Fever ​Dream 8 csillagozás

Újraolvasás, 2020
Ez a könyv, és Schweblin, bebizonyítja, hogy mi is a szavak, az irodalom ereje. Ezen a 151, szellősen szedett, kis alakú lapokon nincsen más, csak szavak – és a végén az olvasót mégis elfoghatja egy meghatározhatatlan, kellemetlen, unheimlich érzés, akár még szorongás is. Pedig azt se biztos, hogy meg tudjuk mondani, pontosan mi történt – vagy hogy egyáltalán ki mesélte el nekünk ezt a történetet (nem ajánlom, hogy elolvassuk a hátoldalon levő fülszöveget – én enélkül kezdtem el, és sokáig fogalmam nem volt, ki beszél kihez, ami hozzáad a zavartsághoz).
Pedig valójában csak arról van szó, hogy a narrátor, Amanda elmesél egy történetet – egy könnyen megérthető, egyszerű történetet a nyaralásáról. A szavak, amiket használ, teljesen hétköznapiak, részletbe menő leírásokkal él, amelyek gyakran minimalisták, szinte unalmasak. Persze Schweblin ennek a stílusnak a mestere (és a példaképem), mert mindemellett néha történik valami megmagyarázatlan, aminek megmagyarázatlan következményei lesznek, amik pedig sokáig hatásuk alatt fognak tartani minket.
Schweblin stílusát imádom, és a történetei erejei a novellában érződnek: nem kellenek nagy ívű, sok szereplős történetek, csak valami zajlik, a végén talán valami történik, utána pedig az olvasó csak ül a fent említett érzésekkel, és megpróbálja megérteni ezt az egészet. Ezért is voltak először kétségeim, amikor először kinyitottam ezt a kisregényt: vajon meg tudja őrizni a novelláira jellemző tömörséget és feszültséget? Mi az hogy! Így kezdődik: https://moly.hu/idezetek/922473.
Ez a rejtélyes, homályos hangulat végig fennmarad, miközben a feszültség egyre és egyre csak nő. Amanda hangját halljuk, aki elmeséli a nyaralása történetét Davidnek. De már ott kezdődik a zavar, hogy nincsenek gondolatjelek, David hangja pedig dőlten szerepel, nincsenek külső E/3 leírások – vagyis nem tudjuk, hogy Amanda ténylegesen beszél-e valakihez, és hogy tényleg beszél-e hozzá valaki. A két idősík – a visszaemlékezésben történtek és a visszaemlékezés elmesélése – pedig egyre inkább összeszövődik. David megpróbálja Amanda mesélését ráírányítani arra a „precíz pillanatra”, amikor férgek létrejöttek – de sem Amanda nem tudja, pontosan mit kell keresnie, sem mi.
Ez az összezavaró, furcsa stílus járul hozzá ehhez a sajátos szürreális, lázálomszerű hangulathoz. Zseniális, hogy második olvasásra egyszerre értem jobban az egészet, és bizonytalanodok el még jobban.

A könyv végére az új Twin Peaks „mondókája” járt a fejemben: „This is the water. And this is the well. Drink full and descend. The horse is the white of the eyes and dark within.”
Schweblin írásait nem véletlenül hasonlítják David Lynch filmjeihez: a szöveg egyedi vizuális világként jelenik meg az olvasó lelki szemei előtt, erősen az érzékekre hat, olykor nehezen vagy semennyire sem értelmezhető, és egyfajta zsigeri, kafkai egzisztencializmust hordoz magában.
Ez a 150 oldalas írás egyetlen, az anyai félelmek és a horrorfilmes borzongatás köré épült lázálmot, vagy ha úgy tetszik, párbeszédet bont ki – kisregény, de leginkább egy hosszú novella. Nem éreztem úgy, hogy a terjedelmén kívül bármiben is elkülönülne, vagy más lenne, mint a két, magyarul is megjelent novelláskötet írásai.
A szöveg nagyon egyszerű, egységes, tömör és gyakorlatilag tényleg részekre bonthatatlan. Ezért a legjobb egyben elolvasni. Erre sajnos nem volt alkalmam, de így is erősen a hatása és a hangulata alá kerültem. Ügyes írás, jó volt olvasni, egy kicsit talán mégis túl megfoghatatlan maradt a számomra.

Jaj, de kár volt annyit piszkálni Samantát, hogy írhatna már végre igazi regényt is a sok kiváló novella mellett, most tessék, itt a regény, de nem igazi, voltaképp csak egy hosszabb novella puffasztva, bár ez a „csak” bizonyosan nem helyénvaló, mert hát mindaz benne van, ami Schweblint korunk egyik legnagyobb (kispróza) írójává teszi – na jó, némivel többet a Madárevő éjfekete humorából elbírtam volna, de ez már tényleg túlontúl kekec. Térfogatnövelő nélkül csillagos ötös.

(Schweblin, Oloixarac, Enríquez, Harwicz: félelmetesen erős az új argentin próza, amúgy. (És milyen jó lenne magyarul is olvasni őket! (Akár csak válogatott novellák formájában, nincsenek nagy igényeim.)))

Nagyon ügyesen tekert, erős atmoszférájú írás. off Ugyan én túlsakkoztam magam a megoldással kapcsolatban – amit picit bánok –, de ez végül nem rontott az élvezhetőségén.
off