Csontszüret (Csontszüret 1.) 672 csillagozás

Samantha Shannon: Csontszüret

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Samantha ​az új J.K.Rowling
The Sunday Times

Sötét bűbáj és gonosz varázs a fantasy szerzők új generációjának legjobbjától.
Booklist

A szindikátusnak dolgoztam. Ha úgy vesszük, hacker voltam. Nem gondolatolvasó, inkább elmeradar, aki az éterre hangolódva fogta annak minden rezdülését. Olyasmit is érzékeltem, ami nem a közvetlen közelemben történt: rögtön tudtam, ha kint, az utcán végigsétált egy látó, és megéreztem, amikor Covent Gardenben gyülekezni kezdtek a lelkek. Amint rákapcsoltak a létfenntartó gépekre, a Seven Dials egy mérföldes körzetében bármit kiszagoltam az éterben. Ha bárkinek kedve támadt a I-4 szennyesében turkálni, Jaxon záros határidőn belül már ugrasztott is. Meggyőződése szerint ennél sokkal többre is képes lehettem volna, de Nick minden kísérletezést megtiltott. Fogalmunk sem volt, milyen következményei lennének rám nézve.

2059. Scion London.
Paige Mahoney látszólag egy átlagos tizenéves lány, aki titokban egy alvilági… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2013

Tagok ajánlása: 17 éves kortól

Tartalomjegyzék

>!
Athenaeum, Budapest, 2013
524 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632932873 · Fordította: Juhász Viktor

Enciklopédia 17

Szereplők népszerűség szerint

Arcturus Mesarthim · Paige Mahoney · Jaxon Hall · Dr. Nicklas Alvar "Nick" Nygård · Danica Panić · Nashira Sargas


Kedvencelte 177

Most olvassa 25

Várólistára tette 456

Kívánságlistára tette 228

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

Naiva P>!
Samantha Shannon: Csontszüret

Kell egy kis idő, hogy rendesen belerázódjon az olvasó, ami szerintem leginkább a szokatlan kifejezéseknek, nem utolsó sorban részlet gazdag világfelépítésnek volt köszönhető, de mivel nagyon addiktív történet, hamar magába szippant. Tényleg érdemes minden apró részletre odafigyelni. Azért jobban belegondolva nem ártott volna mellékelni valami függeléket a könyvhöz a különböző, kasztokról, lényekről, látókról és azok képességeiről, de ez nem számít hibának.
A könyv műfaját nem olyan egyszerű behatárolni, de mindenképpen a sci-fi, a fantasy és a disztópia kiegyenlített keverékének éreztem. A hősnő, Paige egy mindenre elszánt, kitartó lány, akit minden hibájával együtt könnyű megkedvelni.
Arcturus pedig… *nagy sóhaj* Lehet, hogy nem a leghangzatosabb név és úgy hangzik, mint egy nem kívánt orvosi diagnózis, de ő a történet non plus ultrája, legnagyobb meglepetése. Mindvégig titokzatos, erős, megközelíthetetlen és persze valahol jó mélyen, de van humorérzéke. Lehetetlenség őt nem szeretni. A romantikus-érzelmi szálat nem vitte az írónő túlzásba, mégsem panaszkodom. Annál hitelesebbnek éreztem.
Paige „nagy bánatát” szerintem könnyen ki lehet találni, de ezen kívül a történet tényleg tele van meglepetésekkel, fordulatokkal és végre egy olyan történet, ahol a főgonoszt nem egyszerű kicsinálni. Minden elismerésem az írónőnek. Ilyen fiatalon, ilyen komplex világot teremteni…

10 hozzászólás
AniTiger P>!
Samantha Shannon: Csontszüret

Tanácstalan vagyok abban, hogy kis hazánkban miért nem futott be szép karriert ez a könyv, hiszen az alapötlete fergeteges, a borítója csodás, a címe figyelemfelkeltő. Ezek csak a külsőségek, de helyzet belül is ugyanez: a szereplők jól kitaláltak, a világ döbbenetes és a történet cselekménye egyszerre akció dús és érdekes.

spoiler

Aztán a történet magával ragad és a sztori annyira megcsavarodik, hogy akit az elején imádtam (Jaxon Hall), azt a végére utálom, és ez fordítva is megtörténik – akit utáltam és unszimpatikus volt (Nagymester), őt a végére imádtam! Nagyon jól játszik az írónő a lelki dolgokkal, képes folyamatosan meglepni. Szerettem olvasni a regényt!

OFF (Mondjuk számomra abszolút visszatetsző ez a marketing hadjárat, miszerint a könyv lehet az új Twilight, az írónő pedig az új J.K.Rowling. Hát már nem vagyunk képesek semmit és senkit önmagáért szeretni?)

Kedvenc szereplők: Arcturus Mesarthim, a Nagymester.
Kedvenc részek: Az álomplánokkal kapcsolatos részek. A vége felé Arcturus és Paige közös jelenetei.
Borító: Annyira gyönyörű szép! Igazából miatta figyeltem fel a könyvre.

