Reményvesztett ​nők 80% 50 csillagozás

Variációk lidérces álomra.
Eltévedés, céltalan bolyongás, kínzó, monoton ismétlődések sora, cselekvésképtelenség és főképp az elhagyatottság érzése egy kísérteties, kihalt, érthetetlen szabályok szerint működő helyen. Keskeny, egyre szűkülő sáv a valóság és a gyötrő kérdés között, hogy vajon ez csak egy baljós vízió, vagy valóban megtörténik az argentin szerző által papírra vetett szereplőgárdával.
Színtiszta szürrealizmus és a valószerűtlenség határán való finom, borzongató lebegés jellemzi ezeket a mesteri lélektani érzékkel megkomponált novellákat, amik szinte bárhol a világon megtörténhetnének, csak egyetlen esetben tűnik fel látványosan a tenger, az őserdő és a sodró erejű karnevál. A legjobb, leghatásosabb lezárások nem nélkülözik az abszurd, groteszk és kegyetlen elemeket, a félelem, a szorongás mindig feldereng. Félelem attól, hogy soha többé nem lehet kilépni a rossz álomból, de talán még nagyobb félelem a valóságra ébredéstől.

Ezzel a könyvvel kapcsolatban akkor sem tudnám elkerülni a „kafkai” jelzőt, ha cserébe maga George Clooney ajánlaná fel, hogy innentől kezdve ő készíti el nekem a neszkávékat a munkahelyemen. Szóval: kafkai. Ezzel is megvolnánk.

Schweblin novellái passziót űznek abból, hogy hétköznapi helyzeteket fordítanak át valami nagyon szürreálisba, többnyire azáltal, hogy szereplőit egy váratlan pillanatban egyedül hagyja valami idegen törvények által működtetett helyen – gyakran úgy egyedül, hogy többedmagával, de paradox módon ez nem enyhíti magányukat. (Sőt.) Ezek a képtelen helyzetek a legjobb novellákban az egzisztenciális nyugtalanság mélységébe taszajtják az olvasót éppúgy, mint a szereplőt – ami jelzi, hogy az írónőben ott van a zsenialitás magva. Ám azt is meg kell jegyezni, hogy ezek a „legjobb novellák”* mind a kötet első felében vannak. A későbbiekben Schweblin a nyugtalanítás helyett mintha a játékosságra helyezné a hangsúlyt, miáltal a szövegek érzésem szerint elerőtlenednek kicsit** – már nem taszajtanak egy határozott mozdulattal, csak épp állon fricskáznak. Emiatt egy cseppet kesernyés a szám íze, azzal együtt, hogy ilyen első kötetért bármely szépíró örömmel odaadná a bal kezét. Legalábbis valakinek a bal kezét.

* A Fővárosban vár a nyüzsgő civilizáció; Reményvesztett nők; Amíg megtaláljuk Harryt
** Bár ezek közt is akad egy darab, amit hibátlanként értékeltem: a Fekete lyukak.

Már évek óta szerepelt a személyes kívánságlistámon A madárevő (leginkább azóta, hogy egyszer egy könyvesboltban elolvastam Samantha Schweblin novelláskötetéből két novellát), de valahogy a megvétele és elolvasása mindig húzódott, halasztódott, mindezidáig nem is sikerült végeznem vele. Így most kaptam az alkalmon, mikor megtudtam, hogy az argentin írónő (a neve alapján ki nem találtam volna) új könyve jelenik meg magyarul, mégpedig a „biztató” című Reményvesztett nők.

Schweblin a fiatalabb írónemzedékhez tartozik, és tipikus novellista; számtalan elbeszélésgyűjteménye után az első regénye tavaly jelent meg. Jelen könyv volt pedig, mint utóbb megtudtam, az írónő debütáló kötete. Azt elöljáróban meg is jegyezném, hogy ez érződik is rajta – az írások minősége ezért is lehet eléggé egyenetlen. Az itt szereplő novelláknak azonban van számtalan közös vonása, első sorban a fantasztikum, amit igen egyedi módon értelmez az írónő: ugyanis ezeknek a csodálatos, különleges vagy éppen hátborzongató eseményeknek többnyire sem racionális, sem tudományos, sem másmilyen magyarázata nincs. Erre jó példa a „Fekete lyukak”, melyben a pszichiáterét felkereső nő rejtélyes téridő-ugrásokat hajt végre (amely „betegség” látszólag „ragadós” is, ugyanis megfertőzi szűkebb környezetét), ám ezeknek a működéséről vagy a miértjéről fogalmunk sincs – a dolgok csak úgy megtörténnek…

