El ​Camino (Camino 1.) 84% 198 csillagozás

El Camino másnéven Szent-Jakab út, zarándoklat a „fésűkagyló” mentén. Sokan megjárták, sokan írtak is róla. Szinte mindenki ugyanazt. Erre az útra többnyire az lép, aki így akar „vezekelni”, a gondolatait rendezni, az életét megváltoztatni. Én mérföldkőnek nevezem és elfogadom, hogy az életben kellenek a mérföldkövek. Van akinek a keresztség, van akinek az „eröltetett menet”, kinek honnan és hová kell eljutnia. Egy biztos, aki megtette a maga lépéseit, az nem maradt élmények nélkül. Sándor Anikó is hozzájuk tartozik és fontosnak, tanulságosnak vélt útját írja le ebben a könyvben. Csalogatóan szép a borító és már az első mondatoknál (főleg a nő olvasók) el is akarnak indulni vele. Nekem nem sikerült. Nem azért, mert nem vágynék Spanyolországba (is), vagy nem lenne mit levezekelnem, hanem azért, mert el tudom fogadni mások csodalátását, de tartózkodnék ezek megtapasztalásától. Nem vagyok érthető. Elhiszem. Mégis olvasás közben sokszor rácsodálkoztam az ő csodálkozására. Ami neki misztikusan hihetetlenül véletlen volt, azt én szkeptikusan csak váratlan eseménynek éltem meg. Nem hinnék a csodákban? Dehogynem! Viszont úgy vélem, hogy az igazi csodák, annyira személyre szólóak, annyira belső lélekmegnyilvánulások, hogy azt én inkább megőrizném, mint, hogy elmondjam bárkinek is. Megoszthatatlannak tartom. Régebben olvastam már Tolvaly Ferenc El Caminoját és szinte ugyanazt az élettörténetet láttam most viszont. Nem kérdőjelezem meg a hitét, a hitelességét annak amit átélt és a félreéthetetlen jeleket amiket látott, azt sem, hogy bizonyosságot szerzett valamiről, de most inkább az érdekelne, hogy azóta hogyan él, hogyan gondolkodik. Az az El Camino érdekelne, amin azóta jár. Mert az életet is zarándokútnak tartom.
Megmaradva a személyes értékelésemnél, elmondom nektek, hogy nekem is volt már ilyen választott, eldöntött „eröltetett menetem”. 6 évvel ezelőtt, július közepén egy Szolnoki háromnapos programra mentünk kerékpárral. Odafelé két napi út volt a terv. Visszafelé úgy döntöttünk 11-en (köztük az akkor 12 és 14 éves fiaim), hogy egyhuzamba tekerjük le a 107 kilométert. Az indulás előtti éjszakán én ezt az utat felajánlottam H.A. emlékének. Úgy gondoltam, hogy másképp nem tudom letenni azt a bánatot, amit az ő elvesztése okozott. Egész úton emlékeket idéztem fel , a régi közös zenéket hallgattam és magamban beszéltem. 107 kilométer az emlékekért. Letekertem a többiekkel együtt. Hazaértem, leültem a konyhában és a szüleimet, akiknek elmondtam, hogy miért vállaltam az utat, felhívtam és azt mondtam „megérkeztem”. Értették.

Ez itt a saját véleményem, senkinek sem szeretném befolyásolni vele saját hitét vagy élményét.
Eddig egyetlen Camino könyvet olvastam, jó régen, előtte nem sokat találkoztam ezzel a zarándokúttal. Abban a könyvben több zarándoklatot éreztem, mint ebben, bár az írónő betegsége miatt az út nagy részét nem gyalog tette meg.
Most, hogy az elmúlt tizensok évben többektől is hallottam rövidebb-hosszabb beszámolót a Camino végigjárásáról, valamint elolvastam ezt a könyvet, még inkább úgy éreztem, hogy ez ma már nem az, ami bármiféle vonzást gyakorolna rám. Mert kezd ez a Camino túlságosan divatossá válni (erről volt is említés egy-két helyen a könyvben). Mert legtöbbször nem az Útról, hanem magáról az Úton Járóról szól (egy Zarándoklat legyen már kevésbé én-központú). Mert sokan büszkébbek a fizikai teljesítményre, és több helyet kapnak a történetekben az út közbeni haverok, bulizások, ismerkedések (meg az, hogy milyen jókat lehet szerelmeskedni út közben, újonnan megismert szerelmesünkkel – na de vajon mi erről Szent Jakab véleménye?). Mert sokszor jobban hasonlít egy fapados hosszú turista nyaraláshoz, mint zarándoklathoz. Mert nincs mögötte az, ami megkülönbözteti a Zarándoklatot a nyaralástól. Mert az, hogy mindenki elvár az Úttól valamit, az nem mindig tesz jót az út közbeni elmélyülésnek. És a tudatos vagy tudatalatti elvárások olyan dolgokból is csodákat teremtenek, amik a mindennapokban is megesnek az emberrel, legfeljebb akkor véletlennek nevezzük őket.
Érdekes dolog, hogy a világ minden részéből származó, mindenféle vallású, hitű, származású ember tódul ide zarándokolni, „mert ez olyan érdekes”, de azért ne felejtsük el, hogy ez alapjában véve egy katolikus szent hely, mégis csak szükséges lenne hozzá egy ilyen irányú halvány elköteleződés. Különben csak haverok, buli, fizikai teljesítmény, később elbüszkélkedés. Ma már annyira össze van keveredve minden egyes emberekben, hogy egyik évben Szent Jakab tesz velük csodákat, a másikban meg Buddha veszi őket tenyerére…
Szóval nem lettem meggyőzve, maradok annál a véleményemnél, hogy nem kell ahhoz ilyen messzire (és ilyen felkapott helyre) menni, hogy az ember elmélyedjen magában, átgondolja a dolgait.