Bővebben: http://hagyjatokolvasok.blogspot.hu/2015/08/csontszuret.html

>!
Athenaeum, Budapest, 2013
524 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632932873 · Fordította: Juhász Viktor
2 hozzászólás
Szilvi00 P>!
Samantha Shannon: Csontszüret

Szent Habakuk!!! Ez valami fenomenális volt!
Imádtam az alternatív világot, amit az írónő megteremtett. Pedig az első kb. 50 oldalt kétszer kellett elolvasnom, mert elsőre elég homályos volt minden. Milliónyi az ismeretlen kifejezés, de kis odafigyeléssel követhető. Végül nekem is sikerült elkapni a fonalat, nagyjából megértettem az éter mibenlétét, az álomplánok fogalmát, valamint Paige és a többi látó képességét.
Elvarázsolt Oxford elveszett városa. Imádtam a hangulatát, az ódon házakat, macskaköves utcáit, tele nem-emberi lényekkel, tisztánlátókkal, szellemekkel, rephaitákkal. Rengeteg az érdekes karakter, mellékszereplő és a furábbnál furább abnormális képesség. Képtelenség elsőre mindent megjegyezni, már most nem tudom ki a kleromanta, ki a oszteomanta, stb. De semmi baj, mert majd úgyis újraolvasom. Arcturus Mesarthim első pillantásra megbabonázott és nem csupán a külsőjével.:D Egyszerűen imádom a nagymesterhez hasonló, titokzatos és veszélyes karaktereket. Azonnal éreztem, hogy ő egyáltalán nem olyan kegyetlen, mint amilyennek a vérúrnő előtt mutatta magát. Paige makacs és bizalmatlan teremtés, neki több időbe telt megbízni benne, de nem hibáztatom érte, elvégre rabszolgának küldte őt és társait Scion a rephek mellé.
Egy pillanatig sem unatkoztam, mert még a hallgatag nagymester hálószobájában, a gramofon muzsikájával töltött percek is magukkal ragadtak, de persze a végére pörögtek fel igazán az események. Izgultam, drukkoltam, sírtam és dühöngtem.

Én csak most olvastam, hogy egy 7 részes sorozatról van szó!?
„Untitled (The Bone Session, #7) Expected publication 2020?"

Most rögtön megrendelem a második részt, utána pedig imádkozok, hogy mindet kiadják itthon is. Nálam azokon a napokon lesz karácsony!

10 hozzászólás
molybarby>!
Samantha Shannon: Csontszüret

Igen, teljesen új fajta történetet olvashattam. Tele izgalmakkal, fordulatokkal. Viszont jár a fél pont levonás, mert az elején nagyon nehéz volt belerázódni a sok új szó miatt. Szinte mindennek más volt a neve és sokszor még a végén is gondolkodnom kellett, hogy akkor most mi mit jelent. Jó lett volna hozzá egy külön kis szótár a szavaknak. A történet viszont magában nagyon bejött. A dátum senkit ne tévesszen meg, nem olvastam ilyen sokáig, csak egyszerűen nem jutott rá idő. Ami azt illeti két három nap alatt kivégeztem, sőt a vége felé már annyira nem tudtam letenni, hogy fél kettőig fent voltam miatta :D A kedvenc szereplőm Arcturus lett, és bár néha nem voltam megelégedve a főszereplővel, Paige is végül a szívemhez nőtt. Egyet nem értettem. Hogy miért nem lázadtak fel az emberek már olyan régen. Hiszen nem lehetett kifogás a zabálók. Mivel a legtöbb zabálót amúgy is ők ölték meg. Szóval nekem ez a rész kicsit valahogy nem állt össze, viszont nagyon jól felépített kis történetet kaptunk és alig várom, hogy megtudjam a folytatást :)