A magyarázatok ilyen fokú hiánya megfigyelhető az egyik kedvenc novellámban, a kötetet nyitó „A Fővárosban vár a nyüzsgő civilizáció” esetében is, melyben a bonyodalmat az okozza, hogy a vasúti megálló pénztárosa nem tud visszaadni az utazni kívánó főhősnek, akinek emiatt hiúsul meg az utazása, és emiatt ragad egy meglehetősen furcsa „családnál”. Hogy miért nem vetődik fel azonnal, hogy otthagyja a pénzt, nem derül ki. Talán, mert ilyen irracionális a világ, amiben élünk, és különösen az, amit Schweblinnek kellett átélnie Argentínában a katonai diktatúra, majd a 2001-es nagy gazdasági válsága ideje alatt.

A sötét diktatúra átlagemberekre gyakorolt hatása talán a legjobban az „Amíg megtaláljuk Harryt” című írásban figyelhető meg. Az idősödő, vidéken élő házaspár hiába várja fiúk jelentkezését, még telefonon sem beszélhetnek vele, mert úgy vélik, azt megakadályozza a háziszolgájuk valamilyen felsőbb hatalom nevében, majd miután ő kikerül a képből, szinte minden velünk szembekerülő emberben valamilyen sötét hátsó szándékot sejtenek, és ezért senkit nem kímélnek… Az ilyen jellegű brutalitás tetten érhető a másik kedvencemben, a „Megölni egy kutyát”-ban is, amikor is a kezdő bérgyilkos (?), titkosügynök (?), azt a feladatot kapja, hogy alkalmazása előtt mutassa meg képességeit egy kóbor kutyán, ám ez a kegyetlen tett nem mindennapi megtorlást szül…

Schweblin már ebben a kötetben is megmutatta, hogy mekkora potenciál rejlik benne; amellett, hogy már itt is van egy igen egyedi és jól felismerhető hangja, kellemesen idézi meg kedvenceit: Bioy Casarest, Cortazárt, Beckettet, Kafkát, vagy éppen Buzattit. Igazán jól mutatja be az egyetemesen mindenhol és mindenütt megbúvó tébolyt és irracionalitást (a novellák többségéről nem derül ki, hogy hol játszódnak; a színhely lehet a világ bármelyik pontja), az átlagemberben megbúvó őrültet, ördögöt. A Reményvesztett nőkben szereplő novellák tökéletesek lehetnek kikapcsolódásra vagy egy kis csendes borzongásra egyaránt, így szinte mindenkinek ajánlhatom, aki elsősorban ezt várja az irodalomtól, és aki meg szeretne ismerkedni az argentin irodalom egyik új tehetségével.

Hát a címe profetikus telitalálatnak bizonyult, beálltam a reményvesztett nők közé spoiler, mert nekem ez nagy csalódás volt A madárevő után.
Semmilyen történetek, néhol felbukkanó legfeljebb hümmögésre méltó mozzanatok, a többi meg tömény unalom és borzalom (miért kell egy kutyát vagy így asszonyt megölni?) Kicsit kísérleti alanynak éreztem magam az olvasás közben, akit tesztelnek, hogy erre meg arra a megbotránkoztató momentumra, hogyan reagálok mint olvasó, ami működhetett volna, mert szeretem a meglepőt és morbidot, de itt és most nem jött át ez úgy, ahogy kellett volna… vagy csak én nem voltam a megfelelő teszthangulatban hozzá.

Ami említésre méltó, az A pillanat című novella, amely Viannak, Sartre-nak és az Olvasónak állít emléket, ez kellemesen elvontra sikeredett, de a többinél a fülszövegben említett vibráló feszültség és kafkai, becketti abszurd eléggé elkerült olvasás közben.
Inkább az utószóban kiemelt ars poetica volt bennem is a domináló érzés ld.: „A tömegben megbújva, és e rejtett formában lényegében a tömeg részeként sodródik az eksztázisban lévő testekkel a zűrzavar forrása felé.” A zűrzavar forrása – ahogy az olvasó számára is – maga a mű: „ erőszakos, élő, hús-vér valóság”. (Érti ezt valaki?)
Na igen, a zűrzavar forrása az megvolt… amikor reményekkel telve levettem a polcról e könyvecskét.

