Molloy (A trilógia 1.) 15 csillagozás

Samuel Beckett: Molloy

Beckett regényét úgy tartja számon a kritika, mint határhelyzetet jelző művet. Az író keményen következetes, tragikus világlátással az emberi létezés egyre mélyebb, pokolibb bugyraiba kalauzolja az olvasót. Az alaphelyzet az abszurdnál is abszurdabb: a testi nyomorúság, a fizikai leépülés utolsó stádiumában, agóniája pereméről szólnak hőse szikár, öngyötrő monológjai, a végső semmibe hullás lassan araszolgató napjait, óráit érzékeltetve.
Molloy egyre merevedő, zsugorodó végtagjait két mankón – bár néha biciklire kapva – hurcolja, kétségbeesetten keresve haldokló anyját egy városban majd a tengerparton kavicsokat szopogatva, végül egy erdőben csúszva-mászva. A felkutatására indított titkos ügynök önmagában leli meg, s maga is a végső nyomorúságba jutva végzi sorsát.
A létezés nullpontjára szorított alak vallomása, a romlás, a szétesés következetesen előrehaladó folyamata – minden iszonyat ellenére – lenyűgöző, keményen megformált művé nemesedik.

Eredeti megjelenés éve: 1951

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Modern Klasszikusok Szukits

>!
Szukits, Szeged, 1999
184 oldal · ISBN: 9639151734 · Fordította: Romhányi Török Gábor

Kedvencelte 1

Most olvassa 2

Várólistára tette 16

Kívánságlistára tette 5


Kiemelt értékelések

eme>!
Samuel Beckett: Molloy

Ha Beckett, akkor Godot. Drámák. Az embernek eszébe sem jut, hogy prózát is írt, és ez után az első kóstoló után azt mondhatom, nem is akármilyent.
Proust, Joyce, Kafka, Auster neve kavarog bennem, miközben olvasom.
Molloy és az ügyével megbízott Moran ügynök belső monológja egyszerre nyomasztó, bizarr, szürreális, homályos és rejtélyes, ugyanakkor pontosan ezáltal nyomozásra késztető, gondolatébresztő, nyugtalanító és felkavaró.

A lelkem mélyén tán összekeverek több különféle helyszínt és időt, írja a regény elején Molloyként azonosított elbeszélő, aki mintegy térből és időből kiesve ered az eltűnt emlékek nyomába, az identitás, az önazonosság mibenlétén és a saját történet felidézésének lehetőségein töprengve. Az emlékidézés pontosságára tett (hiábavaló) kísérletek egy asszociációkra épülő prózát eredményeznek, melyben szinte minden kisiklik a kezünk közül – névtelenségbe burkolóznak az arcok, cselekvésfoszlányok bizonytalan emléke kísért, a határmezsgyén való lebegésben már azt sem tudjuk, élünk-e még. Elmélkedem, hogy tudjam, még itt vagyok, mondja Molloy, akit zavaros magányában csak a papírra vetett sorok emlékeztetnek a létezésre. Meg a kényszeres cselekvések és emlékeik, a zsebekben hordott, állandó permutációban forgó kövek. Sziszifuszi erőfeszítés és értelmetlenség.

A regény második része a Molloy üggyel megbízott Jacques Moran ügynök-nyomozó monológja. A két részt számos motívum, cselekménymozzanat köti össze, no meg persze a két főhős karakterének, gondolatvilágának kísérteties hasonlósága. Itt bontakozik ki igazán a kafkai atmoszféra – a lélektani és metafizikai síkra terelt nyomozásban. Van-e egyáltalán megbízó főnök? Vannak-e más ügynökök és a fura, érthetetlen és értelmetlen megbízásokat közvetítő futárok? Vagy kizárólag én vagyok felelős szerencsétlen életemért? És persze ott van a fiú is, a szigorúan, nevelő célzatú, talányos utasítások révén irányított gyerek, aki pontosan akkor téved el, mikor apjával van, hisz rá hagyatkozik, így nem figyel, nem a maga útját járja.