3 hozzászólás
kellyolvas P>!
Samantha Shannon: Csontszüret

Még soha nem éreztem ennyire nehéznek egy könyv értékelését. Kezdve rögtön a műfaji besorolással, ugyanis erre a könyvre nehéz lenne ráhúzni, hogy YA, hiszen felnőttek a szereplők (és nincs kötelező szerelmi háromszög sem), viszont egyértelműen a YA-NA korosztály fogja olvasni. A történet paranormális elemekre épül, disztópia is, ugyanakkor némi steampunk érzésem is volt az olvasás során.
Akik ismernek, azok tudják rólam, mennyire odavagyok az új világfelépítésekért. A Csontszüret hihetetlenül eredeti, részletgazdag, teljesen újszerű világfelépítéssel rendelkezik. Sok helyen olvastam, hogy a szerzőt az új J.K.Rowling-ként emlegetik, nos ez merüljön ki abban, hogy ez a sorozat is 7 részesre van tervezve, sem az írásmódnak, sem a karaktereknek, sem bármi egyébnek köze nincs Harry Potterhez.
A történet felépítése a másik sarkalatos pont a radaromon, és ennél a könyvnél különösen tetszett a szerző megoldása: szükséges a részletes magyarázás, mégsem egyszerre zúdul az olvasóra az információáradat, hanem a cselekmény során mindig újabb és újabb visszaemlékezések kapcsán kerül sor a részletek magyarázatára. Az elején szinte zavaró is, hogy beleugrunk a sztoriba ezerrel és a sok magyarázat mellett a cselekmény is pörög, engem így is azonnal beszippantott ez a világ. Sok az új fogalom , új szavakat, kifejezéseket kell megtanulni, mégis alig tudtam félbeszakítani az olvasást, annyira érdekes és fantáziadús az egész. Talán igényel némi türelmet az olvasótól a könyv, érdemes lassabban olvasni az elején a megszokottnál, hogy belemélyedjünk ebbe a világba.
A sztori egy alternatív jövőben , 2059-ban játszódik , ami a történelmi múltat tekintve azonos a mi világunkéval, de 200 évvel korábbi ponttól eltér attól a világtól amiben mi élünk. Tehát ebben az alternatív világban mindig is voltak olyan emberek, akik többet láttak másoknál, pontosabban látták az éteri világot, a szellemeket, az aurákat.
Ők a tisztánlátók, akiknek különböző képességeik lehetnek, az egyszerűbb kártyajóslóktól kezdve a médiumokon át a fúriákig. A hétköznapi emberek azonban féltek ezektől az adottságoktól, és betegségként állították be. A társadalom bűnözőkként kezeli a tisztánlátókat, ugyanis tilos bármilyen kommunikáció a szellemvilággal, anyagi haszonszerzés céljából pedig egyenesen halálos bűn.
Főhősnőnk, Paige a tisztánlátókhoz tartozik, ráadásul nagy ritkaság, álomjáró. Ő egy nagyon erős, intelligens, szerethető karakter, aki megtanulta, hogy soha ne adja fel, és minden helyzetben találjon megoldást. Édesanyja meghalt, apja, aki a Scion-nak dolgozik, mit sem sejt lánya valódi életéről. Az igazolványa szerint egy oxigénbárban dolgozik, valójában viszont egy hírhedt bűnöző csoport, a Hét Pecsét tagja. Jaxon Hall a vezetőjük, ő míves lord, maga köré gyűjtött néhány igen tehetséges tisztánlátót. Paige egészen kivételes dolgot tud, érzékelni tudja az éter minden aktivitását. Le tudja tapogatni az emberek álomplánját, nagyon leegyszerűsítve ez azt jelenti, bele tud látni mások fejébe.
A Hét Pecsét tagjai folyamatosan igyekeznek kikerülni a váratlanul felbukkanó utcai ellenőrzéseket, de egyik este Paige hibát követ el. Életveszélyes helyzetbe kerül, és kénytelen nyíltan használni képességét, ami miatt hamarosan elfogják. De nem akárhogyan, régen olvastam már ehhez fogható üldözési jelenetet.
A történet itt fordulóponthoz jut, a többi összegyűjtött fogollyal együtt Paige Sheol I-be kerül, ahol szinte rabszolgaként, de biztonságban élhetnek a rephaiták városában. Ez egy titkos hely London környékén, és a kormánnyal kötött egyesség szerint tízévente leszállítják nekik az elfogott tisztánlátókat. Ez a mostani a XX. Csontszüret . A rephaiták külsőre emberi lények, de a Túlvilágról származnak, távolabbi céljuk az uralkodás átvétele a Földön. A foglyokat a város védelmére képezik ki, akik nem felelnek meg ennek a szintnek, azok a rephaiták szórakoztatását végzik különféle cirkuszi mutatványokkal, és nem mellesleg ez a faj az emberi aurából táplálkozik.
Paige Arcturus nagymesterhez kerül, aki a kezdeti nehézségek után lassú lépésekben építi ki a bizalmát a lány felé. Paige mindig talál okot a gyűlöletre, de rá kell jönnie, Arcturus tettei indokoltak, logikusak és valamilyen formában mindig védi őt. Végig érezhető, hogy kettejük kapcsolatában lesz valami fordulat, mégsem húzható rá semmilyen klisé, egyedi és különleges ez a páros. Arcturus sokak kedvence lesz, egy igazi mély karakter, rengeteg titokkal. Először hidegnek és érzéketlennek tűnik, de ahogy telik az idő, az olvasó rájön, hogy gondoskodó és megbízható.
Paige persze egy pillanatra sem fogadja el, hogy a további életét ezen a helyen töltse, így minden erejével a szökés megszervezésén dolgozik, közben barátokra lel, ellenségeket szerez. A végsőkig bízik fogadott családjában, a barátaiban, a megmenekülésében.
A világfelépítést már méltattam, muszáj kitérni a szerző stílusára is. Utoljára Laini Taylor: Füst és Csont Leányában éreztem ezt, hogy a mondatok minden egyes szava átgondolt, könnyed és elegáns, szinte hihetetlen, hogy egy debütáló szerző művét olvashattam. A két főszereplőn kívül, a további karakterek is kidolgozottak, egyedi személyiségek, egyáltalán nem csodálom, hogy a sorozat 7 részesre tervezett, mert olyan a szereplőválaszték, hogy akár mindenkiről el tudok képzelni egy-egy új részt.
Samantha Shannon megérdemli a felhajtást, ami körülötte zajlik. Imádtam a regény minden sorát, hiába esik nehezemre a lassabb olvasás, olyan különleges élményt nyújtott a könyv, ami hosszan fogva tart. Tökéletesen elfogadtam volna a helyzetet, hogy Paige helyébe lépjek, nagyon szeretném élőben megtapasztalni a képességeit, csodálatos világ ez. Olvassátok el, hihetetlen élmény, olyan, amit nem felejtesz el egyhamar.