Schweblin első kötetével, A madárevővel azonnal belopta magát a szívembe, és azóta is izgatottan vártam, mikor olvashatok tőle valamit újra. Sajnos a spanyol tudásom nem olyan jó, hogy eredetiben olvassam, angolul meg még nem akartam. Így amikor megtudtam nemrég, hogy egy új kötetét kiadják, azonnal lecsaptam rá.
Azonban a reakcióm elég felemás, sőt, inkább csalódott vagyok. Több bajom is van ezzel a kötettel. Először is a borító: messziről nem látszik, vagyis elég semmilyen és jelentéktelen. A szellemmé váló nő akár még jó is lehetne, de azért ez inkább kísértet históriákat juttat eszembe, mintsem Schweblin sajátos világát (vesd össze A madárevő borítójával, ami talán szintén nem illik annyira az íróhoz, de azért felkelti a figyelmet). A másik a cím: a friss olvasóknak nem kell tudniuk, hogy milyen stílusú novellák vannak benne, erre pont, hogy részben a cím szokott utalni, ami most megint csak félrevezető (ehelyett a nevét kaphatta volna a Megölni egy kutyát novelláról ami kevésbé félrevezető, viszont ez az írás szerintem sokkal ismertebb is). A harmadik meg csak részben baj. Ezek a novellák ugyanis Schweblin korábbi, tehát az első magyar kötet előtt íródtak – így pedig sok írás még nem tűnik annyira kiforrottnak.
Van jó pár, ami ha nem is hozza annyira azt a töményen szürreális hangulatot, de azért így is hátborzongatóak, mint az Amíg megtaláljuk Harryt (egy idős házaspárt mintha foglyul tartaná egyetlen cselédjük), vagy a Fekete lyukak (két pszichiáter próbál megfejteni egy nő esetét, aki azt állítja, hogy ide-oda teleportálódik). Még ide venném A fővárosban vár a nyüzsgő civilizációt az abszurd felvetésével (Egy nagyvárosban lakó fickó egy vidéki vasútállomáson ragad, mivel nincs elég aprója jegyet venni. Ez már önmagában is elég abszurd, de a helyzet csak bonyolódik, pl. azzal, hogy mások is így jártak).
Aztán vannak közepesre sikerültek, amiknek van egy jó ötletük, de ennyiben ki is merülnek, és még erős hangulatot sem hoznak, mint a Megölni egy kutyát (a főszereplőnek meg kell ölnie egy kutyát, ezzel bizonyítván, hogy ennél szörnyűbbre is képes. A helyzet akkor válik baljóssá, amikor egy arra botorkáló részeg mondja neki, hogy ezt nem szabad, mert a kutyák emlékszenek arra, ki volt az) vagy A címzett (egy furcsa kísértet sztori, ahol egy őserdő mellett faluban be lehet tekinteni egy másik világba).
És vannak azok, amik nem elég ütősek, mint a Benavides nehéz bőröndje (Az alap ötlet tetszik: a zavartnak tűnő Benavides feleségét megöli és belegyűri egy bőröndbe, majd a bűntudattól vezérelve elviszi a pszichiáteréhez, aki viszont műalkotásnak látja. Felzaklató, még úgy is, hogy nem lehet eldönteni, valóban elkövette-e azt a szörnyűséget vagy csak képzeli, vagy a körülötte lévők háborodtak meg. Mindenesetre túl hosszú ahhoz, hogy ezzel a témával ennyi ideig foglalkozzunk), vagy azok, amik egyenesen csalódást keltően gyengék, mint a Több a patkány, mint a macska (ami tömény zagyvaság).
Összességében a 11 írásból csak 4 tetszett igazán, ami nem túl jó arány.
Ha jól hallottam, nemsokára kijön egy újabb kötete, ezúttal friss novellák fordításaival, amire természetesen szintén azonnal le fogok csapni

„Olykor a valóság a legbanálisabb helyzetben zökken ki a normális kerékvágásból: egy vonatjegy vásárlása közben, a hazafelé tartó úton, a nászút alatt, vagy egy csodás naplementekor.” (Utószó)

Nagyon szerettem olvasni ezeket a novellákat – amennyire nem szerettem Szvoren Edina verseit, annyira oda voltam Schweblinért. Olyan könnyedén bevont a történeteibe, én meg hamar és örömmel belementem a játékba, és igyekeztem elnyújtani a vele tölthető időt. Reménykedem benne, hogy az írónő többi kötetében is felfedezem ezt a szimpatikus légkört.

