Szégyen 86% 113 csillagozás

Az első könyv a Szégyen, amit Rushdie-tól olvasok. Neve akkor ragadt meg agyamban, amikor Khomeini ajatollah kiátkozta versei miatt. Isten malmai lassan őrölnek, s most jutott csak el hozzám a pakisztáni irodalom. Pakisztáni Pakisztánról, mert nem Omar-ról és anyjairól szól ám ez a könyv, hanem az országról, hol bosszú, harag, politika, misztikum keveredik mesterien a történetben. Sajátos eszköz az előreugrás, majd visszalépés, amit a szerző gyakran alkalmaz, mintha az élő mesélő hibázna és utasítaná rendre magát, hogy csak sorjában, még nem tartunk ott… de végére jutva csak annyit mondhatok: varázsos mese.
Szóval érdekes kaland volt ez, ki kell próbálni…

Évek óta kacérkodom Rushdie könyveivel, figyelem őket, kicsit félve, szinte csak a szemem sarkából. Valahogy egyszerre vonzottak és taszítottak, úgy éreztem, ez aztán biztos nem nekem való. Most aztán a véletlen szinte a kezembe lökte ezt a könyvet. És – meglepetés! – nemcsak túléltem, hanem nagyon tetszett is.
Egyrészt olyan, mint valami varázslatosan, színesen, tobzódva szőtt-csomózott keleti szőnyeg. Vagy mint az Ezeregyéjszaka meséi. Másrészt meg egy keserűen gunyoros szatíra a zsarnokságról és a vallási fanatizmus irányította államról. A stílusáról pedig olykor Márquez általam imádott művei, ez meg ez jutottak eszembe.
Már ki is néztem magamnak a következő Rushdie könyvet…

„Búcsú ez a regény (…) utolsó szavam a Keletről, amelynek testéről oly sok éve már leválófélben vagyok.”

A remek történetmesélés és a valóság együtt található meg ebben a „nem realisztikus Pakisztán regényben.” Több helyen utal azokra az állapotokra, amelyek miatt más hazát választott magának. A történet néhány pontján valóságmozzanatokat írt bele.
„Az ország politikai rendszere labilis. Történelmében gyakori a katonai puccs, a polgári kormányok pedig gyorsan elvesztették legitimitásukat a korrupció miatt. ” (Wikipédia)
Két család története remekül bemutatja az országban tapasztalható állapotokat. A hatalom megszerzése, elvesztése, a családok széthullása, teljes tönkremenetele, a korrupció, a vallási fanatizmus képét festi a szerző mágikus eszközökkel.

Igazság szerint több csillagot érdemelne, de ezt most nem fogja megkapni tőlem. Lehet hogy rosszkor olvastam, vagy nem vagyok elég értelmes hozzá, de engem leginkább fárasztott. Pedig jó a történet, sok minden keveredik benne, pihentebb pillanatokban élvezni kellett volna minden ötletét. Van benne minden: szerelem, politika, hagyományok, titkos családi szálak, harag, bosszú, egyszóval zűrzavar. Fantasztikus lehetőségeket tár fel. Elképesztő felfedezni, hogy az ember honnan hová juthat.
Minden előreszaladgálás és kanyar ellenére, bennem az az érzés maradt meg, hogy mindenkit utolér egyszer a saját (vagy a felmenői, vagy az utódai) szégyene, és semmi sem megbocsátható. Hát tulajdonképpen ezért nem tudok én erre több csillagot adni.

Nem tudom, lehet, hogy csak rossz pillanatban olvastam, de engem egyáltalán nem fogott meg az egész. Valami egészen másra számítottam, nem ennyire ömlesztett-széthúzó-néha érthetetlen-sokszor zagyva valamire… Már kezdve azzal, hogy a fülszöveg elolvasása után az első, igen hosszú fejezetben nem is találkozunk Szufija-val, lestem is ki a fejemből, hogy most hééé, nem róla szólna ez az egész… Persze aztán voltak utalások, de azért mégiscsak furcsa volt, hogy nem vele indult a történet….