2 hozzászólás
GytAnett>!
Samantha Shannon: Csontszüret

Hajajj, de régóta halogattam már ezt a könyvet. Motivációként több kihíváshoz is megadtam, de most kettőre is kiválasztották nekem, úgyhogy muszáj volt most már elolvasnom. Egy kérdésem maradt: miért is halogattam eddig? :)
Bevallom, az elejétől nagyon megijedtem. Amikor a az 50. oldal környékén még mindig nem igazán értettem, hogy miről van szó, azon gondolkodtam, hogy mások mégis miért szeretik annyira azt a könyvet. Aláírom, tényleg egy eszméletlen jól felépített világról van szó, amit nyilván be kell mutatni, csak éppen a konkrét bemutatás része maradt ki. Csak időközben derült ki, hogy olyan szavak, mint pl. a lux mit is jelentenek. Az elején tényleg nagyon zavaró volt, de szerencsére nem adtam fel. :)
Ritkán mondok ilyet, de minden karaktert nagyon szerettem. Mindegyik szereplőnek megvolt a maga története, a maga személyisége, és ugyanúgy, mint a valós világban, vannak jók és rosszak.
A kedvenc szereplőm nyilvánvalóan Arcturus volt. Még az elején sem utáltam, amikor az olvasók többsége még igen. Annyira máshogy viselkedek, mint a többi rephaita, hogy nem bírtam utálni. Biztos voltam benne, hogy ő jó fej lesz. :) A könyv végére sem lett számomra teljesen tiszta a rephaiták múltja, jelene, jövője, meg hogy egyáltalán pontosan hogy kerültek a Földre, meg hogy mégis miért vannak még mindig itt, egyáltalán mik ők?
spoiler
Paige igazi badass szereplő. Már alapból úgy ismerjük meg, hogy a bűnbandánál a fejes jobbkeze. Aztán csak még több bizonyítékot kapunk arra, hogy nem könnyen futamodik meg. A félelem nyilvánvalóan benne van, de rajta valahogy nem látszik. Én is ilyen akarok lenni. Csak menni és csinálni a dolgomat, segíteni másoknak, akár a szabályok/törvények áthágásával.
Ez egy olyan könyv, amit tökéletesen át lehet emelni a mai világba: hogyan hat a népbutítások, mások gyűlölete stb. Rengeteget lehetne erről beszélni. Adott esetben simán el tudnám képzelni kötelező olvasmánynak, mert tényleg témát érintően lehetne vitázni. És ennek még lenne is értelme talán. :D
Nem is kérdés, hogy folytatom-e a második résszel. Bár kétségbe vagyok esve, mert biztos vagyok benne, hogy nagyon fog tetszeni, de harmadik rész nélkül mit csináljak? Pláne, hogy nem is lesz harmadik magyarul… :(
A fél csillag levonás amiatt járt, mert még a végére sem értettem sok dolgot, de remélem, későbbiekben minden tisztázódni fog. :)

5 hozzászólás
Dawnofmyth>!
Samantha Shannon: Csontszüret

Samantha az új J.K.Rowling :) ez csábított el erre a könyvre, kíváncsi voltam, tényleg felépített-e az írónő egy hasonlóan összetett világot. Nos, szerintem nem sikerült, de a reklám jó volt. :) Kicsit nehezen rázódtam bele, az elején túl sok volt az infó, de ha ezen sikerül túllendülni, egy egész érdekes világgal ismerkedhetünk meg. Bár a karakterek kidolgozottsága hagy némi kívánni valót maga után. Paiget eleinte kedveltem, de átment tipikus YA szereplővé. Valahogy az egészből hiányzik valami, pedig a végére fellendül a történet, vagy én vagyok hozzá koros. A romantikus szál meg szerintem erőltetett volt, tipikus :/ de mégsem tudom lehúzni, mert azért érdekelt a történet.