Tömör, lényegretörő és lineáris történetek, letisztult és póztól mentes stílusban íródott novellák, melyek a valóság határán egyensúlyoznak, szereplőik a leghétköznapibb szituációkba ágyazott abszurditás elszenvedői. Magányosak, elnyomottak, félnek és tehetetlenek. Megoldásuk gyakran erőszak vagy őrület, melyek látványosan jelennek meg. Egyik műnek sincs feloldozása, valódi válaszai és megoldása, ránk van bízva a gondolkodás. Helyzetkomikumokkal humort is villant (Fekete lyukak). Ügyesen rugaszkodik el a realitástól, és marad mégis az elképzelhető, a valóságosság talaján, ami leginkább szomorú valóság lehetne (Amíg megtaláljuk Harryt, Mit tartogat a jövő). Egyes írások kifejezetten betegek, amihez a brutalitás természetessége, normává válása adja a legsötétebb tónust (Benavides nehéz bőröndje). Mások viszont színesebbek és filmszerűek, mondhatni barátságosabbak és befogadhatóak (A címzett, A pillanat, melyben Boris Vian alakja is feltűnik).
Mindegyik elbeszélés jól vizualizálható. Úgy vannak megteremtve az adott szituációk és a környezet, amiben játszódnak, hogy a történetek jól elkülöníthetőek legyenek egymástól a maguk jellegzetességeivel és hangulataival, mégis egységes a stílus.
Ezek a debütáló írások egyértelműen hordozzák a későbbi hangot, viszont én az írónő második, kiforrottabb kötetével kezdtem anno, ami jobban megragadott. Számomra kell egy bizonyos átszellemülés a latin-amerikai szerzőkhöz, de az biztos, hogy jól lehet pörgetni őket, gördülékenyen olvastatják magukat.

Meglepően jól szórakoztam.
Persze nem mindegyik történet tetszett, de kb. a 75%-a igen. Egyet pedig a cím után el sem olvastam. Állatbarát lévén gyorsan átlapoztam. Értem én a mögöttes szándékot, de nekem ezek felesleges brutalitásról, „elállatiasodott emberekről” szólnak. Pedig az állatok sokkal „emberibbek”, mint mi vagyunk.
„A Fővárosban vár a nyüzsgő civilizáció” volt az egyik, ami nagyon tetszett, mert érdekes világot mutatott a történet néhány oldal alatt (van akinek ez egy teljes regény alatt nem sikerül, bocs), és a benne szereplők valahogy nagyon odaillettek. A „Fekete lyukak” volt a másik kedvencem, ezen néhol nevettem is, pedig az egész vékonyka könyvön érződött egyfajta kegyetlen fantasztikum, különleges zamattal a háttérben. Harmadik tetszetős, de egyben rendkívül mellbevágó történetem az „Amíg megtaláljuk Harryt”. Nos ez egy kicsit hazavágott.
A legkiemelkedőbb nálam „A pillanat” lett, mert szeretem ezeket a szürreális, majdnem feketébe hajló elbeszéléseket, amelyet aprócska humorral megtoldva, egy egész világnyi dolgot lehet beleírni.
Mindent egybevéve nekem tetszett, bár a „A madárevőt” én nem olvastam.

Még valóban nem tökéletesen letisztult, de már igenis tisztán, engedmények nélkül jó. Hiába, az ilyen szintű tehetség maga előtt söpri az utat. Ajánlom.

Elég negatív kritikákat olvastam róla, viszont A madárevő tetszett annyira, hogy ez ne riasszon el, és végül is nem bántam meg. Néhol ugyan felszínesnek tűnik, de van néhány kiváló novella a kötetben, és még ha nem is kifejezetten remekművek, jól kidolgozott mestermunkák, aki tehát szereti az abszurd sztorikat, annak meleg szívvel ajánlható. Amikor szeles, hideg szeptemberi napokon a trolibuszon ülve olvastam, mintha valahol Buenos Aires szürke peremvidékén sodródtam volna az avarszagú világvége felé. Nagyjából iyen.