Hová vezetnek az otthontól való elszakadás, a szabadság és csavargás véget nem érő gyötrelmei, a nyugalom elvesztése? Hová vezet a fiú útja? Az apáé?
Az első részben anyját kereső Molloy odüsszeiája és a második rész Moran-bolyongása annyira összefonódik, hogy már nem lehet kibogozni a szálakat. Egymásba olvadnak az alakok, nyomozás alanya és tárgya egymástól szétválaszthatatlan egységet alkot. Egy hang visszhangzik az őrületben, egy hang, mely mondott ezt-azt, és mondta, hogy írjam meg a jelentést.
Szabadabb vagyok? Nem tudom…

spoiler A kör bezárul.
Minden unalmas ebben az utasításra írott elbeszélésben. De azért dolgozom rajta, a magam módján, még egy darabig.

Akkor visszamentem a házba és leírtam. Éjfél. Az eső veri az ablakot. Nem volt éjfél. Nem esett.
Hát kinek lehet itt már hinni?

Olvassátok! A trilógia másik két darabjával együtt. Én biztosan bele fogok vágni.

12 hozzászólás
Gedi>!
Samuel Beckett: Molloy

Beckett (korai) regényeivel azért rendesen meg kell küzdenie az egyszeri olvasónak. Igazából ha Beckett életművét, vagy legalábbis az általam eddig elkezdett regényeit vesszük (Meglehetősen jó nőkről…, Murphy, Watt), akkor a) kb ugyanazt a nihil-közeli állapotot szemléljük hasonlóan szürreális környezetben, teljesen emberietlen, de mégis szórakoztató „hős” tolmácsolásában b) egyre inkább haladunk a Joyce-i modern próza útmutatásaitól egy még érthető-közeli, egyedi látásmód felé. És ennyiben tartom a Molloyt sokkal többre, mint akár Joyce-ot, akár a Murphy-t, habár mégoly fárasztó is néha megküzdeni a tömény becketti monológgal. Tömény, az a jó szó, de ha elkapja az ember a korántsem könnyű hangulatát (már ha fogékony rá), lehet élvezni is. Nyomasztó, ironikus, és néhol amolyan húha. Jó, oké: nem tudok rendesen írni róla, és inkább a drámáit preferálom. A létezés eme „határhelyzete” színpadon, jóval minimalistább ábrázolásban, még tökéletesebb. Azért négy csillagot kap tőlem.

3 hozzászólás
szanes1>!
Samuel Beckett: Molloy

Iszonytató, bizarr, nyomasztó… Nehéz letenni, és ha elolvastad, nem tudod elfelejteni, ezért jó könyv.


Népszerű idézetek

giggs85>!

Éjfél van. Eső veri az ablakot. Nyugodt vagyok. Minden alszik. Mégis felállok, és az íróasztalomhoz megyek. Nem vagyok álmos. A lámpám egyenletes, gyenge fényt áraszt. Beállítottam. Hajnalig kitart. Hallom a baglyot. Micsoda félelmetes csatakiáltás! Valaha szenvtelenül hallgattam. A fiam alszik. Aludjon csak. Eljön majd az éj, amikor ő sem tud aludni, és az íróasztalához ül. Rám akkor már nem emlékszik senki.
Hosszú lesz a jelentésem. Talán nem is fejezem be. Moran a nevem. Jacques Moran. Így hívnak. Tönkrementem. A fiam is. Még csak nem is sejti. Azt hiszi, az élet, az igazi élet küszöbén áll. Egyébként ez igaz. Jacques-nak hívják, mint engem. Ebből nem származhat zavar.

giggs85>!

Akkor visszamentem a házba és leírtam: Éjfél. Az eső veri az ablakot. Nem volt éjfél. Nem esett.

Gedi>!

Ne akarjunk mondani semmit, ne tudjuk, mit akarunk mondani, de azért mindig beszéljünk, vagy majdnem mindig, na ez az, erre kell nagyon figyelnünk az írás hevében.

28. oldal (Szukits 1999.)


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

John Steinbeck: Egerek és emberek
Mario Vargas Llosa: A Kecske ünnepe
Albert Camus: Az idegen
Flann O'Brien: A fába szorult féreg
John Steinbeck: A Kék öböl
Kazuo Ishiguro: Napok romjai
John Galsworthy: A Forsyte Saga
Hermann Hesse: Rosshalde
Halldór Kiljan Laxness: Független emberek
Toni Morrison: Dzsessz