Joseph ​Anton 22 csillagozás

Salman Rushdie: Joseph Anton

1989. ​február 14-én, Bálint-napon Salman Rushdie-t felhívta a BBC újságírója, és közölte vele, hogy Homejni ájatullá „halálra ítélte”. Ő első ízben hallotta a fatva szót. Bűne? Hogy írt egy regényt A sátáni versek címmel „az iszlám, a Próféta és a Korán ellen”.

Így kezdődik az a rendkívüli történet, amelyben egy író a föld alá kényszerült, házról házra költözött, s közben állandóan felfegyverzett rendőrök védték. Megkérték, hogy válasszon álnevet, amelyen a rendőrök szólíthatják. Ő kedvenc íróira gondolt, s az ő nevüket vegyítette; így jutott eszébe Conrad és Csehov – Joseph Anton.

Hogyan él együtt az író és családja több mint kilenc éven át a gyilkosság fenyegetésével? Hogyan folytatja a munkát? Hogyan lesz szerelmes, és hogyan szakít? Hogyan formálja gondolatait és tetteit az elkeseredés, hogyan és miért botladozik, hogyan tanul meg ellenállni? Rushdie e kiváló memoárban először meséli el ezt a történetet; annak történetét, hogy miképp vívta meg korunk egyik… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2012

>!
Ulpius-ház, Budapest, 2012
732 oldal · ISBN: 9789632546254 · Fordította: Greskovits Endre

Enciklopédia 6


Kedvencelte 3

Most olvassa 5

Várólistára tette 21

Kívánságlistára tette 17


Kiemelt értékelések

>!
Banditaa
Salman Rushdie: Joseph Anton

Eddig még sosem éreztem késztetést arra, hogy memoárokat olvasgassak, ezt is csak azért olvastam el, mert Rushdie írta. Ami nekem a legfurcsább volt, hogy E/3-ban volt írva – nem tudom, hogy ezt a műfaj kívánja-e meg, de mindenesetre furcsa volt. Mintha a szerző egyfajta tudathasadásban szenvedne és harmadik személyben beszélne önmagáról, mintha két külön személy lenne az, aki ír és az, akiről írnak. Igen, értem én, hogy itt Joseph Antonról ír, aki tényleg nem teljesen önmaga, de az egész könyv arról szól, mennyire utált Joe lenni és mennyire Salman akart lenni (és lett is). Na, mindegy.
A másik, hogy engem a fatva meg az üldöztetés kb. a könyv első harmadáig érdekelt, utána már kifejezetten untam, főleg a politikai részeket, a százezer iráni, indiai poltikust, akik végül semmit sem értek el, csak a könyv lett tőlük vastagabb. Értem én, hogy ez egy részletes, tényekhez hű írás, de akkor is. Néhány részt én erősen meghúztam volna a szerkesztő helyében.
Ami viszont kifejezetten tetszett (és ami abszolút nem lényege a könyvnek), az az írói társadalom bemutatása, ami Rushdiet körülvette/veszi. Sokkal jobban érdekelt a könyvben, hogy melyik íróval volt/van barátságban, milyennek látta őket Rushdie, ki állt mellé, stb. (Különösen jól esett olvasni, hogy több kedvenc szerzőm (Angela Carter, John Irving) is Rushdie pártján volt végig, valahogy megnyugtató, hogy nem csak én szeretem őket, hanem ők is egymást.)
Rushdie magánélete eddig sem érdekelt különösebben, nem a nőügyei érdekelnek, hanem az írásai, viszont ezután a könyv után már nem tudok ugyanúgy tekinteni bizonyos könyveire, mint azelőtt. A Bridget Jones naplójában az utálatos Natasha megkérdezi Rushdietól (miközben Bridget kétségbeesetten a vécét keresi), hogy mennyire önéletrajziak a könyvei, a választ Joseph Anton megadja – nagyon is azok. Jó, én is jártam az egyetemen kreatív írás kurzusra, ahol egy John Drew nevű angol úriember állandóan azt sulykolta, hogy arról írjunk, amit ismerünk, márpedig a saját életünknél semmit sem ismerhetünk jobban, azért egy kis távolság szerintem nem árt valóság és fikció között. (Rushdie javára szóljon, hogy azért sok mindent én fikciónak gondoltam eddig, amiről most kiderült, hogy valóság.)
Furcsa könyv ez, nem mondanám, hogy rossz, de azt se, hogy jó. Érdekes olvasmány. De most már szeretnék visszajutni a fikció világába, különösen, ha Rushdie ott a kalauzom.

