Sálímár ​bohóc 87% 59 csillagozás

Háború. Háború Franciaországban, háború és polgárháború Kasmírban, Gyilkosság, terrorizmus. Rengeteg ember, aki hitből, érdekből vagy bosszúból gyilkol, és rengeteg ember, aki megpróbál túlélni. Kegyetlen és mégis gyönyörű könyv, de szórakozást várva senki nem próbálkozzon vele.

Az igaz, hogy nem tudtam letenni. Az is igaz, hogy többször elvitt varázslatos világokba, helyekre, számomra ismeretlen sztorikat (pl a strasbourgi események a II. vh alatt) idézett, mondjuk fogalmam sincs mi igaz, mi nem, de valósnak tűnt.

Viszont: egyszerűen ez a motiváció, hogy valaki egy szerelem elvesztése miatt gyilkos lesz, s a végén mindenkit megöl, mert csak, mert tulajdonának tekint mást/másokat, ez nekem nem tűnik valósnak, sőt, kicsit idegesít. Nem csak ebben a könyvben, és minden műfajban. (Nyilván ettől még létezik.)

Ettől eltekintve minden sorát faltam, imádtam, de jelentős hiányérzeteim maradtak időnként. A fél pont levonás ezekért, meg azért, mert az utolsó Kasmírá fejezet nagyon nem tetszett. Elnagyoltnak éreztem, semminek nem volt értelme a könyv és a cselekmény szempontjából, olyan „pár évet kitöltünk” szövegnek tűnt.

Azon viszont többször elgondolkodtam, hogy az ember aztán semmit nem változik: ha kicsit jobban él, jön a kirekesztés, a másvallás, a rasszizmus. S ez megy, amíg világ a világ. Az az érdekes, hogy eddig nem halt ki, pedig némelykor rosszabb, mint az állat. Azok meg kihalnak szegények – legfőképp ma már az ember miatt. Szóval hogy is van ez? Nyugtalanító érzéseket keltett bennem. Honnan jön a gonoszság?

S a szokásos zen nézőpont: ahol gonoszság van, ott jóság is van, mert valahol az univerzumban minden egyensúlyban van.

Egyikünk sem tökéletes, gondolta, de a világ ura kegyetlenebb mindannyiunknál, és túl nagy árat fizettet velünk a hibáinkért.
Nehéz megtalálni azt a pillanatot, ami ezekhez a végtelenül szomorú sorsokhoz elvezet. Vagy talán túl egyszerű is… Mindegyikben ott volt a lehetőség a boldogságra, a hibáik viszont túl nagyoknak, túl emberieknek bizonyultak. Sose volt még ilyen gyönyörű, ilyen egzotikus a szomorúság. Rushdie-nak megint sikerült. Csak azt sajnálom, hogy valószínűleg nem a megfelelő pillanatban olvastam, mert sokszor nem tudott lekötni.

Először komolyan megijedtem, hogy félbe fogom hagyni, mert követhetetlen, de szerencsére épp vonaton voltam, nem volt másik könyv a közelben, és ahogy folytattam, szép lassan kezdtem átlátni, mi mivel függ össze. És miután megértettem, felváltva csodálkoztam rá a jellemekre, a gyönyörűen fogalmazott, egymásra oda-vissza utaló mondatokra, meg arra, hogy nem tudom elválasztani a teljesen valószínűtlent a teljesen hétköznapitól. Valami azt súgja, szervezek még randit Rushdie-könyvekkel…

Hogy a könyv saját szavaival jellemezzem a végső érzéseimet:
Amikor Janet Mientkiewitz előadta a bosszúálló férjről szóló elméletet, szinte látta, hogy az esküdtek szeme üveges lesz, és megértette, hogy az egyszerű igazság alulmarad Tillerman paranoiás forgatókönyvével szemben, amely oly tökéletesen illett a pillanat hangulatához, hogy az esküdtek igazán szerették volna hinni, szerették volna is meg nem is, elhitték, hogy a világ most olyan, amilyennek Tillerman mondja, miközben azt kívánták, bárcsak ne így lenne.

Két Rushdie regény után úgy látom, ugyanazt a témát dolgozza fel. De azt nagyon jól. Persze ez a könyv is igazából óriási valláskritika. Ami ebben a műben új, a szemlélet, ahogy a háború alatti francia ellenállás tevékenységét leírja. Rendkívül jól sikerült. Az Ulpius -ház korrektúrái 9-ből 1x eltalálták, hogy orvgyilkos-t írjanak. 8-szor csak orgyilkosra futotta. :)

Akárhogy gondolkodom, annál az elcsépelt szónál, hogy zseniális, nem találok jobbat. Mert tényleg az. Utazás egy mesésen gyönyörű, kegyetlen világba.

Nagyon kemény könyv volt. Be kell valljam, voltak olyan, a politikai kavirnyálást részletező oldalak, ahol némileg elkalandozott a figyelmem, ezért aztán nem értettem miért gyilkolnak halomra embereket a későbbiekben… Azért ki lehetett következtetni, hogy ki-kivel van :-) A személyes történetek viszont nagyon megrázók.

Második Rushdie-könyvem. Kevésbé olvasmányos, mint a Szégyen, durván a felétől indul be a történet. Nagyon jó könyv. Ha valaki még nem olvasott az írótól, akkor ne ezzel a regénnyel kezdje szerintem. Egyébként maximálisan ajánlom!

Most kevésbé hatott át az a mesebeli atmoszféra, ami az író eddig olvasott könyveinél. Ez a történet sokkal valóság közelibbnek tűnt és kegyetlenebbnek. Egyes részeknél úgy éreztem, mintha egy háborús filmet néznék, pedig azokat inkább elkerülöm, mert nagyon megviselnek. Úgyhogy megszenvedtem ezzel a könyvvel, igencsak lenyomta a hangulatomat. Nekem itt már tényleg sok volt a vallás, a politika meg az öldöklés. De ha lebontom ezt a réteget az olvasmányélményről, akkor Sálímár bohóc, Búnyi, Max és Kasmírá története igenis érdekelt és megfogott. Főleg arra voltam kíváncsi, hogy milyen irányba változik a személyiségük, az érzéseik, az egymásról kialakított képük, megértik-e végül a többiek motivációit, felismerik-e rossz döntéseiket, vágynak-e megbocsátásra, és ha igen, megkapják-e a másiktól vagy önmaguktól. ("A jellem maga a sors.")
Nem egy könnyű olvasmány, az biztos.

Rushdie az egyik kedvenc íróm. Nagyon vártam, hogy elolvashassam ezt a regényét, de némileg csalódást okozott. Vallás, terület és szerelem egymással összefüggő hármasának ábrázolása számomra egyszerre volt izgalmas és terjengős. Valahogy nem ragadott magával az a meseszövés, amit annyira szeretek az írónál, és úgy érzem, hogy amennyiben az egyéni sorsokat akarta ábrázolni, akkor azt rövidebb könyvben is megtehette volna.