CsakSimánDorka>!
Samantha Shannon: Csontszüret

Abszolút 5*, nem is kérdés! Itt csak az a kérdés, hogy miért halogattam eddig az olvasást??? Ez a könyv valami fantasztikus, azt bánom, hogy nincs meg a második része és nem eshetek a neki rögtön!!! Ez a világ kegyetlen mégis fantasztikus! Az elejével nagyon nehezen haladtam mert sok volt a furcsa név és a kifejezés és nehezen rázódtam bele. Utána viszont volt olyan éjszaka, hogy hajnalig olvastam :D Imádtam Paige-et. Kaptunk vele egy erős főhősnőt, akinek nem voltak felesleges hisztijei! Aztán ott van Arcturnus… Hát ő majdnem olyan jó, mint Folt :DDD szóval kaptam még egy könyves Álom pasit a személyében :D a többiek semlegesek voltak számomra, kíváncsi vagyok, hogy mit hoz a második rész! :)

5 hozzászólás
Joxer>!
Samantha Shannon: Csontszüret

Csalóka egy könyv volt. Első adagban csak két fejezetet olvastam el belőle, és nem értettem, hogy miért kedvelik sokan ezt a regényt. Akkor úgy éreztem, hogy ha ilyen lesz végig, akkor elolvasom ugyan, de 3*-nál többet nem fog tőlem kapni.
De aztán jött a második napi olvasás, ahol már úgy beindultak az események, hogy szinte le sem akartam tenni a könyvet, mert az egész magába szívott – és már én is ott éreztem magam az elrabolt Paige mellett, aki a túlélésért és a szabadulásért küzd – és ha a szemem nem jelzi, hogy fárad, biztosan 100 oldalnál többet olvasok. A harmadik napon 140 oldalt „faltam fel” belőle, és egyre inkább éreztem, hogy ez egy remek olvasmány.
Az okos és az átélt fájdalmak ellenére az utolsó leheletéig kitartóan küzdő Paige-t nagyon megkedveltem, akárcsak a jó ideig unszimpatikus nagymestert, akinek viselkedése a történet folyásával vált egyre érthetőbbé spoiler
Drukkoltam, hogy a küldetés, amit ők ketten felvállaltak, sikerrel járjon, és találjanak maguk mellé elég elnyomottat, aki hajlandó fellázadni a sorsuk ellen.
Bár a fantasy nem az én műfajom, de éreztem benne egy kevés Mátrixos áthallást, és bizonyos analógiát a XX. századi történelem egyes eseményeivel, sőt a mai korral is.
Ahhoz képest, hogy az elején még alig vártam, hogy befejezzem a könyvet, a végére bekerült a kedvenceim közé, és hamarosan sort kerítek majd a folytatás elolvasására is, bízva benne, hogy az is legalább ilyen jó lesz.

3 hozzászólás
omam>!
Samantha Shannon: Csontszüret

Most, hogy itt vagyok, nagyon nehéz bármit is mondani. Tudjátok, ez az a tipikus érzés, amikor nagyon tetszett egy könyv, és csak próbálod összeszedni azt a rengeteg gondolatot, ami felmerült benned olvasás közben, de annyira koncentrálsz, hogy semmi nem jut eszedbe. Igyekszem olyat mondani, amit nem írtak már le előttem vagy százan… persze ez nyilván lehetetlen, de azért próbálkozni szabad, nem?

Rég volt már a kezemben ilyen regény, mint a Csontszüret – talán már hónapok óta nem volt semmi, ami ennyire lekötött volna, amit egész nap vártam volna, hogy mikor lesz már időm nyugodtan leülni, és elmerülni benne. Jól van, azt kénytelen vagyok bevallani, hogy az első harminc-negyven oldal tömény kínszenvedés volt: mindig legalább kétszer el kellett olvasnom egy oldalt, mire felfogtam, nagyjából miről van szó benne. Én már komolyan ott tartottam, hogy jesszusom, én ezt nem bírom, hogy lehet valami ennyire dögunalmas?! Már annyit panaszkodtam róla a szüleimnek, hogy azt kezdték ajánlgatni, hagyjam félbe, csak ne kelljen húszadszorra is végighallgatniuk, miért is alszom be mindig majdnem a történeten. Ó, dehogy történeten! Semmi nem történt még akkor a könyvben, a főszereplő még csak ott tartott, hogy oldalakon keresztül ecsetelte, milyen is az a világ, amiben él: Scion London 2059-ben, ahol a tisztánlátóknak (I mean: azoknak, akik látják a „vándorló lelkeket” – halottakat –, és vannak különböző különleges képességeik) rejtőzködniük kell, mert az utcákon csak rájuk lesnek. Az írónő ugyanis beleesett abba a hibába, hogy egy teljesen új helyet, életet akart megteremteni, és a legelején akart mindent elmagyarázni. Az új világgal semmi problémám sincs, anélkül az egész sztorinak egyáltalán nem lenne értelme, mert kinyírná az alaphelyzetet, de ennek a világnak a megismertetését már rögtön az elején sikerült elrontani.