>!
szilaska
Salman Rushdie: Joseph Anton

Arra kellett rájönnöm, hogy azt hiszem, imádom a szerzők életét olvasni, mindig izgalmasabbnak tűnik utána olvasni, amit írtak (vagy visszamenőleg tűnik izgalmasabbnak, amit már olvastam), lehetőleg úgy, hogy közben minden időpillanatban elolvasom még egyszer a Joseph Antont is, hogy biztosan minden az eszemben legyen a többi könyv olvasása közben, ami ebből azokra vetítve érdekes lehet. Lehet, hogy ez azért van, mert akarva-akaratlanul (ebben az esetben azért inkább akarva) az életrajzi könyvek magyarázzák is kicsit (itt ugye a szerző maga), hogy mit miért írtak, mi honnan került a könyveikbe, melyik karakternek ki az előképe.
A Joseph Anton olvasása közben azt éreztem, hogy újra akarom olvasni az összes könyvet, amit valaha olvastam tőle (majdnem az összeset), és azt a párat is, amit még nem. A fülszöveg azt ígérte, azt meséli el a könyv, ami a fatva kimondása és a fenyegetés fennállásának megszűnése között történt, ahogyan ezt Rushdie megélte, de a könyv teljes önéletrajz, amiben egyes epizódokhoz kapcsolódva megjelenik az ezt megelőző élete is, ami persze végülis nagyon nehezen választható el attól, ami azután következett. A könyv nagyon masszív, hosszú is, tartalmas is, valamiért (nekem legalábbis) mégis hihetetlenül könnyű volt olvasni, sokkal gyorsabban haladtam vele, mint azt gondoltam volna. A szöveg van olyan szép és mozgalmas és változatos és nem lineáris, mint bármelyik könyvében. Külön jó ötlet a fejben az egyes szereplőknek fogalmazott levelek megoldása, miután befejeztem és letettem a könyvet, félálomban komolyan elkezdtem angolul egy – így visszatekintve – elég óvodás stílusú levelet fogalmazni az írónak, de aztán rájöttem, hogy ez csak a szokásos betegségem, hogy felveszem egy pár gondolat erejéig az olvasott író stílusát. A könyv zsúfolva van mindenkivel, akiről beszéltek az elmúlt 20 évben, vagy akiről – én – még sose hallottam, felsorakozik benne Nigella Lawsontól Demszky Gáboron (!) át Bridget Jonesig és Margaret Thatchertől Bill Clintonon át Tony Blairig mindenki, bár Márquez például sajnos csak telefonon jelentkezik be.
Szerintem nagy élmény lehet mindenkinek, aki szeret Rushdie-t olvasni, először is, mert ez Rushdie, másrészt, mert bónuszként még róla is szól. Az év legnagyobb élménye, mondhatnám, ha nem lenne még csak január eleje-közepe, de az is lehet, hogy a tavalyi évvel összevonva is holtversenyben első helyezett.

1 hozzászólás
>!
Nyájas_Olvasó
Salman Rushdie: Joseph Anton

Ezt a könyvet úgy kell nézni, hogy lecsupaszítjuk az értelmezést mindentől, amit Rushdie személye tesz hozzá. Ezt azért mondom, mert nem egy szimpatikus figura. Folyamatosan megszól mindent és mindenkit maga körül, enyhe vagy kevésbé enyhe lenézéssel bírálja még azt is, akit sokra tart. Tudom, paradoxon, de így van. Oldalszám szapulja a brit rendőrséget, akik védelmet nyújtanak neki (és egyesével a rendőröket, akik az életüket kockáztatják érte), közben isteníti az amerikaiakat, mert azok nem védik meg az életét fenyegető veszélytől. Nem érted? Hát ez az.

A lényeg, hogy nem ezt kell látni (ezeket igazából ki is hagyhatta volna). Sokkal érdekesebb a jelenség, amit bemutat a memoár, a fatva, az iszlám világ tébolya. Erről szól, és csak erről szólhat ez a könyv. Hogy Rushdie egyébként magánemberként nem lett a szívem csücske, hát ennél nagyobb bajom sose legyen. Ez a könyv intő jel, figyelmeztetés, ez vár ránk, a visszacsinált felvilágosodás korában.