Én, aki mindig óvakodott a caminós könyvektől, mint a tűztől, csak azt az egyet olvastam el (Turóczi Ildikóét), azóta hív az Út, és nem akartam más élményeinek elvárásával elindulni, ha egyszer elmegyek… most jött el az én időm. Most már jöhetnek a caminós könyvek.

Amíg vártam, hogy kissé hűljön a teám az utolsó reggelemen, Finisterrében, szétnéztem a könyvespolcon és megtaláltam Sándor Anikó két caminós könyvét. (Nem kell csodálkozni, magyar albergue volt.) Hallottam már róla, de a fenti okok miatt soha nem néztem utána. Gondoltam belekukkantok, amíg megiszom a teám. Öt perc múlva azt mondtam, hogy innen én fel nem kelek, amíg ki nem olvasom mind a két könyvet. Hat óra és három újabb tea kellett hozzá. Később kimentem az óceánhoz, kagylót gyűjtöttem és órákon át pancsoltam mezítláb a vízben, megittam az utolsó Cola Caom, aztán visszabuszoztunk Santiagoba és a repülőtéren, sok más zarándokkal együtt, hálózsákba bújva gömbölyödtünk össze egy-egy kényelmetlen padon. Mint rengeteg más az Úton, ez a nap is egyáltalán nem úgy alakult, ahogy én jó előre elterveztem – hanem úgy, ahogy kellett ahhoz, hogy tökéletes legyen.

Az öt csillag nyilván nem mérvadó – én nem ezt a könyvet olvastam. Persze, ezt is, és nagyon tetszett, Sándor Anikónak van humora és mélysége is, és ritkán tudok hangosan nevetni egy soron aztán sírni a következőn (egyáltalán, nagyon ritkán tudok nevetni könyvön, ahogy ezt minden vicces könyvnél le is írom), és ennél gyakran megtörtént. De olvasás közben óhatatlanul pörgött a saját filmem a fejemben – helyszínek, ahol csak napokkal előtte gyalogoltam, emlékek, élmények, emberek. Nem tudom elválasztani a kettőt egymástól. Ott és akkor, ez volt a tökéletes olvasmány. Bár már megírtam a szerzőnek privát üzenetben is, de leírom itt is: Köszönöm.

Rég el akartam olvasni ezt a könyvet. Tudom sok hasonló van ehhez, de valamiért ez vonzott. Az egyik vágyam, hogy végig menjek Szent Jakab útján, de egyelőre nem tehetem meg. Remélem eljön az az időszak, hogy egyszer útra kelhetek, bár úgy érzem már most szükségem lenne rá. Mindenképpen egyben szeretném megtenni, nem kéthetes szakaszokban… Fiatalnak érzem magam, ahhoz, hogy itt hagyjak mindent és csak úgy elinduljak. Mindig is biztonsági játékos voltam, és próbáltam óvatos lenni, mert amikor kicsit is elengedem magam és „védőháló” nélkül teszek valamit, általában olyan mintha nekimennék fejjel a falnak és sosincs jó vége. Miért van ez vajon? Egy dolog tart vissza: mi lesz ha visszajövök?

Nekem ez egy csoda volt. Kicsit később újra fogom olvasni. Lassabban, ráérősen, lépésről lépésre, mintha hátamon lenne egy túrazsák.

“…hiszen itt mindenki találkozik a számára fontos lelkekkel…”

Szeretem az olyan könyveket, amik megerősítenek abban, hogy egyszer nekem is el kell indulnom ezen az úton. Egyre inkább kíváncsivá tesz, hogy nekem mit tartogat a zarándokút. De az még várat magára.
A könnyed stílus miatt olvastatta magát a könyv, ami miatt nagyon élveztem. Kb egy nap alatt olvastam el a legnagyobb részét. A történet valódiságában egy pillanatig sem kételkedtem… ez ilyen vagy hiszel benne, vagy nem. Én elhiszem, hogy ez megtörténhet. Néha le kellett tennem és csak néztem magam elé, mert igen nehéz témát boncolgatott spoiler

Nem tudtam mi vonz engem a Camino-ban, de régóta foglalkoztat. Elolvasva a könyvet már tudom, és azt is, hogy nem múlhat el úgy az életem, hogy ne járjam végig, és ne találjam meg a saját utam.

Ez volt az első camino-s könyv amit olvastam. Korábban is érdekelt a téma és már rég el szerettem volna olvasni ezt a könyvet. Számomra nagyon érdekes volt ahogy leírta az utat, hogy hol szállt meg, kikkel találkozott és hogyan viselkedtek ott az emberek. Ezek után még jobban foglalkoztat a téma és az is, hogy akár elmenjek egyszer és én is megtegyem. Bár ahhoz még addig elolvasnék pár másik könyvet a témában.

Idén ez volt a második „túrázós” könyvem vagy minek is nevezzem ezeket. Ez a könyv már egy picit közelebb került hozzám, mint Cheryl Strayed: Vadon-ja, de csak az első felében. Amíg tényleg az útról szólt a könyv. Aztán ez is átment egy nő nyafogásába a pasik után. Egyelőre hanyagolom az útnak indulós női könyveket, mert az egészségem rovására mennek.

Igen, mi emberek válaszokat keresünk és megerősítést jó vagy rossz döntéseink miatt. Sándor Anikó nagyon őszintén tárja elénk életének titkait, csodáit. A könyv negyven napja megdöbbentő válaszokat adott a tettekre, kérdésekre. Mert csodák bizony vannak, még ha picik is – csak oda kell figyelni. Az út bizony testet – lelket próbáló vállalkozás.
Örülök, hogy olvashattam a Camino de Santiago zarándokútról.