Csak egy kérdés, gyerekek: ti hogy értetek meg könnyebben egy társasjátékot? Ha valaki elkezdi nektek magyarázni, hogy hogyan is megy az egész, még mielőtt elkezdenétek játszani, vagy ha szépen időközben, fokozatosan „adagolják” neked a feladatokat, és van időd megemészteni őket, kitapasztalni a dolgokat? Lehet, hogy nektek más a véleményetek, de rám személy szerint a második igaz. És így van ez a könyveknél is. Hiába írtak le mindent a legelején, ami megmaradt belőle, az kábé egyenlő a nullával. Annyit tudtam továbbra is, amennyi a fülszövegből is kiderült. Túl tömény volt az első fejezet, az írónő konkrétan ránk zúdította azt a hatalmas információtömeget, amit neki rengeteg ideje volt kigondolni, nekünk viszont úgy kellett kihámozni belőle azt, ami tényleg fontos. És hát… be kell vallanom, hogy nekem még azt sem igazán sikerült, annyira kínkeservesen szenvedtem át magam rajta.

Így belevágni a regénybe elég merész vállalkozás volt, részemről, és Samantha részéről is (imádom a keresztnevükön szólítani az írókat, ti nem? xD), az utóbbit már ecseteltem, az én oldalamat még nem nagyon. Ugye, azt már említettem, hogy konkrétan annyit fogtam fel az egészből, hogy a főhősnőnk, Paige egy álomjáró, és egy illegális szervezetnek dolgozik. Ja, plusz még azt is, hogy iszonyatosan vigyáznia kell, ha kimegy a városba, mert mindenhol a tisztánlátókat (abnormálisokat) keresik, és ha elkapják, az nem túl fényes. Ez nem hogy nem sok, de még annál is kevesebb ahhoz, hogy utána értsem azokat az új szavakat, amik említésre kerültek később. Van egy olyan érzésem, hogy akkor is elég homályos lett volna ez a sok minden, ha a legelején odafigyelek na de most komolyan, nem tehetek róla, rémes volt, mert ennyit képtelen vagyok egyszerre megjegyezni, még akkor is, ha épp nem a legújabb törianyagról van szó. (Mindig a törivel jövök, tudom… de most mit csináljak, ha az agyamra megy? Legközelebb majd a bioszt emlegetem, csak a változatosság kedvéért.)

Mindezek után tehát tökéletesen tudatlanul belevetettem magamat az eseményekbe. Még ez sem nyerte el túlságosan a tetszésemet, ugyanúgy nem voltam képes követni, mi történik, a párbeszédek unalmasak voltak, a szereplők se nyűgöztek le nagyon, akik eddig megjelentek… Minek is szépítsem? Elég pocsék kezdet volt ez. Aztán nem sokkal később volt egy pont, a metrós jelenetnél, amikor igazán elkezdtem élvezni az olvasást. Végre egy kis izgalom! És innentől már csak faltam a sorokat, jó könyvmoly módjára. És nem csak azért, mert eseménydús volt – aki ismer, az tudja, hogy nálam ennyi nem elég ahhoz, hogy végeérhetetlenül áradozzak valamiről.

Ott van például mindennek az alapja, az ötlet. Teljesen átlagosnak tűnik: egy disztópia (bár ha azt vesszük, ez csak bizonyos személyek szempontjából számít bele ebbe a műfajba: vannak olyanok is, akik boldogan élik a problémamentes életüket, és észre sem veszik, mi zajlik az orruk előtt), egy különleges főszereplővel, akit a fülszöveg csak valami álomhackerként emleget… Az ember simán elmegy mellette, mert annyira nem figyelemfelkeltő. Ez a „Samantha az új J. K. Rowling” a borító hátoldalán pedig még ellenszenvessé is teszi egy kicsit. Nincs olyan, hogy az új J. K. Rowling. Kész passz. Belőle egy van, ahogy mindenki másból is. És ezt nem azért mondom, mert akkora fanja lennék – mondjuk az igaz, hogy én is a közé a kismillió ember közé tartozom, akikkel a Harry Potter szerettette meg az olvasást –, de az ilyen kijelentésekre elég érzékenyen reagálok. Na igen, szóval, mielőtt itt elkalandoztam volna, ott tartottam, hogy eleinte úgy néz ki, mintha semmi különösebben újat nem tudna nyújtani. Mégis, valahogy nem éreztem klisésnek, vagy olyannak, mint amit már hatezren megírtak volna előtte.