>!
Outwar
Salman Rushdie: Joseph Anton

Most, hogy újra megjelent a Sátáni versek, talán el kellene olvasnom. És akkor lehet, hogy felértékelődne a szememben Rushdie, bár számomra akkora csalódás volt ez az életrajz, hogy nem valószínű. Vég nélküli mentegetőzésnek tűnt a könyv, folyamatos másikra mutogatásnak, mindenki f@sz volt, csak ő nem – nem fogadja el a negatív kritikát. Oké, a fatva időszak nem lehetett valami nagy poén, de mintha az egész munkássága erre alapulna, pontosabban ennek köszönhetné népszerűségét, kapcsolatait. Az igazat megvallva a könyvben is említett Mistry-t sokkal értékesebb szerzőnek tartom, mint Rushdie-t. Munkái vitathatatlan irodalmi értékkel bírnak és akinek ez számít: ő is volt fatvaközelben.
Igazság szerint ( és ez most egy alsókategóriás, nem idevaló megjegyzés lesz ) szerintem borzalmasan visszatetsző, ahogyan a fiatalabbnál fiatalabb bomba bigékkel pózol a sajtó előtt – és eközben halálra fikázza a könyvben azokat a nőket, akikkel valódi kapcsolata volt.

>!
Timi_Nagy
Salman Rushdie: Joseph Anton

Vegyes érzelmeim vannak a könyvvel kapcsolatban de ez ne futamítson meg senkit, aki egy kicsit érdeklődik a fatva téma iránt.

>!
asusuy
Salman Rushdie: Joseph Anton

Ha klasszikus memoárra vártam volna, csalódok. Ha nagy írói kulisszatitkok után sóvárgok, vagy vonz a fatva által generált katasztrófaturizmus, ugyancsak. De én csak lelkes voltam, hogy itt ez a hétszáz oldal az írótól, akitől mindent, és hátha csöppen most valami, ami nem fikció, hanem csak gondolat, csak vélemény, csak háttér-élmény, bármi. Elégedett vagyok. Jó volt kicsit a fejében lenni, jó kicsit a szemhéja alá nézni. Félek, nem lesz több könyve.

>!
geucsa
Salman Rushdie: Joseph Anton

Nagyon felkavaró könyv. Felháborító, hogy a fanatikus, szűk látókörű, buta vallási vezetők mennyire félre tudják vezetni a társadalmukat és mekkora károkat tudnak okozni.
A könyv nemcsak Rushdie kálváriájának megismerésre jó, hanem nagyon sok kiegészítő információt tudunk meg az eddig megjelent könyveiről is.
Az utolsó fejezetben pedig a szeptember 11-i eseményeket is megismerhetjük az ő szemszögéből. Eléggé megrázó. :(
Ajánlott olvasmány.


Népszerű idézetek

>!
vorosmacska P

A szerelem soha nem abból az irányból érkezik, amerre néz az ember. Mögé lopakodik, és fültövön vágja.

299. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szerelem
>!
Diosz P

Több mint négy évig tartott, amíg megírta a könyvet. Utána, amikor az emberek megpróbálták „sértéssé” egyszerűsíteni, ő azt szerette volna válaszolni sokkal gyorsabban is meg tudok sérteni valakit.

91. oldal

>!
vorosmacska P

… történelmet tanulhatott apja régi alma materében, a cambridge-i King's College-ban, ahol találkozott E. M. Forsterrel és megismerkedett a szexszel, bár nem ugyanakkor.

38. oldal

>!
vorosmacska P

Az ifjúkor gyakran boldogtalan, a harc azért, hogy önmaguk legyenek, gyakran darabokra tépi a fiatalokat, de a harc után néha szebb napok jönnek.

