Törzskávéházamból ​zenés kávéházba 92% 10 csillagozás

Kávéillatú mesék a régi Budapestről, kalandos időutazás tele irodalommal, zenével, történelemmel, néhol kacagtató, vidám anekdotákkal, másutt szívfájdító nosztalgiával.
Saly Noémi tökéletes munkát végzett a fővárosi kávéházak virágzásának és hanyatlásának gazdagon illusztrált, csodálatos kötetbe foglalásával, hihetetlen mennyiségű tényanyagra támaszkodva mégsem száraz, hanem rendkívül szórakoztató, változatos útikalauzt adott az olvasó kezébe. A kávéházlátogatás a századfordulón, és utána még sokáig szinte életforma, az irodalmi alkotás és az újságírás színhelye, politikai pártok és futballcsapatok alakulnak itt, a sakkör megszállott tagjai és az orfeumok üdvöskéi színesítik a vendégkört. Leghíresebb költőink, íróink, tudósaink, operettszerzőink mellett a régi világ legendás vendéglátós, kávés dinasztiái is feltűnnek a könyv lapjain.
Békebeli hangulat, a kultúrtörténeti csemegék, érdekességek finom bája, és a frissen pörkölt kávé aromája lengi be ezt a kiváló kötetet, amit csak ajánlani tudok a korszak szerelmeseinek.

Kötelező olvasmány mindenkinek, akit egy kicsit is érdekel a régi Budapest a 19. században és a 20. század első felében. Saly Noémi egyrészt elképesztő adatmennyiséget hordott össze ebben a könyvben, de ráadásul mindezt annyira élvezetesen tálalja – mit tálalja, meséli –, hogy ember legyen a talpán, aki félre bírja tenni. Főurak, kasszírnők, újságírók, színésznőcskék, krakéleker, kofák, egymást ugrató műegyetemi hallgatók, költők, tisztes polgárasszonyok, kifutófiúk, akadémikusok, kávésgörlök, fuvarosok, szóval mindenki, mindenki ott volt a budapesti kávéházakban, éjjel-nappal, csak egy gyors feketére vagy egész napra, mert minden ott történt, oda értek el leggyorsabban a hírek, otthonabb volt, mint az otthon. Csodás.

Olvasmányos stílusban van tálalva, ez tény, és nagyon élvezetes is, de annyira informatív, annyira minden egyes bekezdésben van valami hű-hú, hogy nem lehet egyszerűen ledarálni. Meg így sokkoló is… ez az adathalmaz, amit tálal, és mind érdekes.
Én a Bradbury kihívás napi egy esszés szigorúságának köszönhetem, hogy nem csak bele-beleolvastam, hanem haladtam vele. És egyszer csak vége lett! El se hittem, lapoztam és nem volt tovább, csak névjegyzék meg satöbbi.
Olvasás közben többször kimentem terepre és megnéztem az említett emléktáblát vagy csak a házat (legutóbb a Kálvinon az Oroszlánost, igen, ott van). Tényleg én egy komoly olvasó vagyok. Még egy van hátra, az Astoria falán az „itt írta Petőfi a János vitézt” tábla, azt majd még megnézem.
Máskülönben tényleg nagyon tömény, szerencsésebb darabokban olvasni (ahogy meg is jelent, apránként).

Néha kicsit túlzsúfoltnak érzem. De így vagy úgy, tényleg vérbeli városmesekönyv. Igazából nem is tudod, hogy mit csinálj olvasás közben. Menj sétálni, vagy kezdd elölről! Mert nagyon nehéz egyszerre befogadni.

Lenyűgöző és tulajdonképpen hab a kávéhab tetején… kedve támad az embernek végigjárni egy-két helyet, hogy a saját szemével győződjön meg, hogy mi maradt, mi múlt. Néha vágyom nosztalgia-időutazásra, a múlt századelőre direkt a kávéházi zsongás miatt mennék vissza. Ebből a könyvből akkor remek útikönyv lenne.