Szerintem alapvetően nem az a baj, ha valamiben előfordulnak közhelyek: ma már szinte lehetetlen olyat írni, amiben csak teljesen új elemek vannak, amiket még nem használt előtte senki ugye, nem mindenki J. K. Rowling xD. Én hiszek abban, hogy akkor is lehet valami különleges, ha mit tudom én, van benne szerelmi háromszög – csak hogy az egyik leggyakoribbat említsem a klisék közül. Számomra az a(z egyik) fontos dolog egy könyvben, hogy nyújtson valami különlegeset, ami említésre méltó, ami miatt tényleg megérte kiadatni azt, és nem csak szegény fákat irtjuk miatta. (Igenis van, nem is olyan kevés olvasmányom, ami elolvasása után rendesen megsirattam az érte legyilkolt fákat. Szerencsére a Csontszüret nem ilyen volt.) Mostanában egyre több olyan fordult elő velem, hogy halálra untam valamit, mert teljesen kiszámítható volt az egész cselekménye – pont abból az okból kifolyólag, hogy már vagy nyolcvanezren megírták már ugyanazt az adott író előtt.

És ez szomorú. Nem is tudom, kihez forduljak. Gyászolom az irodalmat.

Bátran merem állítani, hogy a Csontszüretet kiadni nem csak puszta pazarlás volt, hogy az igénytelen „könyvmolyok” (akinek nem inge, ne vegye magára) megvegyék, és imádják, mintha valami akkora alkotás lenne. Ahogy ezt sok mással is teszik. De ezt tényleg van miért isteníteni. Hiába az a lassú bevezetés, ez akkor is egy csoda, és nem vagyok elfogult. Oké, a fordítás nem volt a legjobb igen, továbbra is fenntartom a jogot halogatni az ömlengésemet, és fokozni az izgalmatokat, nem egyszer fogtam a fejem, hogy lehet valaki ennyire nagy balfék, hogy így fogalmaz… Keveredett a múlt és a jelen idő, volt olyan, hogy egyetlen nyamvadt mondaton belül – így kinyírni egy angolul bizonyára gyönyörű megfogalmazást! Borzalmas. Ez a magyar nyelv teljes megszégyenítése, az ikes igék használatáról nem is beszélve. Néha ettől maximálisan élvezhetetlenné vált, pedig én láttam benne azt, hogy egy valamirevaló fordítóval csodaszép sorokat lehetett volna kihozni az egészből, ahogy ez az eredeti nyelven biztos vagyok benne, hogy meg is valósult. Magyarok vagyunk, akkor beszéljünk már helyesen! Főleg, aki fordítónak megy. Mégis mit gondol? Majd valahogy összedobja az egészet, és bezsebeli a pénzt? Azért ez nem így megy. A kiadó meg igazán odafigyelhetne, mit küld a nyomdába.

Ezzel csak terjesztik a helytelen beszédet, és ez is szomorúvá tesz. Elkeserítő, milyen nagy az igénytelenség, amikor elvileg a könyveknek valahol az is lenne a lényege, hogy az emberek művelődjenek belőlük, így viszont csak azt tanulják meg, hogy „elmosolyodok”, „eszek”, „alszok”. Szánalmas. Az ikes igékre pedig A fiúknak, akiket valaha szerettem óta nagyon ki vagyok élezve, mert az is hemzseg ezektől (drága Könyvmolyképző! mégis milyen könyvmolyokat képzel te?).

Nos, most, ha már mindenkit ilyen jól lehordtam, talán azt is elmondhatnám, amitől olyan zseniálisnak tartom ezt a regényt. (Valahogy ez a rész mindig nehezebb… Szidni a dolgokat mindig sokkal egyszerűbb, mint helyesen megfogalmazni jó érzéseket.)

Ugye az a történet kezdete, hogy Paige-et elviszik Sheol I-be, a börtönvárosba, ahol az abnormálisokat beosztják különböző gazdákhoz, tulajdonképpen rabszolgává téve őket. A főszereplőnket a vérhitves/nagymester – a legfőbb vezetőnő jegyese –, Arcturus választja ki magának, mert különös lehetőséget lát benne. Ebből pedig érdekesebbnél érdekesebb dolgok bontakoznak ki… Többek között Arcturus és Paige kapcsolata fogott meg nagyon. Szerintem valami hihetetlenül gyönyörűen ki van dolgozva, ahogy az a tömény undorodás és gyűlölet (főként Paige oldaláról) átfordul valami egészen másba. Nincs szebb az ilyennél. Nagyon érdekes az ilyen, amikor végigkövethetek egy ilyen jellegű folyamatot, ami tele van érzelmekkel – és itt most nem a gyengéd, szerelmes fajtákra gondolok. Mind a két oldal, Arcturusé és Paige-é is zseniális, és az ő egymáshoz való viszonyulásukból születik egy olyan kapcsolat, ami leutánozhatatlan.