62. oldal

>!
vorosmacska P

Kéralában egy híres mesemondót nézett, aki a varázslatát űzte. Az volt az érdekes az előadásában, hogy minden szabályt megszegett. „Kezdd a kezdetén – utasította a Szív Király az ideges fehér Nyuszit az Alice Csodaországban című könyvben –, és leghelyesebb, ha a végén végzed.” Így kellene a történeteket elmesélni, bármilyen szívkirály is hozta a szabályokat, de abban a kéralai szabadtéri színházban nem ez történt. A mesemondó történeteket kevert össze, gyakorta elkalandozott a főszáltól, vicceket mondott, dalokat énekelt, politikai történetet kapcsolt az ősi mesékhez, magántermészetű megjegyzéseket tett, és általában rosszul viselkedett. A közönség mégsem állt fel és vonult ki undorral. Nem sziszegett, pfujolt, hajigált zöldségeket vagy padokat az előadóhoz. Viszont majd' megpukkadt a nevetéstől, keservesen sírt és a székén maradt a végéig. Vajon a mesemondó bonyolult zsonglőrködése ellenére tette ezt, vagy amiatt? Lehet, hogy a mesélésnek ez a tűzijátékszerű módja valójában magával ragadóbb, mint a Szív Király által előnyben részesített változat – hogy a mesélés, a legősibb narratív forma azért maradt életben, mert ragaszkodott az összetettséghez meg a játékossághoz, és elutasította az elejétől a végéig tartó linearitást? És ha így van, akkor e meleg kéralai estén az ő írásról alkotott gondolatai bőséges alátámasztást kaptak.

98-99. oldal

>!
vorosmacska P

Eszébe jutott valami, amit Günter Grass mondott neki egyszer a vesztésről: hogy az sokkal alaposabb leckékre tanítja az embert, mint a nyerés. A győzők igazoltnak és érvényesnek hiszik magukat meg a világképüket, és nem tanulnak semmit. A veszteseknek át kell értékelniük mindent, amit igaznak véltek, s amiről úgy hitték, érdemes küzdeni érte, ezért lehetőségük van a nehezebb úton megtanulni azokat a legsúlyosabb leckéket, amelyeket az élet tanít.

329. oldal

>!
vorosmacska P

A menőség utáni hajszában segített, hogy indiai.
– India, haver – mondták az emberek. – Eszméletlen.
– Aha – felelte bólogatva. – Aha.
– A mahárisi, haver – mondták az emberek. – Gyönyörű.
– Ravi Shankar, haver – felelte ő.
Ekkor az emberek általában kifogytak az indiai témákból, és mindenki csak tovább bólogatott üdvözülten.

50. oldal

>!
Diosz P

Az iszlám változott meg, nem az olyan emberek, mint ő, az iszlám vált fóbiássá rengeteg gondolattal, magatartással és dologgal szemben. Azokban és a következő években a világnak ebben vagy abban a részében – Algériában, Pakisztánban, Afganisztánban – megszólaló iszlamista hangok kiátkozták a színházat a filmet, a zenét, és muzsikusokat meg előadóművészeket csonkítottak és öltek meg. Az ábrázoló művészetet gonosznak kiáltották ki, ezért a tálibok a Bámiján-völgyben lerombolták a Buddha-szobrokat. Iszlamista támadások indultak szocialisták, prostituáltak és homoszexuálisok, szoknyás nők és szakálltalan férfiak, sőt valószerűtlen módon olyan gonoszságok ellen is, mint amilyen a fagyasztott csirke meg a szamószá.

398. oldal

>!
karaj

Neki eszébe jutott, hogy amikor Johnnal megismerkedett, volt olyan vakmerő, hogy megkérdezze:
– Miért van az a sok medve a könyveidben? Ilyen fontos szerepet játszanak a medvék az életedben?
Nem, felelte John, és különben is – ez a Hotel New Hampshire után volt – most már végzett a medvékkel. Éppen egy balettet ír Barisnyikovnak, tette hozzá, csak egy probléma van.
– Mi lenne az?
– Barisnyikov nem akarja fölvenni a medvejelmezt.

500. oldal

>!
Ardnazil

Vannak mondatok, amelyeket ha leír az ember, tudja, hogy még több tucat vagy talán több száz más mondatot tartalmaznak vagy tesznek lehetővé.

196. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Jim Corbett: Emberevő tigrisek
Edmund de Waal: A borostyánszemű nyúl
Jim Corbett: Emberevő leopárd
Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene
James Herriot: Minden élő az ég alatt
Martin Amis: Koba, a rettenetes
Joseph Conrad: Almayer légvára / Lord Jim
Gerald Durrell: Életem értelme
Jane Hawking: Utazás a végtelenbe
Angela Carter: Esték a cirkuszban