De nagyon-nagyon sokszor untam ezt a könyvet, nagyon megszenvedtem vele. Amiért mégis megkapja a három csillagot, az az, hogy Rushdie – unalom ide vagy oda – tud írni. De még hogy. Pont elkapott azokban a pillanatokban, amikor majdnem feladtam. Akkor egyszerűen becsempészett valami olyan leírást, vagy írói elemet, lehet, hogy csak két sort, nem többet, amitől eldobtam az agyam és azt mondtam, ez a fickó tényleg tud valamit. Lehet, hogy egy másik könyve tetszene, ha nem ilyen stílusban van megírva, nem tudom. Nekem ez a micsoda nem jött be sajnos. spoiler

A könyvvel kapcsolatos egyetlen kifogásom az Ulpius kiadások silánysága. Először nyitottam ki ezt a könyvet, mindig vigyázok a dolgaimra, a könyvekre különösen, mégis, mire a végére értem, az utolsó 20 lap széthullott… Rinyálás vége.
Nagyon izgalmas az a gyűlöllek, de nem bírok tőled elszakadni viszony, ami Rushdie-t Pakisztánhoz köti. Csodás párhuzamok, mitikus lények születnek ezekből az ambivalens érzésekből. Az éjfél gyermekei az egyik kedvenc könyvem, többször olvastam, valamit korábban Benazir Bhutto önéletrajza (minden elfogultságával együtt) is nagy hatással volt rám, így nem vagyok teljesen tudatlan Pakisztán története tekintetében, de mikor belefogtam ebbe a könyvbe, újra felidéztem a legfontosabb eseményeket. Rushdie remek és találó mesét kerekít ennek az ellentmondásoktól szabdalt országnak az első 25 évéről. A főszereplők prófétai végzete egyes esetekben meglehetősen éles látó volt, de sajnos az, amit a vallás rákényszerített igája alóli felszabadulásról ír, egyelőre várat magára.

A fülszöveggel ellentétben nem Szufija, sem pedig Omar története ez. Sokkal inkább Pakisztáné. Salman Rushdie olyan műgonddal keveri össze a politikát, a misztikummal és a történetmeséléssel, hogy néha meg kell állnom kifújni magam. Pont olyan, mintha végtelen hosszú maratont futnék könyvvel a kezemben.

Nagyszerű érzés, amikor nagy várakozással vágsz neki egy könyvnek és nem kell csalódnod… Az éjfél gyermekei lenyűgöző volt, tartottam tőle, hogy a második Rushdie-regényem visszalépés lesz, de már az első fejezetben elsodort az jellegzetes előreutalásokkal operáló, mégis kiszámíthatatlan mesefolyam. Díjaktól és kiközösítésektől függetlenül Rushdie (García Márquezzel együtt) korunk nagy mesemondója, aki mindig számíthat rám a tábortűznél, ha belekezd egzotikus és mégis ismerős emberekről, továbbá embernek látszó ösztönlényekről szóló történeteibe.

Szeretem Rushdie regényeit, szeretem, ahogy mágikus mesealakjait beépíti a valóságos, történelmi, politikai díszletek közé.
Az eddig olvasott Rushdie-könyvek közül ez a leginkább személyes hangvételű, itt érzem úgy, hogy az író legmélyebb érzéseit, élményeit, tapasztalatait osztja meg a nagyérdeművel, a sorok között. És engem, mint olvasót is ez a regénye érintett a legmélyebben, még ha ez nem is volt olyan kellemes. A szégyen, mint érzés, ugyanis nagyon fájó, sebeket feltépő és keserű tud lenni. Aki átélt már ilyesmit, az újra és újra átéli a regény során a szereplőkkel együtt. Ezen csak kissé enyhítenek az író kikacsintásai, és a belekevert politikai szál, mint érdekesség, ami leköti ugyan a figyelmedet, de a lényegről nem tereli el.
A szégyent el lehet rejteni ugyan sokáig, de előbb utóbb felszínre tör és mindent és mindenkit elpusztító fenevad lesz belőle.
A Szégyen tele van elhallgatott igazságokkal, kimondott hazugságokkal, megtévesztéssel, képmutatással, mégis egy szégyentelenül őszinte vallomás az író részéről. Engem személy szerint mélyen felkavart, ezért nem is tudtam róla rögtön értékelést írni róla, csak miután elcsendesedett a vihar bennem.

Ez volt az első Rushdie-könyv, amit olvastam, rögtön magába is szippantott. Hogy vajon a mágikus realizmus miatt, azt nem tudom, de haladtam a történettel, nem volt üresjárat.