Amint kinyitottam a könyvet, és megpillantottam az ajánlást, tudtam: én ezt a könyvet szeretni fogom. Nem túl gyakran szokott megtörténni, hogy egy könyv első soraiba belehabarodjak, de ezúttal nem volt menekvés. Belevarázsolódtam. A történettel, Indiával és Szalímmal egyszerre született meg számomra ez a mesés, titokzatos és egyben annyira valóságos és jelenlévő, nagyon is létező, hétköznapi világ, melyről, bevallom, mindeddig nagyon keveset tudtam. Ugyanakkor mindebbe beleszőve ott van mindaz, amit szeretek: mágikus realizmus, szimbólumok-allegóriák hálózata, utalások és asszociációk művészi szövedéke, színes, kavargó mozaik, melyben perspektívától függően ezer és ezer jelentés, értelmezés és lehetőség benne rejlik. Mint Szalim konzerves üvegeiben.
Amint olvastam a könyvet, azt is tudtam, hogy én erről nem tudok majd röviden írni.
Vagy egy semmitmondó szó: hűha vagy zseniális vagy egy hosszú, de ugyancsak semmitmondó értékelés. Ez utóbbit választottam. Bocs. :)
A dolgok, de még az emberek is, átszivárognak egymásba, áthatják egymást, akár az ízek, amikor főzünk.
Szalím konzervál: csatnit és emlékeket. Savanyúságot és szavakat. Test és lélek táplálékát. Minden konzervesüveg a legfennköltebb lehetőségeket tartalmazza: a történelem tartósításának megvalósíthatóságát; az idők konzerválhatóságának szép reményét! A jövő számára féltve megőrzött köldökzsinórt.
És miközben ez a titokzatos, bűvös konzerválási folyamat zajlik, áthatják egymást az ízek, a szagok – hiszen az igazi művészet: az ízek intenzitásán való változtatni tudás. Az igazán jó csatnihoz/ íráshoz meg nem téveszthető jégkék szemek kellenek, ujjak, jó orr és belecsempészett emlékek, álmok, gondolatok, és a formába öntés-értelemadás tudománya.
Imádtam az Ezeregyéjszaka beleszövését a történetbe. Ahogy az elbeszélő küzd Padmá figyelméért – az azután-mi-történtizmusa, földhözragadtsága, jelenbe lehorgonyzása miatt picit lenézett, de annyira létfontosságú befogadó ottlétéért. Ahogy a túlélés művészete és művelője rá van utalva a szerencse istennőjére, a lótusz-trágya istennőre, az Idő Anyjára, az Élet Védőszellemére, ahogy felismeri a babona, tudatlanság segítő, írásra serkentő voltát. Nem véletlen, hogyan alakul később kettejük viszonya.
Szerettem az elbeszélő humorát, iróniáját és öniróniáját, de azt a magabiztos vállalást is: azért történt így, mert így történt. Mert így mesélte Szalim – így akarta konzerválni az emlékeit. Úgy érzem, mintha picit az udvari bohóc tradícióját is felvállalná. Hisz tudja, ennek szabadsága van, hogy provokáljon és évődjék. Biztonsági szelep a társadalmi feszültségek levezetésére.
Ebből pedig nincs hiány.
A Szalim története révén kibontakozó társadalmi-kulturális-történelmi háttér, a születő Indiával együtt születő lehetőségek, a kivételes tulajdonságokkal rendelkező generáció története bizonyítja ezt. A közösség/kollektivitás és egyéniség/egyediség, az egyén társadalmi szerepének, a társadalmi-kulturális örökségnek a problematikája. Az előre meghatározott és komolyan vett szerep vállalása, a prófétai státus szimbólumokban gazdag bemutatása és kibontakoztatása, ugyanakkor az én előtérbe állításának vágya. Belenyúltam a történelembe – mondja Szalim – cselekvő szereplőként akarja látni magát, igényt tart helyére az események középpontjában, és mindent ebből a perspektívából láttat – szükségszerűen torzít a képen, de rávilágít: helyem van az ősi bölcseletben és a történelemben is.
De mit ér a tehetség, a tudás, ha nincs hatalma az események fölött? Az események pedig letaglózzák, elveszik mindenét, kizárólag szagokat érezni képes, érzelmek, fájdalom, emlékezet nélküli nyomozókutyává változtatják. Kiürül belőle a történelem, kiölik belőle azt – a belenyugvás, megadás buddhája válik belőle. A szeretet, összetartás, humanitás optimizmuskóros álma valójában gyermekség – gyermekség, amit meggyilkolnak. Hiába a menekülés a megbénult órák tornyába, az óvoda tetején levő kék toronyba, vagy a dzsungel mélyi templom magányába. Az itt fellelt béke csapdája elől is menekülnie kell, mert tudja: egy köpőcsészét soha nem szabad lebecsülni: egy családi talizmán, egy lé- és emlékfogó edény ébresztette nosztalgia tartja életben. Mert mindenki és minden vagyok, akinek és aminek létét-a-világban befolyásolta az én létem. És mindaz én leszek a halálom után is, ami másként történt volna, ha én nem vagyok. Nem mintha kivétel lenne az én esetem; minden „én”, a most-már-hatszázmilliós népességünk minden egyes tagja ugyanilyen sokaságot foglal magában.
A sperectomián – a remény kimetszésén átesett generáció tagja, akinek már csak az emlékezés maradt. Meg az illatok érzésének zsenialitása – az érzelmek illatát is érzi, és a nazális etika tudományát tanulmányozza, hiszen adottságának csak a morális szférában lehet valódi haszna. Erkölcsiség, ítélőképesség, jellem. .. mind az emlékezettel kezdődik… – vallja.
Az emlékezet, a köpőcsésze és a zöld csatni vezeti vissza Maryhez és vezeti el Padmához – és így végül Adámhoz, Szalim és Siva – a szeretet és humánum valamint a pusztítás és a dolgok szeretve-gyűlölő természetének szintéziséhez. Az új nemzedékhez, amelynek új mítoszokra van szüksége. Meg arra, hogy mágus legyen – enélkül nehéz lenne az örökségül kapott világgal megbirkóznia. Talán van remény. Adám első szava: Abbakadabba. A szeme pedig kék – jégkék, az ismétlődés kékje, a kasmíri ég végzetterhes kékje – a visszatérés kékje – a forma. Népünk megszállotja az összefüggéseknek – mondja Szalim, a valóság mélyén levő formák után vágyódik, a fölvillanásokban megmutatkozó lényeg után. Maga a regény tobzódik az ilyen fölvillanásokban – mítoszok, vallások, szimbólumok összeszövése, a forma keresése. Születések, pusztulások és újjászületések körforgása. Kék szemek – az idős Adám német-kék szeme, zsarnoki, akaratos kék szem, a távoli idegenség kékje, a kasmíri ég kékje, Krisna szeretetisten kékje, a kristályos, boldogságos, tiszta mennybolt Krisztus-világoskékje, a konzervált, megbénult órák tornyának gyermeki kékje… Az emlékezet kékje.