Míg a nagymester hideg, és időnként már-már idegőrlően nyugodt, Paige egy olyan lány, aki nem hagyja magát, csak azért is gúnyolódik, és kiáll az igazáért. Mégis a nagymester tűnik nyitottabbnak a közös munkára, rajta látszik, hogy tényleg szeretne valamit elérni, Paige pedig a végsőkig ellenáll, és mélységesen megveti a másikat. (Mondtam volna, hogy másik embert, de az nem igaz, mert rephaita.) És aztán mégiscsak történik valami… amit nem mondok el nektek, haha. #gonoszMíraPART1 Nem, amúgy csak nem akarok spoilerezni, inkább olvassátok el a könyvet, és imádjátok velem együtt.

Az még különösen tetszett, ahogy Paige álmaiból megismerhetjük őt magát, a korábbi életét, ezen keresztül pedig tágabb képet kapunk arról, mi is játszódhat le benne, miközben „fogolyként” Sheolban van. Értelmet nyernek a tettei, és szépen lassan minden kirakós a helyére kerül, de természetesen addig megkapjuk az írók kedvencét, a titokzatoskodást. Sokan azt mondják, hogy azok a könyvek, amikben sok a visszaemlékezés, rosszak. Én meg így… where’s the problem? Van, amikor ezek kifejezetten szükségesek, és ezektől válik az összhatás színesebbé, mint itt is. Így a szereplőket teljesen sikerült kidolgozni, és ezáltal olyan fontos karakterekről is rengeteget megtudhattunk, akikről egyébként nem nagyon sikerült volna, mert ők távol voltak a főhősünktől. (Ilyen például Nick, akit egyszerre szeretek és ki nem állhatok. De talán az előbbi az erősebb érzés bennem.) Most mondjátok meg, nem lett volna fura, ha a könyv végén csak random nevekkel dobálózott volna az írónő, amiket még életünkben nem hallottunk, és úgy kellett volna kibogozni, hogy most akkor ki kicsoda, és mit jelent Paige-nek? Nekem speciel nem hiányzott.

Így az egészet átgondolva, a könyvben engem leginkább az emberi (na meg nem emberi, hanem rephaita) kapcsolatok ábrázolása ragadott meg: Arcturus és Paige, az emberek összetartása, a segítségnyújtás, a bizalom kialakulása, a segítségnyújtás, a kiállás egymás mellett… de említésre méltóak az ellentétesebb viszonyulások is, az, hogy a rephaiták milyen lenézéssel fordulnak az emberek felé, miközben az utóbbiak is mélyen megvetik őket a viselkedésükért… És még sorolhatnám. Oké, az izgalom is fontos volt, és az is, hogy amennyire távoli és elképzelt világban játszódik, annyira közeli és valóságos a megvalósítás. A párbeszédek élethűek, a szereplők árnyaltak, és úgy gondolom, hogy már ha csak a fantasy részét nézzük, Samantha már akkor is képes volt újat mutatni, mert semelyik másik könyv ebből a műfajból nem hasonlítható ehhez.

3 hozzászólás

Népszerű idézetek

Vivi_>!

– Periorbitális haematómád van.
– Micsoda?
– Monokli.

365. oldal, Háromszoros bolond

1 hozzászólás
Petrasek>!

Nem ölheted meg a halált. Létezik tűz, ami megperzselheti a Napot? Ki fojthatná vízbe az óceánt?

563. oldal

2 hozzászólás
kisginny>!

– Tévedsz, öcsém. A tudás veszedelem. – Liss az állához húzta a térdét. Duckett is pont erre célzott. – Ha egyszer már tudsz valamit, soha többé nem tudsz megszabadulni tőle. Mindig viselned kell a terhet. Mindig.

151. oldal, Változatosság

Vivi_>!

A lány három évvel lehetett idősebb nálam, és nagyjából annyira volt érzékeny és bájos, akár egy arcbarúgás.

12. oldal

Petrasek>!

– Semmi sem rosszabb a befejezetlen történeteknél!

466. oldal

1 hozzászólás
Petrasek>!

– Mert nem tudom, mi a jobb, az őszinteség vagy a boldogság. Feláldozzuk az őszinteséget a boldogság érdekében?
– Néha igen. De szerintem jobb őszintének lenni. Máskülönben egyetlen nagy hazugság az életed.

479. oldal

Petrasek>!

Nem kell köszönetet mondanod a szabadságodért. Az a veled született jogod.

596. oldal

Pompi>!

Harcolj vagy menekülj. Fuss vagy meghalsz.

44. oldal

Petrasek>!

Vannak dolgok az életben, amiket nem felejt el az ember. Nagyon mélyre fúrják le magukat, megbújnak a fénytelen mélységben.

326. oldal


A sorozat következő kötete

Csontszüret sorozat · Összehasonlítás

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Kendare Blake: Vérbe öltözött Anna
Jamie McGuire: Red Hill
Dan Wells: Nem akarlak megölni
Robert McCammon: Egy fiú élete
Robert Beatty: Szerafina és a Fekete Köpeny
Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete
Sarah Rees Brennan: Boszorkányszezon
Böszörményi Gyula: 9… 8… 7…
Paige McKenzie: Sunshine – Megkísértés
Katherine Arden: Apró terek