika
Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám

Tetszett, de érdekes módon az Anyavalyát jobban szerettem.
Itt nagyon örültem Tamás hozzászólásainak, érdekes volt az ő szemszögéből látni a dolgokat (no pun intended).


Népszerű idézetek

>!
Szelén

A járókelői segítség hisztérikusságáról nekem is van fogalmam. Az Oktogonnál vártam Tomit a villamosmegállóban. A beérkező villamos peronján megláttam a gyerek fehér botját, és egyből felnyúltam, hogy segítsek neki leszállni. Rángattam már egy ideje, amikor végre ránéztem, egy döbbent, borostás férfiarc nézett vissza rám. Kezében egy fehér, műanyag felmosórúddal, vett volna pirosat, tuti békén hagyom.

>!
robinson P

Tomi szerint a városnézés az, amikor neki macskaköves, szűk utcákon át kell botladoznia, miközben az anyja és a testvére felváltva sikoltoznak, hogy jajdeszép. jajdeszép!

128. oldal

>!
AeS P

Igaz, azt sem értettem, miért kapott a gimnáziumban gépírásból négyest. Amikor az osztálya gépírást kezdett tanulni, Tomi előre levizsgázott, hiszen csak vakon tudott gépelni. Értetlenkedve hüledeztem: tényleg, miért nem ötös?
– Biztosan lestem – hümmögte, és bevonult a szobájába, gitározni, zenét hallgatni, könyvet olvasni (felolvasó program) és telefonálni egyszerre.

185. oldal (Park, 2013)

>!
fülcimpa

Ha nincsen velem Salzburgban a vak gyerekem, vélhetően a mai napig ott állnék az utcán, és sírva keresném a kocsimat. Már biztosan hozzátartoznék a város többi látványosságához, mint az „Autóját kereső nő” mobil szobra vagy valami állandósult performance.

203.

>!
Bea_Könyvutca P

A család két legfogékonyabb – nyilván legintelligensebb – tagja, a kutya és a macska tanulja meg leghamarabb, hogy ki kell térni a terminátorként lépegető egyéves elől. Nincs hiszti, nincs ugrabugrálás, egyszerűen odébb lépnek. Figyelnek. Ennek köszönhetően megértik: nekik kell tenniük annak érdekében, hogy ép bőrrel megússzák. Ez a magatartás átvehetőnek látszik a család többi tagja számára is.

39. oldal

>!
robinson P

A fejemben lévő barátaim sokszor segítettek túllendülni a problémáimon.

60. oldal

>!
cseri P

A másik barát egy kislány volt, aki tökéletesen rácáfolt a koraszületés és az árvaság megannyi előítéletére. Dél-Magyarország egyik utolsó tanyáján hármas ikerként születtek. Az egyik kislány mozgássérült lett, Tomi barátja vak, a harmadik egészséges. Azt hazavitte az anyjuk, a másik kettőt pedig az állami nevelés gondjaira bízta. A hivatásos nevelők már ott, a vidéki városban is mindent elkövettek, hogy a két kislány családnak érezhesse magát. Együtt nevelték őket, együtt is kerültek Pestre, ahol az egyik a Mozgássérültek Intézetébe, a másik a Vakoda kollégiumába költözött. Ám minden nevelő azon ügyködött, hogy a két testvér el ne veszítse egymást. Évek múltán aztán a család is előkerült. Ó, nem a mama gondolta meg magát, ő végleg lelépett, hanem a legidősebb testvér határozta el a családegyesítést. A hármas ikrek így aztán összetalálkoztak. Az integrációba vetett mélységes hit ellenpéldáját nyújtva mindenkinek. Ha a sérült gyerekeket nem hagyja magukra az anyjuk, nem kerülnek Pestre, nem érettségiznek le, a vak kislány nem járhatott volna egyetemre, nem tanult volna zenét, nyelveket, hiszen egészséges testvérük, a tanyán maradván, tizennyolc évesen már férjnél volt és gyerekeket szült.

122-123. oldal

>!
Bea_Könyvutca P

Mint kiderült, verekedni is lehet vakon, bár ezt senki sem gondolta volna, de a megvakuló kisfiúnak éppen annyira szüksége volt az erőfitogtatásra és a dominanciaharcban való vetélkedésre, mint a többieknek. A cséphadaróként kalimpáló kis vak nem éppen szép látvány, de akceptálható harcmodor. Nem kell ezt szülőként feltétlenül támogatni, de amikor az aggódó és kissé háborgó pedagógus szülői értekezleten felpanaszolja, a büszke félmosoly megengedett. Az integráció éppen megvalósul.

101. oldal

>!
vargajudit P

Egyszerűen nem tudok elképzelni olyan gyereket, akinek jót tesz a szigor, a fegyelem, az önmagáért való rend, a követelményektől és a megfelelési kényszertől összeszűkült gyomor.

186. oldal

>!
Kek P

[a Vakodában]
Az évnyitó olyan, mint mindenütt. Igazgatónő beszél, kisgyerek szaval, másik kisgyerek zongorázik, szülők – ha vannak – örülnek. Aztán felkonferálják a gyerekek kórusát, a színpadra egymás vállát fogva felvonatozik és félkörben megáll egy kis kórus. Csupa fura szemű gyerek, intenzíven pislognak, forgatják a fejüket, hunyorognak. Majd eléjük áll az alig-alig látó karvezetőjük, és beint a kezével. Nem hiszem el. Próbálok fegyelmezetten ülni a széken, de akkor két székkel mellettem, a periférikus látásomba beúszik az apjuk arca, amint érdeklődve rám néz. Nem akarok odafordulni, de rám sziszeg.
„Szerinted minek nekik a karmester?”, olvasom a szájáról, de hát úgyis tudom, hogy ezt akarja kérdezni,és már az odafordulás pillanatában kirobban belőlünk a röhögés. Meghatódnunk kellene, de nem. Mind a ketten tudjuk, hogy szegény Tominak még éktelen sok röhögésen kell keresztülvergődnie, mire felnő. Csak ezt a kórusművet ússzuk meg anélkül, hogy kivezetnének bennünket a teremből. A lányunk lepisszeg minket, láthatóan szégyelli fegyelmezetlen felmenőit. Magához húzza megszeppent öccsét. Kell egy felnőtt is a csapatba.

118-119. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Helen Keller: Szakadékból a fényre
Helen Keller: Csöndes sötét világom
Reményik László: Életbajnokok
Jenei András: Az enyém
Bánki László – Csató Gyula – Varga Lívia Éva: Ne parázz!
Jenei András: A látó Shakespeare
Reményik László: Akik a sötétben is látnak
Takács Péter: Vakoda
Molnár Gábor: Éjbe zuhant évek
Kiss Bori – Kőrössi P. József (szerk.): Mélységek fölött