Szépséges történet, Rushdie hihetetlen fantáziájával, szóképeivel, írásbeli virtuozitásával megspékelve. (Nem mellékesen, a fordítónak, Falvay Mihálynak is kijár néhány csillag). Igazi gyöngyszem, és persze minden jóra fordul a végén. spoiler
Elöljáróban még annyit, hogy Rushdie akkor írta meseregényét nagyobbik fiának, Zafarnak, amikor kimondták fejére a fatvát, és bujkálásra kényszerült, vagy ahogyan ő fogalmazta, lekerült a kút fenekére. Ennek fényében különösen megnövekedik a kimondható és a kimondhatatlan szavak jelentősége, a fiú nyilvánvaló és elszánt tenni akarása apjáért.
A történetről annyit, hogy Hárun, aki mesemondó apjával, Rasíd Kalifával (vagy más néven Blabla-sah) és anyjával, Szorajával él egy szomorú városban, ahol szomorúsággyárak működnek és lakóik már a város nevét sem tudják. Rasíd országos hírű mesemondó, csodálatos történeteivel elbűvöli az embereket, hatására az állatok megszelídülnek. A bajok akkor kezdődnek, amikor Szoraja lelép a szomszédban lakó, unalmas hivatalnokkal, és Rasídnál elakad a mesefolyam. Hárun mindent megpróbál, hogy visszaszerezze apja képességét, miközben Rasíd korábbi meséi valósággá válnak. Megismerjük a gapikat, a csupvalákat, vizidzsinneket, utazunk egy bűvös-búbos banka hátán a meseóceánon, részt veszünk egy csúnya, rossz fogú, borzalmasan éneklő királylány kiszabadításában, száguldozunk egy őrült buszsofőr társaságában, amit épp túlélünk. Van persze főgonosz és azt is megtudjuk, mi az a khatam sud, miért fontos a beszéd és miért lehet gond a hallgatás, annak ellenére, hogy a csendnek is megvan a maga szépsége, és még sorolhatnám. Nem mellékes szálként, belelátunk a mesék szövevényes világába, létforgatagába, változásába.
Mese és valóság keveredik a jó és rossz örök harcával, és Rushdie nem fukarkodik megcsillantani csípős humorát sem. Gyerekkönyv révén a trágár szavak most kimaradtak, a valóság viszont nagyon is ott van a könyvben.
Persze, hogy ajánlom, csodálatos alkotás.