Vártam nagyon ezt a könyvet, mint mindent, ami egy kicsit is reagál a klímaváltozásra, és annak társadalmi következményeire. Aki egy kicsit is ismer engem, az tudja, hogy engem ezzel kilóra meg lehet venni, már ha valaki okosan csinálja. Az Orkaváros háttérvilága iszonyú sok mindenre rezonál, amik mostanában foglalkoztatnak, de első sorban is egy elképzelt összeomlás utáni új társadalmi rendet mutat be.
Képzelj el egy világot, ahol a mai tengerpartok már nem léteznek, mert több métert emelkedett a vízszint. Egy világot, ahol a szélsőséges időjárási jelenségeknek köszönhetően destabilizálódtak a nemzetállamok, a kormányok nagy része összeomlott, és helyettük káosz és erőszak uralkodik. Képzelj el egy világot, ahol a gyógyszercégek a fejlesztési szabályozások nélkül, szabadon garázdálkodhatnak, a legnagyobb hatalom pedig nem a katonaság, hanem az ingatlantulajdonosok kezében van.
Azokat a részeket szerettem legjobban, amik egy kicsit a háttérről meséltek. Emlékeztettek rá, hogy mennyi mindenhez hozzá tud szokni az emberi faj. Azt hinnéd, hogy van, amit már nem lehet megszokni, hogy van, ami túlmegy minden határon… de ezek a határok sokkal kijjebb vannak, mint azt a mindennapokban gondolnánk. Az ember elképesztően adaptív faj, foggal-körömmel ragaszkodik az élethez. Magáról az összeomlásról nem volt itt szó, ami talán azért is jó pont, mert jó eséllyel nem lesz egy naaagy összeomlás, hanem fokozatos káoszba süllyedés, néhány kiemelt eseménnyel, ha így folytatjuk. Kivéve persze ha nukleáris háború lesz. Na mindegy, haladjunk.
Képzeld el, hogy már nem létezik a megszokott társadalmi rend, amibe belenőttél. Farkastörvények uralkodnak, és az is kénytelen megtapasztalni a nyomorúságot, aki azelőtt csak az interneten olvasott róla. Képzeld el, hogy nincs már internet. Hogy szó szerint meg kell küzdened a napi betevőért, miközben tíz másik emberrel igyekszel fizetni a lakbért. Képzeld el, hogy nincsenek már országok, kormányok; a legnagyobb egybefüggő entitások az újonnan alapult városállamok és a közigazgatási feladatok nagy részét MIk látják el.
Szerettem volna egy kicsit jobban elmerülni a világban, de hát istenem, sztori is kell, különben az emberek frusztráltak lesznek. Miller nem Kim Stanly Robinsonon szocializálódott, az is biztos. Négy nézőpont karakterünk van, akiknek a sorsa egy idő után összekapcsolódik, de valahogy ez is egy kicsit felemásra sikeredett: tudunk is róluk meg nem is, érezzük is őket meg nem is. A világ és a szereplők közötti egyensúly egyértelműen az utóbbiak javára dől el: négy magányos, céltalan, valamit hiányoló fiatal, akiknek a sorsa előbb-utóbb szorosan összefonódik.
Képzelj el egy olyan világot, ahol nyugatinak lenni nem kiváltság, hanem szitokszó.
Talán a legjobban a hátborzongató szóval tudnám összefoglalni az egészet. Felderítetlen múltak, népirtások, titokzatos új járványok, pletykák… milyen lehet az élet egy posztapokaliptikus városállamban? Miller szívfájdítóan mutatja be a menekült-lét magányosságát, és a fájdalmat, ha valaki semmit nem tud a múltjáról. Szóval szerintem jobban tette volna, ha marad ezeknél az eddig felsorolt dolgoknál. A végére határozottan az az érzésem lett, hogy Miller elfáradt, és csak le akarta rendezni valahogy, a lehető legegyszerűbben az egészet. A történet legvégét spoiler borzasztó összecsapottnak érzem, szerintem ráfért volna még egy pár kör csiszolgatás. Eléggé sajnálom, mert az indulás alapján lehetett volna sokkal jobb is. Ennek ellenére azért tetszett, adott bőven gondolkodnivalót.